Négy éve Horvátországban nyaraltunk a barátaimmal, hazafelé pedig eltöltöttünk másfél napot Boszniában. Utána éreztük, hogy ide még vissza kell jönnünk és most, hogy már nem az összetört malacperselyből, hanem a havi lesarcolt bérekből tengődünk, belefért egy spontán kiruccanás. Ősz közepén a tengerparthoz már késő, a havas hegyekhez még korán van, ilyenkor kell elmenni várost nézni és erdőbe túrázni. Pont jött egy négynapos hétvége, így ideális volt visszamenni Szarajevóba.
Hajnal háromkor indultam barát-beszerző körútra, valamikor négy-fél öt körül pedig már úton voltunk. Rendesen feltöltöttük a Travellert emberrel: én és párom műbőrfoteleket kaptunk előre karfákkal, fűtéssel és remek kilátással. A többieknek két, háromfős üléssor jutott szintén műbőr huzattal és saját klímazónával, amit elöl kikapcsolhattam, ha feleseltek velem.
Nem először utazunk együtt, 569 kilométer szinte semmi, alig hét óra alatt elértük Szarajveót úgy, hogy néhol megálltunk nyújtózni és tájat bámulni. A legvadabb egy bosnyák benzinkút volt, ahol kávézni szerettünk volna, de sosem látott poloskainvázió sújtotta a térséget és néhány perc karlóbálás után mindenki feladta. A Travellerbe bemenekülve még kitettünk néhány bogarat és titkon bíztunk benne, hogy Szarajveóban nincs krízishelyzet.
Előtte a horvát-bosnyák határon szívattak egy sort. Befelé menet elkérték mind a nyolc személyigazolványt, benéztek az autóba, majd mehettünk pár száz métert a senki földjén – így hagytuk el Horvátországot és az Európai Uniót. Ugyanilyen procedúra várt minket a senkiföldje-Bosznia határán, ahol alig pár autó állt előttünk, mégis hosszú perceket álltunk egy helyben. A szigor viszont csak a protokollból fakad, hacsak nem röntgenszemű határőröket alkalmaznak. Arcon mosolyogtam egy unott tekintetű egyenruhást, aki csupán a szemével pásztázta végig a Traveller Rich Oak barna fényezését, majd slendriánul legyintett – mehettünk.
Ráizzadt a talpam a pedálokra
Nagyjából délre Szarajevóba értünk, viszont a Google Maps megint nem volt a helyzet magaslatán. A város északi részén a hegyoldalabn volt a szállás, ennek megfelelően pedig rémesen szűk, minimálisan megépített utcákon lavíroztunk a bő 5,3 méteres busszal. Negyed óra után kezdtem elveszteni a fonalat, ezért az anyahajó hídjáról kétfős felderítő csapatokat küldtem a szállás előkerítésére. Olyan szűk utcában volt, ahova a Traveller nem fért be, ráadásul érzésre 45 fokos szöget zárt be a vízszintessel, nem szívesen manővereztem át rajta. Többször is izzadt a talpam a fékpedálon és hálás vagyok a nyolcgangos automata váltónak, amiért jól kezelte a függőleges falon való elindulást az üresen is 2-2,2 tonnás buszban – nyolc emberrel és csomagokkal valószínűleg már karcoltuk a három tonnát.
Az utcánk alján volt egy privát parkoló, alig húsz méterre a szállás bejáratától, ezért hálás voltam. Két autónak alakítottak ki helyet, így a Traveller is kényelmesen elfért, csak a felhajtásnál ért le a vonóhorog, ezért erős átlóban kellett felmászni – még szerszám sem volt nálam, hogy ideiglenesen lecsavarozzam. Egészen addig nem tudtam örülni a szállás elhelyezkedésének, amíg ki nem néztem a teraszon: az egész Boszniai-völgyet és az abba épült Szarajevót belátni.
Az emeleten három, a földszinten egy darab kétfős hálószobát alakítottak ki, illetve volt egy külön kis ház az apró belső udvar másik oldalán, így nyolcan kényelmesen elfértünk. Volt kint dohányzó, grillsarok és medence is – bár ez utóbbit a kellemes őszi 10-20 fokban nem reszkíroztuk – tehát korrekt szállás, ami mindössze 180 ezer forintba került négy napra, azaz fejenként alig 22 500-ba. Ez nem kiugróan olcsó, Boszniában egyszerűen ennyibe kerülnek az ilyen kaliberű szállások.
Nem egy tehetős nép és a szűk harminc évvel ezelőtt lezárt Délszláv háború lenyomata még mindig markáns. Első nap bejártuk az alig tíz perc sétára lévő Baščaršija bazárba és beültünk egy étterembe a kellős közepén. Fél kilós sajttal és baconnel töltött pljeskavica szeletet kaptunk körettel 25 konvertibilis márkáért, ami átszámítva alig 4900 forint és elképesztően finom volt. De utolsó nap egy másik helyen 20 márkát költöttem kólával együtt, ez csupán 3900 forint. Emlékeztem rá, hogy Bosznia olcsó, mégis meg tudott lepni.
Katasztrófaturizmus
Szeretem az urbexet: tudod az az a műfaj, amikor elmész megnézni elhagyatott helyeket. Szeretem beleélni magam olyan környezetbe, ahol megállt az idő. Próbálom elképzelni, hogy mit és hogyan csináltak az emberek az adott korban az adott helyszínen és Szarajevóban erre – sajnos – több szempontból is van lehetőség.
Ha nagyon régre nyúlok vissza akkor ott az emlékmű a Latin hídnál, ahol Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, ezzel közvetett módon kirobbantva az első világháborút. Érdekes helyszín, több írást és a kort ábrázoló képet is kiraktak, mégsem ezért mentem. 1984-ben Szarajevó a japán Szapporo és svéd Göteborg elől nyerte el a téli olimpia megrendezésének lehetőségét, ez pedig nagyon fontos motívummal bírt a helyiek számára. A jugoszláv állam azt érezte, hogy ezzel nyitnak a nyugat irányába, ezért mindent bele kell adni. Komoly parkot húztak fel a játékok megrendezésére, így született sísánc, bobpálya, stadion és több hotel is.
A 84-es olimpián az NDK dominált, kilenc arany, kilenc ezüst és hat bronzérmet vihettek haza és az egész rendezvény gondtalanul lement. Aztán 1991-ben kitört a Délszláv háború, ami egy évvel később Boszniát is elérte. A szerb hadsereg különös kegyetlenséggel kezelte Szarajevó lakosságát és az olimpiai játékok helyszíneit támaszpontoknak használták. Így az egykor látványos építmények napjainkra csupán romos vasbeton koporsók lettek a falakon töltények vagy éppen gránátok nyomaival. Bosznia pedig nem EU komfortzóna, így ezen építmények egyike sincs elzárva, nyugodtan mehet bárki – saját felelősségre.
Szintén jelképe a városnak a libegő, amely a központból a Trebević hegységre visz fel – oda, ahonnan az olimpiai bobpálya indult. A felső állomáson van egy kulturált kávézó, ezzel a lehetőséggel éltünk, ezt követően pedig a pálya félcsövében lesétáltunk az aljáig. Elképesztő masszív építmény, ami negyven évvel és egy háborúval később is biztonságosan bejárható. A melléképületei lényegében megsemmisültek, de a pálya, amin egykor 100 km/h felett húzták a kanyarokat meglepően szép állapotban van – ha nem nézem a külső oldalon a tölténynyomokat.
Nagyjából egy óra volt a séta a pálya aljáig, onnan szűk, óvárosi kis utcákon csurogtunk le és amikor már két órája 30-40 fokos lejtésű utcákban mászkáltunk, volt akinek remegtek a combjai. Felüdülés volt leérni a belvárosba és ahogy elment a nap nagy része, a hotelt és a sísáncot másnapra toltuk.
A harmadik napon már egész komfortosan terelgettem a Travellert a szűk szarajevói utcákon, mégis felüdülés volt elhagyni a várost. Főleg mert Bosznia útjai teljesen váratlanul nem rosszak. Számomra érthetetlen, hogy egy ilyen szerény gazdasági mutatókkal működő ország, amin harminc éve végigsöpört a pusztítás, hogy rendelkezhet ennyire modern és jó infrastruktúrával. Nem csak a fontos helyeken: folyamatosan haladnak az autópályáikkal és még egy olyan mellékúton is kiváló az aszfalt, ami az Igman hegységben található olimpiai hotelhez és síugrósánchoz vitt.
A Peugeot itt jól érezte magát, de nyolc emberhez nagyon puha a futóműve. A tempós kanyarokat mindannyiunk érdekében kihagytam, nem vittem boruláshatár közelébe és Magyarországon még élveztem is a hosszú rugóutat, normális úton viszont kissé ladikos. Lengedezett hevesen a fenyőerdők között a szerpentinen és vártuk jobb kézre a hatalmas betonplaccot, a hotel egykori parkolóját. Meglepetésünkre egy család épp ott grillezett, de még magyarokkal is találkoztunk, akik egy ízlésesen átalakított Land Cruiserrel látogatták meg a mumifikálódó vasbeton tetemet.
A képek nem adják vissza a monumentalitását, felfoghatatlan mennyiségű vas, beton és tégla pusztul itt lassan harminc éve. Alul graffitik, felül moha és kisebb-nagyobb bokrok borítják az egykoron pompás építményt. A szocialista blokk ocsmányságaihoz képest formatervezési bravúr, és a korabeli képek alapján gyönyörű hotel volt. Onnan tudod, hogy komolyan gondolták, hogy ennyi idő után sem dülöngél, rémesen masszív szerkezetet húztak fel a hegyre színházteremmel, étteremmel, közösségi terekkel, kondival, mélygarázzsal és rengeteg szobával. Ezeket régen téglafal választotta el, amiknek egy része áll, a többit vagy vandálok vagy a háború résztvevői semmisítették meg. Ha kicsit hevesebben esel neki a világító piros agyagtégláknak, még mindig fejthetsz ki belőlük zölddé oxidált réz cafatokat, amelyek egykor egy valamilyen cél irányába kilőtt lövedék maradványai.
Néhol látni, hogy komoly kaliberrel lőtték egymást: van ahol a 3-4 centi átmérőjű betonvasat úgy hajította koszorúba a robbanó töltet, mintha egy olcsó butikos vállfa lett volna. Megfogtam a végét és képtelen voltam megmozdítani, hatalmas energiák szabadulhattak itt fel és ennek van egy rémisztő, egyben izgalmas hangulata. A teraszra kiállva csodálatos a lombhullató- és fenyőerdők váltakozása, az ősz pedig jól áll ennek a vidéknek. Megfordulva azonban egy rojtosra lőtt vasbetonfal feszül mögöttem, amire valaki már felfújt egy ízléses mintát, de ez a harcok nyomait nem tünteti el.
Bejártunk minden emeletet, szobát, helységet és még a kukksötét mélygarázst is. Látni, hogy nem mi voltunk az elsők, az összetört üvegszilánkok gömbölydedre csiszolódtak a katasztrófaturisták cipői alatt, míg a legtöbb fém és réz alkatrészt már régen kilopták. Már csak az maradt a falban, amit túl nagy munka lett volna eltüntetni, így néhol radiátor csonkok és kiforgatott elektromos elosztódobozok emlékeztetnek az eredeti elrendezésre.
Sajnálom itt hagyni, nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen lenne ez a hotel, Szarajevó és úgy általában Bosznia a háború szörnyű lenyomata nélkül. Ha 91-ben nem feszítik szét a Jugoszláv államokat politikai, etnikai és gazdasági különbségek, hanem mindenki tiszteletteljesen elköszön a másiktól és önálló, békés úton folytatja. Édesanyám mindig azt mondja, hogy a történelemben nincs Ha, engem mégis mindig érdekelnek az alternatív befejezések.
Tériszony és lefestett vérfoltok
Nem kellett félretennem nagyon az elmélkedést, mivel alig öt percre volt autóval a sísánc, ami bár szintén lenyomata a háborúnak, mégsem ezért volt érdekes. A TV-ben látva a síugrás rémunalmas sport, a képernyő semmilyen formában nem képes átadni, hogy milyen elmebeteg őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ezekről emberek elinduljanak. Egyszer felmásztunk a domboldalon, kihordtam lábon egy stroke-ot és akkor még csak a sáncok végénél voltunk. Az erdőben óvatosan felcsoszogtunk, de Szarajevó körül sok helyen figyelni kell a Vigyázat, aknák táblákat, mert még mindig lehetnek – ha ilyet látunk, el se hagyjuk az épített utat.
A sáncok hátsó lábai a lépcsőházak és se korlát, se kapaszkodó, elég veszélyes terep. A vasbeton még itt is feszes és egyben van, egyáltalán nem dülöngél, viszont már a puszta mérete is letaglózó. Eddig nem tudtam a tériszonyomról, de a tetejéről lenézve kizoomolt az agyam és megszédültem, a betont ropogtatva kapaszkodtam a sánc korlátjába. Ezeken is pontosan látni, hogy hol jött be a gránát és hol szóródtak szét a repeszek. A tető maradéka még megvan, de aktívan omladozik, így nem érdemes a sánc alatt álldogálni. Magamról nem tudtam mire a magasabbik toronyba is felmásztunk, alig kaptam levegőt, de a kilátás felejthetetlen – bűn lett volna nem felmenni.
A lábánál álló félig elpusztított, félig működő étterem nem volt nyitva, ebédért le kellett mennünk a városba. Előtte azért lőttünk egy-két csapatképet, hiszen milyen ideális helyszín ehhez egy ilyen monumentális építménnyel szemben a pódium, felette az olimpiai láng kelyhével. De ahogy már a láng is rég kialudt, úgy a vasbeton szerkezetet is át kellett festeni, mivel a szerbek a háborúban kivégzésekhez használták. A szürke festék alatt ártatlanok vére száradt rá a rideg betonra, mi meg harminc évvel később az emlékművet taposva pózolunk egy kamerának. Groteszk, de szépen reprezentálja az olimpiai park maradványainak hangulatát.
És hány ilyen hely van még Szarajevó körül! A Remény alagútját és a temetővé alakított stadiont sem néztük meg, nem akartunk nagyon feszes menetrendet a négynapos kikapcsolódáshoz. Aki a történelemért jön, azt múzeumok, emlékhelyek és emlékművek százai elégítik ki, a belvárosban álló épületek nagy százalékán még mindig töltények által ütött lyukak tátonganak. Azonban ezeken ma már túl lehet nézni, Szarajevó egy remek város, nagyon jó hangulata van és olcsó, ezért utolsó nap még lenéztünk egy kis tradicionális bosnyák kávéért és baklaváért. Mindenki megfutotta a kívánt mennyiségű szuvenírboltot, ebédeltünk és elindultunk haza.
Száz kilométerenként szűk egy liter gázolaj jut mindenkinek
A Peugeot-ban ekkor már nagyjából 650 kilométer volt, a tank azonban még mindig csak egynegyed magasságában járt. Lefelé barátságosan fogyasztott a Traveller, autópályával és közúttal vegyesen beérte 7,2 literrel, pedig mindenhol tartottuk a megengedett legnagyobb sebességet. A városban forgolódva felkúszott a fogyasztás 7,7-re, de a 70-80 liter körüli tankkal kényelmes volt a közlekedés, csak hazafelé álltunk meg tankolni. Boszniában nagyon barátságosak az üzemanyagárak, mindössze 2,1 márkát kértek literenként, ez akkor nagyjából 410 forintnak felelt meg.
Az üzemanyag minősége sem lehetett rosszabb, mint itthon, szépen futott vele a kétliteres BlueHDI dízelmotor. Lelkesen vitte ezt a nagy kasznit és a 180 lóerő ellenére is nagyon jól fogyasztott: az 1241 kilométeres kör végére 7,5 l/ 100 kilométert mutatott a számítógép, ami utánaszámolva egészen pontos becslés. Nagyjából 55 ezer forintot költöttünk gázolajra, ötezret parkolásra és húszat autópályákra, így végül fejenként tízezer forint lett az útiköltség – ez a szállás árával összeadva még mindig nagyon kevés.
Nagyon bejött a Traveller, az egyetlen nem személyautós tulajdonsága, hogy hatalmas. A zajszigetelése kiváló, 110-120-ig nincs jelentős szélzaj és a karcos három tonna ellenére a kerekek hangja sem volt zavaró. A műszerfalon rengeteg az olcsó műanyag, de stílusos és nem zörög, nekem ez már elég. Kényelmesen elfért benne nyolc ember és különösebb szenvedés nélkül elvitt Boszniába – majd haza. A teljes kiruccanással együtt emlékezetes marad és egyszerűen csak jó. Nem olyan, mint Bosznia. Hiszen Bosznia elképesztő, viszont groteszk és nem mindenki fogja rétegeiben vizsgálni mint én, tehát nem mindenkinek való. Kell hozzá egy bizonyos lélekállapot és nyitottság.
További cikkeink
