Két és fél tonnás Szendrey Júliám
Túlzás nélkül állítom, hogy nincs másik tesztautó, ami olyasmit váltott ki belőlem, mint a Defender Trophy Edition. Ahogy megláttam, a nosztalgia olyan kíméletlen erővel rúgott arcon, ahogy Jean-Claude Van Damme az ellent a legszebb éveiben. Bár a testem alapvetően alkalmatlan erre, ha tehettem volna, nagy örömmel lementem volna spárgába. Mert hogy nekem már egészen apró klambó koromban örökre beakadt a Camel Trophy és a sármos, sárga Defender. Akkor is ösztönösen, tudat alól, feltétel nélkül rajonganék érte, ha minősíthetetlen, traktorszerű vacak lenne. Szerencsére a valóság egész más, de ne szaladjunk ennyire előre.
Közzétéve:
2026. 06. 02. 05:48
Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Totalcar!
Közös a múltunk
Biztos sokan láttátok az Agymanókat, a Pixar aranyosan csomagolt, ugyanakkor komoly hangvételű animációs filmjét, ami az emberi lélek alakulását az apró emlékek ok-okozati viszonyán keresztül szemlélteti. Minden emlék üveggömbbe csomagolva érkezik, a legfontosabbak, vagyis a főemlékek fényesen világítanak, és a film szerint ezek rendezik a tulajdonságainkat személyiséggé.
Bár a legtöbb főemlék örökre elbújik a tudatalattinkban, én mégis pontosan tudom, hogy mikor gurult ki az agyam mélyén élő manók elé az első, aranyló fényben úszó emlékgömb. Valódi tudatra ébredésem peremén, 1992-ben bámultam édesanyámmal az Eurosportot az akkor übermenőnek látszó, dönthető Loewe tévénken. A Camel Trophy következett.
Ösztönösen közelebb hajoltam, amikor a katódsugárcsöves képernyőn felmálházott Land Roverek tűntek fel. Az elpusztíthatatlannak látszó, férfiasan szögletes brit terepjárók gigantikus, furcsa alakú svájci bicskákként vágták át magukat Guyana zord, sűrű dzsungelén. A világ összes áhítatával, tátott szájjal tapadtam a tévére, akkor még nem is tudtam, hogy az a néhány perc sziklaszilárdan belém ivódik, örökre. Elvesztem: ott és akkor, kétévesen szent meggyőződéssel hittem, hogy nincs ezen a bolygón királyabb tárgy, mint egy koszos, sárga Land Rover Defender. Ez azóta se változott.
Néhány hónappal később, már 1993-ban édesanya elvitt a Budapesti Autószalonra, ahol szintén legurult egy újabb, Defihez kapcsolódó főemlék az agymanóim elé. Akkor még a Land Rover büszke, nemzethelyes gyártóként óriási placcon szórta szét a terepjáróit, csillogó szemmel rohangáltam közöttük. Kiszúrtam egy féloldalasan álló, marcona Defender 90-est, azonnal be akartam ülni, de zárva volt.
Céltudatosan odasiettem a pulthoz (ami mögül még ki se látszottam igazán), majd határozottan jeleztem az igényemet az ott strázsáló gyanútlanoknak: „Kérem nyissák ki nekem azt a Defendert ott!”. Úgy tippelem, hogy ezt a sztorit azóta ők is mesélik, hiszen nem valószínű, hogy sokszor történt velük olyan, amikor egy kevesebb mint hároméves srác magától felismert egy Land Rovert, és még szólt is, hogy kipróbálná. Kinyitották, én meg életemben először beülhettem egy Defenderbe.
Gyerekkori múzsám élőben
Az előbbiek fényében talán nem lep meg, hogy amikor kiderült, hogy eljön a Defender Trophy Edition, akkorát jelentkeztem, hogy majdnem felborultam a székkel. A Camel Trophy-n csapató Defikre rímelő különkiadásról már az első képek alapján biztosan tudtam, hogy maga a tökéletesség. Már nem úgy, hogy mindenkinek, és minden szempontból, hanem az én saját, bepárásodott szemüvegem át. Elhiszem, hogy angol beteg, azt is, hogy drága, meg sok mást is, de egyáltalán nem érdekel: a gyerekkori szerelemem még akkor se lehet szar, ha szar. Bónusz, hogy abszolútértékben is eszméletlen, de ezt később még kijjebb fejtem.
Hatalmas pacsi és szűnni nem akaró tisztelet jár a tervezőcsapatnak: hibátlanul kapták el a Defender esszenciáját, és pont annyit csavartak rajta, hogy a végeredmény egyszerre látszódik modernnek, illetve szimpatikusan múltidézőnek. Az újragondolt klasszikusok között az egyik legjobban sikerült alkotás a jelenlegi Defi. Már az arányai is ügyes idézik az öreget, a részletei pedig finoman aláhúzzák a rokonságot. Bravúrosak a mélyen ülő, köralakú LED-csíkkal keretezett fényszórók, fantasztikus a fém kazánlemezt imitáló betét a géptetőn, csodásak az apró, dupla hátsó lámpák.
A bemutató óta rajongok az új Defenderért, bármikor találnék neki helyet a képzeletbeli háromautós álomgarázsomban – egy 911 és egy RS6 között. Minden változata ütős, az én lelkemet azonban egyértelműen ez a fényes feketékkel kontúrozott, matt sárga Trophy Edition simogatja a leghatékonyabban. Nem csupán a színkombó megy óriásit, a látvány a feláras kiegészítők miatt működik igazán: a vaskos, fém tetőcsomagtartó, a szolid sznorkel, az oldaldoboz és az ablak mellől előorigamizható létra mind csodás finomság. Ahogy a lemezfelniket imitáló, 20 colos, fekete alufelniket is könnyű szeretni. Szinte már felháborító, hogy mekkora telitalálat.
Álcázott Range Rover
A korai Defenderek még nyers célszerszámok voltak: minden funkciót a frankó terepképességeknek rendeltek alá, a kényelem fogalmát hírből se ismerték. Később valamennyit finomodott a cucc, de épp csak annyit, amennyit muszáj volt. A régi Defender utolsó iterációja is olyan, mint egy cserzett arcú, kemény tenyerű melós, aki kínosan feszeng a ráerőltetett öltönyben.
Ezt a filozófiát ívesen behajították a kukába az újnál. Sőt, valójában megfordították a dolgot: a jelenlegi Defi elsősorban egy finom luxusterepjáró, ami hobbiból tagbaszakadt munkásembereset játszik. Mindez az alváztalan felépítésen túl a beltérnél nyer látványos bizonyítást. A pilótát vaskos kapaszkodók, mozdíthatatlannak látszó elemek, pőre fényezés és csavarfejek veszik körül, mégis azonnal érződik, hogy ezek inkább a stílust, és nem a funkciót szolgálják.
Bármihez nyúlunk, azonnal kiderül, hogy mi pálya: puha bőrök, remekül érintésjavított felületek és peckesen klattyanó gombok árulkodnak róla, hogy a Defendert luxusautónak szánták. Az elektromosan állítható, finom bőrbe húzott, hűthető-fűthető fotelek csak mélyítik a gyanút. Teljesen máshonnan megközelítve, mégis ott van benne az elpusztíthatatlanság ismerős ígérete: a beltér minden eleme törhetetlennek, gránitszerűen masszívnak tűnik, miközben egy percig se munkagépes. Stílus, funkció és minőség is akad egyszerre, ezt hajszálpontosan így kell. A tartósságot meg majd meglátjuk.
Nyomjunk saját Camel Trophy-t!
Ahogy korábban említettem, már akkor se bírtam magammal, amikor megláttam, azonban amikor beültem, végleg elhatalmasodott rajtam a birtoklási vágy. Utoljára egy vadiúj Porsche 911 Targa 4S és Turbo S kormánya mögött vigyorogva éreztem hasonló amplitúdiójú örömöt. Bedurrantottam a selymes, de határozott járású, háromliteres, sorhatos dízelt, D-be húztam a váltót, és a világ máris sokkal vidámabb helynek látszott. Igen, számomra ez tényleg ekkora élmény, több száz tesztautó után is, kérlek nézzétek el nekem.
Bár a Trophy Edition minden pillanatban ünnep, modortalanságnak tűnt volna, ha nem idézem meg vele az ősök szellemét. Távrecsegőn értesítettem a terepjárós barátaimat, hogy hepöning van, húzzunk el egy napra a zöldbe, és mozgassuk meg a Defender izmait. Valójában ez egy kellemest a hasznossal triplázás volt: megteszteltem egy FJ Cruisert és a Defit terepen, és közben még bandáztunk is egy jót a brigáddal. Sőt, még helyben kotyogtatott kávét is fogyasztottunk egy mező mellett.
Ne gondold, hogy izomból megfingattam a Land Rovert: egyrészt mégis egy 47 milliós autó, ami nem az enyém, másrészt a terepes rutinom a nullához konvergál, így kellő tisztelettel bántam vele. Inkább lájtosan túráztunk, mint keményen offroadoztunk, és ez valószínűleg jobb is így. A Defin így is érződött, hogy az erdei dűlőút neki hazai pálya: ha tudna beszélni, szerintem azt mondta volna, hogy menjünk még haver, toljuk durvábban, mert ez nagyon állat, imádom csinálni.
A 350 lóerős, 700 Nm-es dízel frenetikus hanggal, egy gőzmozdony erejével tolta a Land Rovert, a nyolcas ZF automata hajszálpontosan pakolta a fokozatokat. Amúgy halkan jegyzem meg, hogy odébb lehet vele állni, a nulla-százhoz elég 6,1 másodperc. A légrugóval égig emelt Defender hasmagassága a legdurvább pontján közel 30 centisre nőtt, az első terepszög 37,5 fokra, a hátsó 40 fokra, a középsők 27,8 fokra jött ki – ezekről egyébként a központi kijelző szemléletesen tájékoztatott. Eleinte még szórakoztam a középső és hátsó differenciálzárral, aztán rájöttem, hogy az automatika ügyesebb nálam. Itt kissé bántam, hogy nem vagyok képzettebb terepen, ám ezt a kósza gondolatot hamar zárójelbe tette, hogy még így irgalmatlan jól szórakoztam.
Őrületes móka volt, ha tehetem, sose hagyom abba, azonban az idő haladt, lépni kellett. Miközben a betonra karakterhelyesen komfortba puhított légrugókon hömpölyögve csorogtam hazafelé, és a hangcuccból delejes hangerővel pergettem Yelawolftól a Mud Mouth-t, biztosan én voltam a legboldogabb, ablakon kikönyöklő hülyegyerek a világon. Még az a szomorú tény se tudta leradírozni a vigyort a képemről, hogy tudtam, hamarosan elválnak útjaink, és a Defendert vissza kell szolgáltatnom.
Örökkévalóság és függöny
Bár az Agymanókban Riley agyából végül örökre kitörlődött a gyerekkori képzeletbeli barátja, Bing Bong, nálam a Defenderrel ez kizárt, hogy megtörténjen. Valójában a Defender Trophy Edition a bő harmincéves emlék óriási, piros szalaggal átkötött, fizikai manifesztációja. Ráadásul azon túl, hogy a gigászi múltba révedés közepette tökéletesnek látom, valójában objektíven nézve is egy szinte hibátlanra reszelt tárgy, amibe átkozottul nehéz belekötni. Ahogy mondani szokás: ha lenne 47 millám, már nem lenne.
