"Utak mindig, mindenhol vannak, csak nem mindig látszanak." - George Hannmer
Mint azt folytatásos kisregényemben megírtam, levonultunk az Atlanti partra. A Trabant most a következő megpróbáltatásokhoz erőt gyűjt, én meg támogatókat, hogy teljen új alkatrészek beszerzésére.
Természetesen nem támasztottuk a falnak az autót, mint valami defektes biciklit, hanem egy elegáns, csinos, fiatal hölggyel találkoztunk Agadir belvárosában, ahová még bőven a Ramadán csökkentett forgalmában sikerült becsattognunk.
A hölgyet nevezzük az inkognitójára tekintettel Viktóriának.
Csakis azért, mert Ő győzött.
Engem meg, hogy a belvárosban fogok vacsorázni.
Fehér abrosz, nagy üvegablakok, óceánparti kilátás, és lila neonfények.
Turbánban egyedül én voltam.
Viszont mellettem a nyugati világ mindhét csodája jelen volt.
Úgymint KFC, McDonald's, Pizza Hut stb...
Mindegy, nem udvarolni mentem, hanem egy leendő "bamakóst" mentorálni, aki zsákmányul ejtette az utolsó példányát a nálam lévő könyveknek, és búcsúzáskor szentül megfogadtuk, hogy a Tavaszi Parkoló Parádén még ütközünk. Végül jól elkésve a családjától visszatrabantoztam a sokcsillagos szállodába, én pedig ugyanennek a hotelnek az udvarát laktam az elkövetkező négy napban. Pótkocsik, trélerek, kamiongumi kupacok között.
Hogy is történt ez?
Amikor megkerültem a hotelt, még nyitva volt a régi, lerongyolódott kemping kapuja, bent pedig a Morocco Desert Challenge 2024 kevésbé fontos vontatmányai sorakoztak, úgyhogy szívfájdalom nélkül én is lepaktáltam a biztonsági őrrel. Itt se vizesblokk, se semmilyen szolgáltatás nem várt, de legalább akadt, aki felvigyázott egész éjjel. Még napkelte előtt megkávéztunk, teáztunk és baksist adva szépen elslisszoltam a verseny depójához, ami bizony cirka 400 méterre volt tőlem.
Ideál.
Reggeli croissant és újabb kávék a óceánparton, fogmosás, Facebook posztok és újságcikkek faragása, miközben a Trabant már a depó melletti járda legfeltűnőbb helyén díszeleg.
Nem sokan nézték meg.
Csak mindenki.
Ezt onnan tudom, hogy a harmadik ott töltött nap után a környékbeli összes boltos, éttermes, kifőzdés tudta, hogy a kalaposé az a fura kisautó. De végül hitehagyott lettem, vagyis letekertem a sesht a fejemről, mert kiríttam a tömegből.
Egyik este nem volt üres asztal a megszokott kebabosomnál. Mutogatva megkérdeztem egy motoros turistának öltözött arcot, hogy leülhetek-e. Tegyem - jött a válasz, majd bemutatkozott és elmondta, hogy ő egy svéd motoros, aki épp Malmö-Dakart nyomat. Én is nekigyürkőztem az angol nyelvnek, de mielőtt nagyon belefolytam volna, felém fordította a telefonját, amin az én Trabantom volt a háttérkép!
Akkor együnk, tudsz mindent - közöltem, és ez így ment minden nap.
Kivakartam magam a sittengerből, úsztam egyet az Atlantiban, megreggeliztem és mentem fotózni a Morocco Desert Challenge 2024-et. A szervezők belgák, és egyébként a világ második legnagyobb sivatagi ralijának titulálják. 157 versenygép és azok szerviz, ellátó, rendezői és média járművei.
Cirka 1000 résztvevő.
Első körben a legnagyobbakat kerestem meg fotóra, interjúra. Kilenc kamion indult a versenyen, jónéhány szerelőjével beszélgettem is. Érdekes volt látni, hogy a verseny pilótái az "elitebbnek" gondolt országokból kerülnek ki, vagyis szinte csak olasz, francia, belga és holland nevek voltak vésve a járművek oldalára, de a szervizcsapat már inkább lengyel, szlovák, cseh, szlovén arcokból állt. A first class kamionmárkák, úgymint DAF, IVECO, MERCEDES, MAN-ok között viszont csak egyetlen Tátrát találtam legnagyobb szívfájdalmamra.
A következő napomat és fotós körömet a 91 járművet magába foglaló Car & Buggy szekció töltötte ki, erről külön galériát is lőttem. Talán a legszebb szerkezetek a mezőnyben a Dél-Afrikai Köztársaság manufaktúráiban épített T1 pluszok voltak, de azért pár Land Rover alapra épült "Bowler" is toplistás lett.
A Side by Side kategória, a Can-Amek tömkelege engem nem szippantott be annyira, a motorok közül is csak egy kéthengeres boxerrel szerelt BMW-t csodáltam meg. Figyelmem sokkal inkább a hangulatra összpontosult, hiszen mindenhol mosolygós lányok, hegesztő, flexelő, olajat töltögető szerelők, és mindenfelé bámész helyi érdeklődők, vagy nem helyi, de szintúgy bámészkodó turisták strázsáltak.
Meg az elmaradhatatlan Iriki Garage, akik a Szaharában lassan olyanok, mint a pesti aluljárók indián fuvolásai.
Ők ide is felcuccolnak Zagorából a biztos bevétel tudatában, ami logikus, hiszen tudják, hogy ha a környéken valahol technikát kínoznak, az előbb-utóbb el is fog romlani. Végül a hivatalos gépátvételen ugyan nem vettem részt, de az arcok ismerősek voltak, hiszen rendszeresen járunk ki az Africa Eco Race gépátvételére is Mentonba, és ott is nagyjából ugyanazok az arcok forogtak.
Mi az első rajt és első etap előtt elhagytuk a depót, valamint a belvárost is végleg. Még a belterületen a nyakunkba akaszkodott egy Porsche, de Trabanttal inkább hagytuk élni, és lementünk egy nemzeti park sarkkára kempingezni, magányoskodni. Mintegy harminckét kilométert távolodtunk el Agadirtól délután és megnyugodva lehevertünk egész másnap reggelig, amikor is kiderült, hogy pont innen fog indulni a másnapi “special”.
Öröm a köbön, hogy némi agyalás után megint túlokoskodtam a dolgot, és nem sikerült a rajton fotóznom, viszont 85 kilométerrel később hála az operatőrnek, Ádám Krisztiánnak még lőhettem pár képet a félig sivatagos, tevefüves, igen gyors és technikásnak kikiáltott szakaszról.
Nem sokkal később Ők továbbálltak, én meg maradtam.
Azóta is itt vagyok.
Élem a vidéki, afrikai élet apróságait.
Mikor a verseny elindult, egy út melletti fal árnyékában hűsöltem.
Odajött egy melós, megkérdezni, hogy lefotózhatja-e az autóm.
Le! - nagyképűsködtem kézjelekkel, hogy csinálsz, amit akarsz.
Fotózott és pár perc múlva egy kazal zöldpaprikával tért vissza, hogy megajándékozzon.
Úgy elszégyelltem magam, ahogy csak kell.
Tegnap pedig centríroztatni voltam a kerekeimet. A vidéki gumis eleve nem mondott nagy árat, de azért még lealkudtam a hat eurót ötre. Valaki hozott a gumisnak egy láda koktélparadicsomot. Éppen csak rácsodálkoztam és a figura máris nekem öntötte a láda felét. Szóval, ez itt Afrika.
Mivel a Morocco Desert Challenge 2024-nek magyar versenyzői is voltak, hadd bátorkodjak bemutatni Őket:
Varga Team - "autó kategória" Toyota Hilux T1. 1 Overdrive
Varga Imre (pilóta, csapatgazda)
Toma József "Csimpike" (navigátor, csapatfőnök)
Horváth Béla "Gombi" (kamionsofőr, főszerelő)
Antoni László, szerelő
Ádám Krisztián, média
A narancssárga autó és a hozzátartozó szervizkamion megtekinthető volt az Agadiri depóban, és az első special szakasz végén láthattuk a Toyotát "akcióban" is. Abszolútban a csapat 29.helyen, kategóriájában a 8.-on végzett.
