A város, ahol a sportkipufogókészítőknek állítottak szobrot

2021.10.10. 15:47
0 hozzászólás

Kicsit több, mint két éve lakom itt a hegyekben, azóta hordok körbe barátokat, rokonokat a környékben, ha erre vetődnek. Ennyi idő kellett hozzá, hogy felfigyeljek az ősi, mély hagyományokkal rendelkező érchegységi sportkipufogó-készítő munkás emlékművére.

Johanngeorgenstadt egy viszonylag fiatal, 368 éves város, I. János György szász választófejedelem alapította (nyilván nem személyesen, szóval inkább csak engedélyezte az alapítást), az első lakói a közeli cseh városkából, Horní Blatnából menekülő lutheránusok voltak. A hitük miatt elüldözött 39 család költözött előbb a határ túloldalán a Fastenberg nevű hegy oldalába, majd hamarosan követték őket más cseh települések evangélikus lakói is. Néhány év múlva már több, mint százötven ház sorakozott a lejtőkön, amely akkora már felvette a fent említett uralkodó nevét.

Az új helyen a férfilakosság döntő többsége ércbányászként dolgozott, ami a kisebb-nagyobb háborúkban némi nyugalmat biztosított – hiszen ha katonáskodik a bányász, abból nem lesz ágyú, kard, puska, de még talán kitüntetés sem a tábornokok mellére. Persze ami egyszer előny, máskor hátrány is lehet: békeidőben alaposan visszaesett az itt bányászott ércek iránti kereslet. A bányászcsaládok ilyenkor szűkösebben éltek, kellett valami pótmegoldás – így lett a város a szász glaszékesztyű-gyártás, csipkeverés és a faragott fajátékok fellegvára. Előbbieket az otthon maradt asszonyok, utóbbit az egész család művelte. Apa fát vágott, darabolt, anya faragott, a gyerekek festettek, gyakran éjjel, gyertyafény mellett.

A gyertyafény más szempontból is fontos volt a környéken. A bányából sötétben hazatérő bányászoknak az ablakban világító gyertyák mutatták az utat, amelyek szép lassan egységes formát kezdtek ölteni, így született meg a Schwibbogen. Nevét a bányatárnákat védő támasztóívekből kapta, és ennek formáját öltötte fel, eleinte tizenegy, majd mára leggyakrabban hét gyertyával. Az útjelző gyertyaívek a közvilágítás elterjedésével szép lassan karácsonyi dekorációvá alakultak át, mára gyakorlatilag csak az ünnepi szezonban láthatóak az ablakokban. A legtöbb érhegységi faluban szabadtéri íveket is felállítanak, a karácsonyi díszkivilágítás részeként.

A Schwibbogen méltó párja a Weinachtspyramide. Ez a XVIII. században jelent meg errefelé, eredeti formájában a betlehemi csoportot ábrázolja háromkirályostól, bárányostól, de mára persze a vallási szimbólumoktól megfosztva hóemberes, mikulásos, de még trabantos is van belőle.

A Schwibbogen és a Pyramide is az Érchegységben terjedt el igazán, és az 1930-as évekig szinte ismeretlen volt más tartományokban, pláne más országokban. Az 1937-ben Schwarzenbergben rendezett, némi nemzetiszocialista beütéssel bíró, több tízezer ember által látogatott Feierohmd nevű kiállításon váltak csupán széles körben ismertté. A faragott fafigurák azonban már az 1800-as évek végén népszerűek voltak, Csajkovszkij Diótörője révén (amely egy jellegzetes érchegységi figuráról, a diótörő katonáról kapta címét) pedig ma már egészen komoly iparág nőtt köréjük a tengerentúlon is.

Na de hogy jön ide a sportkipufogó?

Johanngeorgenstadt mára egy álmos, határmenti kisvárossá zsugorodott. Bár az ötvenes években felfedezett urán-források több tízezresre duzzasztották a várost (nem ideszámítva a mühlbergi táborból ideszállított kényszermunkásokat), a 45.000 körüli maximális lakosságszám néhány év alatt a negyedére zuhant vissza. A bányaterület felett súlyosan, több méterrel megsüllyedt a talaj, így a kritikus részről az új, hegytetőn létrehozott lakótelepre költöztették a lakókat, majd nem sokkal később feladták az uránnal kapcsolatos terveket. A helyi ipar összezuhant, Johanngeorgenstadtot csupán az ekkora beindult síturizmus tartotta életben. A városban maradt kb. tízezer ember kitartott az újraegyesítésig, de 1990-től ismét zuhanni kezdett a népesség a nyugatra vándorlás miatt. Mára úgy 3500-3700 lakosa lehet Johanngeorgenstadtnak, ez azonban magával hozta azt, hogy az itt maradtak jelentős része elkötelezett lokálpatrióta. Kis kárörömre lehet azért okuk, az őshaza, Horní Blatna sem járt sokkal jobban, ott ma már négyszáz alatt van a lakosság.

A városban szemmel látható a helyi hagyományok erős tisztelete. A leglátványosabb talán a 25 méter szélességű, szabadtéren álló Schwibbogen, amely a legnagyobb a világon. Jó, ez mondjuk leírva jól mutat, de épp annyit jelent, mint a legnagyobb németországi, vagy legnagyobb érchegységi gyertyaív, hiszen Sao Pauloban vagy Ouagadouguban eszükbe sem jut ilyesmit építeni, de mindenesetre nagy, az tény.

Nem sokkal mellette áll egy Weinachtspiramide is, amellyel már meg is közelítettük a poszt eredeti témáját. Természetesen a maga nemében ez is a legnagyob a világon, valamivel 25 méter fölé magasodik. Nem bibliai alakok forognak rajta, hanem a város történelmének jelentős figurái, részben konkrét személyek, részben jelképes alakok, összesen húszan.

- lutheránus menekült városalapító;

- I. János György szász választófejedelem;

- Christian Friedrich Röder, kántor és iskolaigazgató, az Érchegység neves költője;

- Max Schreyer, helyi születésű erdész és költő;

- johanngeorgenstadi ezüstbányász;

- wittigsthali (JGS része) hámormester;

- jugeli (JGS része) üvegfűvó;

- steinbachi (JGS városrésze) ónomósó munkás;

- bútorasztalos;

- hegyi kovács, az eredeti, még fémből kovácsolt Schwibbogenek készítője;

- glaszékesztyű-varró asszony;

- az egykori Wismut-művek uránbányásza;

- szász határőr;

- önkéntes tűzoltó;

- Heinz Eger, helyi születésű orvosprofesszor, radiológiai és sugárgyógyászati szakember;

- síugró, utalva a sikeres helyi sportolókra és a síturizmusra;

- turistanő, jelképezve a még háború előtt a KdF által beindult, de az NDK-s időkben is virágzó helyi turizmusra;

- csipkeverő asszony;

- fafaragó kézműves;

- sportkipufogó-gyártó munkás;

Hogy került ide ez a legutolsó, ősi szakma? Nem tévedés, a mai Johanngeorgenstadt valóban büszke a sportkipufogó-gyártásra. A nemrég, idén augusztusban elhunyt Siegfried Ott ismert alakja volt a városnak. Nem csupán a helyi turizmus népszerűsítésében volt jelentős szerepe már az NDK-s időkben is, de az 1950-es évek óta aktív tagja volt az érchegységi fafaragók egyesületének is.

Amikor a német újraegyesítés után munkahelye, a helyi szerszámgépgyár bezárt, nem volt számára kérdés, hogy 1992-ben szeretett városában alapítja meg vállalkozását, a Autotechnik Johanngeorgenstadt Fox Sportauspuffanlagen GmbH-t, és kezd típusazonos és univerzális sportkipufogók gyártásába. A Fox mára egy jól csengő márkanév lett Németországban, a vállalat szép profitot termel, amelyből Herr Ott komoly összegekkel támogatta városát. Az ő kezdeményezésére épült fel a fent említett gyertyaív és piramid, és természetesen a költségeket is ő maga állta. Ezen kívül részt vett a kivitelezésben is, a gyertyaív fémborítását a kipufogóüzem készítette, a piramid alakjai közül a Wismut-munkást ő maga faragta.

Nem meglepő hát, hogy a sportkipufogó-gyártó munkás alakja (amelyet egyébként magáról Siegfried Ottról mintáztak) felkerült a többiek közé. A város mai gazdaságának egyik alappillérje a Fox (egyébként nem egyelten autóipari beszállítóként, az isten háta mögötti városkában Rolls-Royce alkatrészeket is gyártanak, illetve épp egy neves gyártó elektromos autójának összeszerelése indul el), érthetően büszkék rá a helyiek.

Az alig egy hónapja elhunyt Siegfried Ott, kezében a rozsdamentes hátsó dobbal, még életében méltó helyet kapott, mi pedig örülhetünk annak, hogy a lassan elmúló belsőégésű világra ilyen módon is hosszú ideig emlékezhetünk.

Hangos kipufogókat akarsz? Ezeket elég nehéz túlüvölteni:



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.