Kifogtam a bohóchalat!
Jópár kocsit megnéztem, mire végre találtam egy olyan Mini kabriót, amit bevállaltam. Úgy néz ki, mint egy bohóchal. S ez nekem és páromnak is bejön.
Közzétéve:
2026. 07. 05. 07:16
Állítsd be, hogy a Totalcar az elsők között legyen a Google-találatokban!
Történt, hogy igény mutatkozott egy kabrióra családunkban – a párom szeretne ezzel tavasztól őszig közlekedni – kalandozásaim történetének első részét itt írtam meg. Ott hagytam abba, hogy az álomként vágyott zöld külső-sárgás bézses belsejű kocsit megnézni kiutaztam Németországba. Százezerből meg lesz a repülőjegy s egy-két éjszaka szállás is, mert lehet, hogy egy szép kocsival jövök haza! Zöld tető, fautánzatú dekorok, bézs vagy sárgás színű beltér – ez a legszebb színkombináció! Automatikus klímaberendezés, sok króm, szép felnik, hatfokozatú váltó, sportkipufogó – igen, ez kell! Erről több kép volt a hirdetésben, s a – hívjuk így – Diab névre hallgató kereskedővel többször is beszéltem, biztosított, jó állapotban van az álomfelszereltségűnek hirdetett kocsi. Küldött képeket az aljáról is, ami megnyugtatónak tűnt.
Elküldte a tetőt körbeölelő gumitömítés képét is – uhhhh, egy szakadás nem volt rajta, ilyet még nem is láttam! Auto ist sehr gepflegt, vagyis az autó nagyon ápolt – írta nekem többször is. 7500 euró az ára, magyarul a hasonló korúakhoz képest ez volt a legdrágább – ha szép, elhozom! Röhej, hogy nem volt messze Bottroptól, attól a várostól, ahol az előző részben megnézettem már egy zöld színűt. Kockáztattam. Nem kértem állapotfelmérést. Reggeli géppel ki Düsseldorfig, majd rövid vonatozás Dülmenbe, ahol az állomáson Diab testvére várt.
A kocsi azonban csalódás volt. A gyönyörű zöld teteje irdatlan koszos volt – mintha hónapokat állt volna egy madárfészkekkel teli, s bennük aktív életet élő szárnyasokkal megáldott fa alatt, hiába mosogatták, olyan maradt a vászon. Hátsó lámpái úgy néztek ki, mintha tejüvegből öntötték volna ki őket, az ülések huzata több helyen kiszakadva és sérülve. Az ablakoknál moha nőtt ki belőle, a beltere áporodott szagú, a szélvédő pedig belülről volt nedves – a kocsi beázott. Diab szerint az ő klímájukon normális, szellőztetik is a kocsikat ezért gyakran – jaj, dolgoztam korábban nem messze innen hónapokon át, ne má…. Kezdtem (nagyon) elbizonytalanodni. A kereskedő viszont megbízott bennem, felpattintotta a piros rendszámát s odaadta a kocsit, próbáljam ki, de tankoljak bele előbb pár litert. Hmmm, elég sportos hangja van, ennek ilyennek kell lennie tettem fel a kérdést magamnak – ugyanis előtte még sosem vezettem sportkipufogós Cooper S-t. Az első utam a helyi BMW-Mini szervizbe vezetett, bejelentkeztem egy állapotfelmérésre – erre azt mondta minden ismerősőm, hogy ez Németországban nem fog menni, hiába is szeretnéd. Napokra előre kell időpontot foglalni egy ilyenre. Erre mindig az volt a válaszom, hogy megpróbálom, ilyenekben nekem mindig szerencsém szokott lenni! Félórát kellett várnom, s sorra kerültem. Fékhatás mérés, futómű ellenőrzés, majd meg is emelték a kocsit. A hátsó tárcsa már odavolt, de a szerelő szerint egy hazautat még – finoman hajtva – kibírna. A kipufogódob lyukas, a motor csupa olajsár, rozsda is akadt, a berágódott toronycsapágy a lengéscsillapító felső bekötési pontja mellett felnyomta a lemezt. Bizonytalanságom nőtt, a gép nincs a 7500 eurós állapotban, amit a piac legdrágább ajánlatától vártam volna, azt alulmúlja...
Időm még volt, ezért a pályán meg is hajtottam – kompresszor sivított, gép ment, mint a lórúgás, azért ennyi ló nem viccel ezzel a pici kasztniban. Majd megálltam vele, hogy becsukjam a tetőt. Olyan égett szag jött a megállított, de járó motoros autóból, hogy azon imádkoztam, nehogy most gyulladjon ki! Sok pénzt tettem volna arra is, hogy nem cserélték ennek a kompresszorában még sohasem a kenőolajat sem. Ugyanis annak ellenére, hogy a gyártó örök életűnek mondja, azt cserélni kell – de, ebben látva az érintetlennek tűnő csavarokat, tuti, hogy nem bontottak meg ott semmit sem. Ez kockázatos, ez a motor és a kompresszor igényelné az átlagosnál gondosabb karbantartást. Összetörve viszont valószínűleg nem volt, legalábbis nem találtam erre utaló nyomokat, ami nagy dolog egy ilyen erős kocsinál. Finoman hajtva mentem vissza vele, s ekkor ütötte meg a fülem, hogy valamelyik műanyag elem csukott tetőnél irdatlanul sivít is a szélben, nyilván valami nem volt a helyén. Hát, a kocsit elhozom, de az árából alkudnék – egy gyors telefonhívás a hazai szerelőmnek, aki eleve várta hívásom. Fejben osztottam-szoroztam, hogy mi kell ahhoz, hogy tényleg megálljak olyan tízezer euró körül vele. Így esett, hogy 5000-et mondtam a 7500-as irányárra, remélvén, hogy félúton valahol találkozunk – mondjuk 6000-ért elhoztam volna, ha elintézi a rendszámot és a biztosítást, s esetleg egy olajcserét ott s azonnal. Azt válaszolta, 7000 euróért van rá vevője Franciaországból, holnap indul érte. Oké, értem – a válaszomra nem lehetett felkészülve, mert azt javasoltam, hogy akkor neki oda kell adni ennyiért. Felálltam, s helyére toltam a székem. A döbbent tekintetű eladó egy rövid kérdést tett fel: 6800-ért elvinném? No, figyu, inkább nem, köszönöm a lehetőséget, megyek.
Újra nézegettem a hirdetéseket, ezúttal Németország déli részére terveztem a megtekintéseket – egy ígéretes, 70 ezer kilométert futott 90 lóerős narancs és egy ritka – kék – színű Cooper S volt a kiszemelt. Délutáni Budapest-Varsó járat majd este landolás Münchenben, alvás a barátaimnál. A narancs színű kocsi egy 69.900 kilométert futott, közepes felszereltségű – csúnya fekete felniken guruló, de egyébként összesen nyolc felnivel rendelkező – 90 lóerős One volt, amiért 6490 eurót szeretett volna kapni a kereskedő. A téli kerekek megléte engem egy kabriónál elbizonytalanít – ekkor ugyanis télen is ment, miközben húsz év alatt csak 70 ezer kilométert hajtották?! Jaj, nem volt másik kocsija a tulajdonosnak?
Mindegy, eldöntöttem, megnézem, ráadásul kaptam hosszú videót is az aljáról, ami nagyon szép állapotot mutatott, rozsdának nyoma sem volt rajta, sehol. Ezen Minik gyenge pontját, a kipufogódobot nemrég cserélhették, látszott rajta, hogy új. A tört németséggel beszélő kereskedő állította, olyan állapotban van, mint egy új, s vagy 50 oldalnyi számlája is van a karbantartásokról.
Ez utóbbit szeretem, főleg egy olyan típusnál, amely híres arról, hogy igényli a rendszeres karbantartást és szervizelést. Az előélete szerint 2016-ban egy 1,2-2 millió forintos javítása volt – ez azért kigyújtott nálam egy sárga lámpát –, a szöveg szerint sérülés szerepel a jelentésben az érintett alkatrészek felsorolása nélkül. Nem azt mondom, hogy sérült és javított kocsit nem szabad megvenni, de nekem alapvető, hogy tudjam mi történt, s azt hogyan javították ki, mit csináltak vele. Kétmillió lehet egy orr javítása is, két fényszóró cserével, új géptetővel meg pár alkatrésszel is, kinyílt légzsákokkal.
A kocsi legalább 50-60 ezer eurós, pár éves fekete, ezüst és szürke színű luxusautók – főleg Audik, Mercedes buszok – mellett állt, szemmel láthatóan nem illett a sorba. Mint később kiderült, Mr. Omar – a név kitalált – egy nagy Audiba számította be 8000 euró értékben – láttam róla dokumentumot is, ami az alkudozás során előkerült. A Münchentől északra fekvő falu utolsó házának udvarán üzemelő kereskedésbe előbb érkeztem – ezt el szoktam követni, így nincs idő mondjuk előmelegíteni a kocsit, mondjuk télen, ha előkamrás dízel Mercedest vásárolsz. Kellett ez a trükk, s valahogy bennem maradt. Itt is szerencsém volt, a kocsi megközelíthető volt az utcáról, a kapu nyitva volt. Első dolgom az volt, hogy körbemértem a fényezés rétegvastagságát – addig, amíg egyedül voltam. Jobb oldala 150-200 mikron körül, hátulja rendben, géptető oké – a bal oldala lesz? Bal oldali ajtó már 500 körül, utána 1200, majd mérhetetlen értékek – jaj, itt nagyon sok a gitt a festék alatt! Az ajtó mögötti és a hátsó kerék közötti fémfelület alsó részét megpróbáltam ujjal benyomni – ellentartott, mintha kőből vagy fából lenne, a kis finom hüppögésnek nyoma sem volt. Jajajaj. Ezt nagyon javították, s nem vaslemezzel. Egy kabriónál merevség szempontjából ez kritikus rész, inkább ne. Közben megérkezett a kereskedő is, mutatott egy hosszú listát is, hogy milyen javításokat végeztek el rajta. Szép összeg szerepelt a végén, több mint háromezer euró. Az egésszel egy bajom volt csupán – nem számla volt, hanem egy árajánlat… Vagyis ezeket valószínűleg nem végezték el a kocsin, csak felmérték őket, vagy számla nélkül pár javítást elvégezhettek. Az eladó szerint az összeset. Ja, értem én, mindent elvégeztek, csak nem kértek róla számlát. Az összeset elvégezték. Ahhha. Így dőlt meg a van róla ötven oldalnyi számla állítás. Mindegy, ha már itt voltam, elvittem egy próbakörre – rendszám felpattint, Omar is megbízott bennem, bár a személyim elkérte, ha mégis meglépnék a kocsival. A 90 lovas egyébként kellemes meglepetés volt, egész dinamikusan mozgatta az alapmotor is a gépet, valójában elég lenne nekem ez is. Omar fűzött – és sürgetett –, hogy ez bizony megéri az árát, s nem találok jobbat ennél. Ez az a helyzet volt, amikor fele ennyiért sem hoztam volna el. Végül eljöttem, majd másnap kaptam egy WhatsApp üzenetet, amelyben Omar annyit kérdezett, tudsz érte adni 5800-at? Nem tudsz. Mivel abban maradtunk, hogy visszaszólok, amikor megvásároltam az enyémet ezt később meg is tettem. Erre annyit válaszolt, hogy: és kit érdekel? Na, ezek után legyél jó fej – barátom. Más kultúra, más üzletelési stílus.
Miután elbuszoztam az állomásra, ráírtam, a kék Cooper S tulajdonosára – aki korábban már küldött jópár, ügyesen fotózott képet a kocsiról –, hogy 16 óra körül ott tudnék lenni nála, megnézni. Stuttgarton keresztül ment a vonat, olyan 350 kilométer a táv, a napijegy kicsivel drágább, mint száz euró. A büfékocsiban étlapról lehet rendelni, fejlett az információs rendszer is, elégedett voltam a szolgáltatással. 250 km/h-s sebességgel robog a tiszta utasterű szerelvény, ott, ahol rendben a pálya. Az utasellátóban mindenképp akartam enni egy perecet. Egy igazi stuttgartit – ahogy itt mondják, Butterbrezelt. Ez különbözik a bajortól, elegánsabb, kontrasztosabb állagú, „precízebb” darab, vékony és hosszú, ropogós „karok” jellemzik a ducibb, kalácsosabb hassal rendelkező perecet, amely a hasánál sütéskor kinyílik. Vajjal kenve/töltve kínálják a fényes héjú, finoman sózott csemegét – imádom, amikor errefelé járok, mindig fogyasztok belőle.
A kék Cooper S tulajdonosa várt, kiváltotta az ideiglenes rendszámot is a kocsira, hogy tudjunk vele közlekedni. Csak arra kért, napnyugtáig fejezzük be a nézegetést, mert ramadan van, s este enni és inni mennek a barátaival. Vokshit arra kértem, hogy mivel 17:05-kor érkezem, legyen az állomáson a kocsival. Közben kiderítettem, hogy van BMW-Mini kereskedés a városban, 18:00 óráig nyitva is vannak. Szuper! Nem jelentkezem be telefonon, ugyanis így könnyebben utasítanak el, viszont, ha személyesen jelenek meg a megvásárolni szándékozott kocsival, talán lesz negyedórájuk, hogy megemeljük.
Minden a megbeszéltek szerint zajlott, Vokshi az állomáson várt, ahogy megbeszéltük – a kék Minit messziről kiszúrtam a parkolóban. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, szépen oszlott a lila köd – egy nagyon leharcolt és dicső évein messze túllépett Cooper S mellett fogtunk kezet. Hátulról pillantottam meg először, 8-10 lépés távolságból már ordított a rozsda a hátsó lámpa körül – legszívesebben sikítottam volna, miközben Csikós Zsolti intelme hasított belém: NEM VESZÜNK A HÁTSÓ LÁMPÁJA KÖRÜL ROZSDÁS MINIT! Szakadt a ponyva körüli gumiprofil is, az üléseket pedig mintha maga Vokshi fércelte volna össze különböző bőrökből – ajaj, itt nagyon rászedtek Téged, Ács! Vokshi közben nyomja a szöveget, ez a legjobb kocsi ennyiért, hónapokig kereste ezt a színt, meg különben is, van egy csomó régi autója, azért nincs rajta rendszám, mert nem használja. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, de kíváncsi voltam az aljára, ha már elvonatoztam ideáig – ekkor késtem le a Zürichből induló hazajáratot. Kérésemet meghallva a tulajdonos azonnal tiltakozott, nem lehet így odamenni, időpontot kell foglalni, nem fognak fogadni minket. Oké, menjünk arra, s kiderül! 17:30-kor értünk oda a hatalmas BMW-Mini Mekka parkolójába, ahol a motort le sem állítva nagy lendülettel nyomtam be a lengőajtót. A recepciós hölgy azonnal a szervízvezetőhöz irányított – láttam, közel a záráshoz üres már az egyik emelő. A fiatal srác kettő mondat után ennyit kérdezett ékes magyarsággal: magyar vagy? Gurulj be, emelem is! Egy perc múlva már a kocsi alatt állva hüledeztünk – Vokshi szerencsére be sem jött. A kocsi úgy nézett ki, mint az ementáli sajt, alig volt vas felület a lengőkarokon, mindent rozsda borított. Csak ennyit kérdeztem, ugye Te sem tennél erre vételi ajánlatot?
A döbbenettől válaszolni sem tudott, csak megrázta a fejét. Oké, köszi, fizetnék, mennyi lesz? Pénzt persze nem fogadtak el. Már csak az volt hátra, hogy megkergessem kicsit a Coopert – a kompresszor visítása szerencsére elnyomta sírásomat. Az állomás felé vettem az irányt, s jó étvágyat kívántam a vacsorához, mielőtt elbúcsúztunk. Ez az az állapot volt, hogy a hatezerért hirdetett kocsira még ajánlatot sem tettem – még képes lett volna odaadni a feléért. Üzeneteket ugyanis még napok múlva is kaptam tőle, amikben egyre lejjebb tolta az árat. Jó lecke volt.
Itthon esténként tovább folytattam a keresést. Ránéztem a hazai használtautó hirdetési portálra is, s mit láttam egyik márciusi vasárnap este? Egy előző nap feltöltött, 2010 óta egy tulajdonosnál lévő, ötödik autóként használt narancs színű, 110 ezer kilométert futott, 116 lóerős Coopert, amely 17 colos, gyári kerekeken állt! Éreztem, ez lesz az! Másnap legurultam megnézni, a kocsi tényleg olyan volt, amilyennek a hirdetés szövege állította. Sérülésmentes, eredeti fényezésű karosszéria, a hajtogatásoknál pár helyen sérült, de kék színű tető, amit nem szívott ki a nap, s bohóchal megjelenésű narancs elemekkel feldobott belső, klímával és feketének látszó, de valójában feláras, sötétkék színű oldalkárpitokkal szerelve! Fűthető, sárga betétes bőr sportülésekkel szállították, amelyek mindegyike állítható magasságú. Meg volt az eredeti szélfogója, a rajta lévő 17 colos, második legdrágább Bullit felnikkel és tolatóradarral rendelték, kívülre krómcsomagot is kapott. Sportkormányt is rendeltek bele, de gombok nélkülit, amit nem bántam. Van benne alapadatokat közlő fedélzeti számítógép is, s első ködlámpa. Ez utóbbi nem azért fontos, mert télen/ősszel is használnánk, hanem mert nagyon bénán néz ki, ha a középkonzolon a billenőkapcsolójának a helye vak – ráadásul a kar végén van a két ködlámpa mini méretű visszajelzője is, ami igencsak jópofa geg. Igen, az utólag is beszerelhető, általam vágyott Chrono-pack ebben (még) nincs benn. Eredetiek voltak a lámpái – az első még nem xenon, hanem H7-es, amivel nincs bajom –, bár a hátsók már elkezdtek tejfölösödni, kapható, s cserélhető, megszépül tőle a kocsi popsija. A motorja eresztette az olajat – annyira, hogy a jobb oldali féltengely gumiharang is olajsáros volt, a hátsó lengéscsillapítói szintén. A bal hátsó ablaka működésképtelen volt, de a jármű szépen mozgott s reálisnak tűnt az igazolt közel 110 ezer kilométeres futásteljesítményt maga mögött tudó gép. A hűtővíz tartályában barnás színű folyadékot láttam – ejnye-bejnye, a Mini szerint kékes-zöldes jár bele, mi ez ott, motorolaj? Végül kiderült, hogy nem, csak nem belevaló hűtőfolyadékkal töltötték fel. A tulajdonosa egy ismert, Kecskeméten és Budapesten is praktizáló orvos volt, a kocsi története pedig hiteles. Így – látván, hogy nagyon szép és jó állapotú alap, azokkal az extrákkal, amik nekünk fontosok voltak, s nagyon vagány és ritka a színkombináció is – tudván, hogy majd kell rá költeni, de szépet lehet kihozni belőle – megvásároltuk.
Itt éreztem, hogy az előszűrés megérte, s közel húsz megtekintett Mini után ennek az állapotát értékelni tudtam, reálisan el tudtam helyezni a Mini számegyenesen a nálunk a mesefilm után Nemo becenevet kapott kocsit. Gond nélkül hazaért, s azóta átlépte nálunk a 110 ezer kilométert. Elkezdtük a karbantartását és a rendbetételét, valamint a szépítését. Közben kiderült róla, gyártási ideje 2004. április 24-e volt, először pedig június 4-én helyezték forgalomba, Németországban. Az első pár száz legyártott Mini Cabriolet egyike. Történetét egy későbbi cikkben folytatom.
További cikkeink
