Africa Race 2024: Fejetlenség Mauritániában és a versenykategóriánkban is
Ezt jövőre jobban kell csinálni – mondja az itiner gyengeségeire célozva az egyik gyors szakaszunkról nyögvenyelősen kiérve Bunkoczi Laci, akinek nem titkolt célja, hogy Szalay Balázzsal közösen a 2025-ös versenyre átvegyék a Raid (túra) kategória szervezésének nagy részét, és indítsanak egy magyar különítményt, mert az a helyzet, hogy ami most van, tényleg nem jó.
Noha a nevezés elég drága – tízezer euró feletti nagyságrendre gondoljatok –, vannak egészen konkrétan technikai problémák a digitális roadbookkal. Volt, hogy egyáltalán nem töltötte be a táborig tartó útvonalat, de ha igen, akkor a pálya felírásában botlunk bele a rengeteg hibába, sokszor nem stimmelnek a fokok, a méterek, veszélynek jelzi azt, ami nem veszélyes, és nem jelzi veszélyesnek, ami viszont az, szörnyű. Mindezt tetézi, hogy a nyomkövetésünk előzményeit nem tudjuk rendesen megnézni – pedig ha eltévedsz, ami a fenti hibák miatt biztosan előfordul, akkor nem feltétlenül találsz vissza ott, ahonnan jöttél.
De ez csak a jéghegy csúcsa: egyik este, vacsora után megkérdeztük a szervezők hadát, hogy másnap hánykor startol reggel a Raid, fogalmuk nem volt. Nem egyértelműek a biztonsági előírások, nem volt alapos felkészítés, és külön pikantéria, hogy angolul tájékozódni szintén nehéz, hiszen a szervezés alapvetően francia, és nagyon kevesen tudnak közülük jól angolul. De mondok jobbat: tegnap két órát ácsorgott a teljes Raid-csapat a rajtban, mert még nem szállt le a csapatunkhoz tartozó mentőhelikopter. Ez várhatóan jobb lesz jövőre, Bunkoczi Laciék legalábbis dolgozni fognak rajta, ha minden igaz.
Amikor nincs benzinkút a közelben
Marokkóban egyszer nagyon sürgős volt benzint szereznünk, mert Tanaka Al, a japán Sugawara csapat motorversenyző hölgye elesett, és bár baja nem lett, de mire fel tudta állítani a gépet, kifolyt a gépből szinte minden nafta. Térerő sehol, az ellenőrzési pontnál pedig a szervezők azt állították, a környéken nincs benzinkút, amit félig meg tudtunk erősíteni, hiszen az országúton, ahonnan mi jöttünk, legalább 100 kilométerre nem volt még csak egy bolt sem. Ugyanakkor mondtak egy tuti tippet: van egy ember, akinek van benzine a faluban, viszont a lánynál nincs pénz, a szervezők pedig nem mozdulhatnak el a helyszínről, így örülnének, ha odamennénk és kifizetnénk. Így is lett.
A falu határában már nagyon integetett nekünk egy éjfekete, arangyűrűs figura - Marokkóban ez a jelenség még nem túl sűrű, inkább az arab vonások jellemzők - aki egy perzsa szőnyeggel újrahúzott nyergű, MBK mopeddel kísért minket egy olyan lakóövezetbe, amit Magyarországon legfeljebb egy lepukkant pincesorként lehetne elképzelni: ablaktalan, vakolatlan téglaépületek, alig zárható faajtók, szemét és kosz mindenhol. Itt családok laktak.
Az egyetlen, ténylegesen jól zárható vasajtó mögött várt minket az üzemanyag, viszont a privát benzinkút tulajdonosa éppen akkor ment el imádkozni, hiszen előtte pár perccel megszólalt a hívás a müezzinből, olyankor pedig menni kell. Mivel az imaénekeket kifelé is hatalmas megafonokon sugározzák, így a különféle énekeket jól el tudtuk különíteni egymástól, és minduntalan egyre kevesebb reménnyel abban bíztunk, hogy most már nem lesz következő track, de valahogy mindig lett, körübelül fél órát vártunk ténferegve, miközben a helyi lakosság egy része próbált velünk szóba elegyedni, de nem találtuk a közös nyelvet.
Nagyvártatva végül megérkezett a „kutas", aki elmondta, hogy nem kereskedik benzinnel, csak „szokott neki lenni", erről árulkodott néhány 100 literes olajoskanna, meg a resztli, amit egyszerű, 5 literes hűtővizes flakonokban tartott. Állítása szerint benzinből mindössze 15 litere volt, és abból még 5 neki is kell, szóval 10-et tud nekünk eladni, ami már a célig elég volt a lánynak, így az üzlet megköttetett, és körülbelül 15 százalékkal a benzinkúti ár fölött, nagyjából 600 forintos literáron csorgott is az anyag a tankba, amivel el is ért a célig a Suzuki.
Mauritánia tényleg egy rémesen nyomasztó hely. Már a határon is rossz érzésed van, kamu rendőrök kunyerálnak pénzt csak úgy poénból, helyi pénzváltók 30 százalékos sáppal akarnak neked helyi valutát eladni, kopogtatnak az ablakodon szintén pénzért, majd amikor átjutsz ezen az őrületen, belecsapódsz a semmibe. Hellyel-közzel leaszfaltozott, de alá egyáltalán nem alapozott országutak futnak a végtelenbe, minden irányba kilométereket ellátsz a sivatagban, életnek nyoma nincs, ahol pedig van, ott azt kívánod, bár ne lenne. Mert a városi élet sem felemelőbb.
A legszegényebb réteg itt is eszkábált sátrakban lakik, a középosztálynak már van egy olyan fabódéje, amit te otthon fészernek vagy sufninak hívsz, egy apró téglaépület előtt már 10 éves Toyota áll, az a luxus csúcsa erre. Büdös van, össze-vissza kóborló szamarak között autózol, legyek röpködnek mindenfelé, a kisboltban normális élelmiszert nem kapsz, a húsokat a 35 fokos hőség ellenére itt sem hűtik, az étteremben akkor tudsz kezet mosni, ha a kamu Tommy Hilfiger-pulcsis étteremtulajdonos megnyitja neked a köbös IBC-tartályt.
Az autózás itt már nagyon monokulturális. Toyota Avensis mindenféle generációból, abban az állapotban, amiben az utolsó, műszaki cikkeire igényes tulajdonosa már biztosan nem akarná látni, nem is beszélve a 190-es Mercikről, amik itt is tízezerszámra fordulnak elő mindenhol, tragikus esztétikával, magukból korántsem bizalomgerjesztő hangokat kiadva.
Itt már tényleg semminek nincs ára a boltban, és azt is érzed, hogy nagyjából pofára megy a dolog: 100 helyi pénzért vettünk három kicsi üdítőt, mikor látta, hogy nem tágítunk visszajáró nélkül, hetvenkedve próbált valami aprót túrni a brifkójából, aztán metakommunikációval jelzi, hogy ez ennyibe került. Mikor kivettünk még egy üdítőt a hűtőből, azt mondta, úgy is jó.
A benzinkúton a számlálónk 10 literről indult. Francia-angol kevert nyelvezettel 2 percig kellett mondanunk a helyi kutasnak, hogy a D-Max 75 literes tartályába lehetetlen, hogy 85 liter gázolaj ment, erre egyébként viszonylag könnyen elfogadta, le is vont tíz litert a végösszegből, de azért bepróbálkozott. Az egyik étteremben majdnem 70 eurót kértek el tőlünk egy 7 eurós tételért, mert nemrég a helyi pénzük végéről mindenféle gazdasági háttér nélkül levettek két nullát, és nem mindig tudnak még jól váltani fejben, ezt mondjuk én betudom egy jóhiszemű bakinak, de nagyon kellemetlen.
Internet gyakorlatilag nincs, úgyhogy ha ebben a cikkben a korábbinál szűkösebb a képanyag, az nem véletlenül van, még írásban is nehéz kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Mauritánia az az ország, ahol már nem tudod magad függetleníteni a körülményektől. Az biztos, hogy mindent megtanulsz értékelni, ha itt eltöltesz pár napot.
Az Africa Race-sztori előző részei:
[1. rész] … és akkor mi karácsony után elindulunk
[2. rész] Gépátvétel szívással, de megjártuk a Col de Turinit!
[3. rész] Időutazás a rajtnál, lencsefőzés és újév a kompon
[4. rész] Az első kultúrsokk után rájöttem, hova tűnt a sok 190-es Merci
[5. rész] Végtelennek tűnő kősivatag, hűvös éjjelek és rengeteg por
