„Haza kéne hozni a sárga Peugeot 205-t Marokkóból!” – olvasom a posztot a Budapest-Bamako hivatalos csoportjában. Még vissza sem pattant szememről a képernyőfény, máris kattant valami az agyamban, mint amikor egy mágnesre ráhajítasz egy rozsdás csavart: TAKK! Ennyi kellett. Egy másodperc, egy vérnyomás-emelkedésnyi idő, és eldőlt: én elhozom a Pözsit, és a fuvar minden kilométerét felfűzöm életem egyik legjobb utazására. Elmesélem, aztán próbáld ki te is!
Gyere el május 4-én a Parkoló Parádéra, ahol élőben is megnézheted ezt a kalandos életű, aranyos sárga Peugeot-t! Meg persze sok mást is. Gyere, jó lesz!
2024 novembere. Beugrott hozzám Ede a kerekeken guruló M&M's-es zacskóval – a mozgó emojival, a fehér papucsokon pattogó kis francia bogyóval, vagyis a Peugeot 205-tel, aminek már akkor is minden porcikája azt kiabálta lelkesen a világba: „én bizony készen állok!”. És nem véletlenül vigyorgott Ede sem: neki kellett lepasszírozni a Pözsit Marokkóba pár vágókép kedvéért még a futam előtt, a készülő szupertitkos Bamako-filmhez. Utána Kamillióék vették át a kulcsait, akik úgy szelték át vele a sivatagot, mintha csak az Etele térről kanyarodtak volna le tankolni Dakhlába, onnan pedig Villám Géza, a szavannák Sennája, a pampák Pán Pétere vezette egészen Gambiáig – és a kis Pözsi kalandjai valójában csak itt kezdődtek.
A hazahozatalra Nathan jelentkezett, a Magyarországon élő kaliforniai ex-bamakós, aki repülőre pattant, elröppent Banjulba, majd útnak indult vele Európa felé. Csakhogy a végén P.Zsóka megmakacsolta magát, megette gyertyáit, hűtővízzel öblített, majd félreállt megemészteni önnön hengerfejét. Nathan pedig jó, nyugati polgárként becipelte egy helyi márkaszervizbe.
„Azt mondják, kész lesz még ma!” – jelentette angolul telefonon Nathan.
Bro, azért kérd meg őket, hogy írják le: today vagy two day… – javasoltam.
Leírták. B. Vagyis az aznapból kettő lett, Nathan pedig hazarepült, a Pözsi maradt – egy tangeri hotelparkolóban várta, hogy valaki felkapja. Na, és itt jöttem képbe én.
A terv egyszerű volt: bekompolni a kicsit, majd irány Európa. Afrikából ugyanis nekem egy hónap - a Bamako Rally-n is erre jártunk - elég erre az évre, már a maradás gondolatától is elfáradtam. A háromszáz eurós kompjegy viszont nemcsak a pénztárcámnak, de az idegeimnek is odavágott: egész napos sorban állást, kicsekkolást, némi kompot, becsekkolást kaptam a pénzért – így végül szerda délutánra jutottunk vissza az öreg kontinensre, azon belül is Gibraltárra.
Aznap estére egy romantikusnak hirdetett csónak-szállást - alias boatelt - foglaltam. Ez a valóságban végül inkább egy vízen dobáló rémálom volt az aznap éjjel tomboló vihar miatt, úgyhogy reggelre már minden idegszálam a Pözsi remegő kormányáért epedt. Pakoltunk, és gyorsan leléptünk. Gibraltár egyébként viharban is csinos, de nem volt nagyon idő bámészkodni – a terv ugyanis Almería volt aznapra, de szigorúan autópálya nélkül.
A SZABÁLYOK
Még az út előtt hoztam két pofonegyszerű szabályt, amit mindenkinek ajánlok, aki autós túrára indul – legyen az európai, afrikai, vagy marsjárós küldetés. Az egyik: kerüld el az autópályákat és fizetős utakat - ezt a Waze többé-kevésbé tudja is! A másik: hallgass kizárólag az adott országhoz passzoló zenét Spotin. Ennyi. Nincs varázslat, csak sokkal többet látsz, sokkal jobban érzed a helyi vibeot, és a végén még azt is elhiszed, hogy a francia pop, a spanyol techno vagy a gambiai reggae valójában mindig is a te műfajod voltak.
Spanyolország
Az út Almeriáig olyan volt, mint egy határozatlan DJ élete első szettje: napfény, eső, szél, megint napfény, 23 fok, aztán megint hideg, mintha valaki elfelejtette volna, melyik gombot kell nyomni. Az ég folyamatosan újrakeverte a hangulatokat, én meg csak ültem a Pözsiben, és próbáltam nem túl sokat kattogni azon, hogy vajon melyik órában milyen évszakot dob majd a természet.
Végül egy golf resortban ért az este – ami leírva amúgy úgy hangzik, mintha fehér frottírköntösben, pezsgővel a kézben hajtottam volna álomra a fejem, de valójában egész éjjel szakadt, mennydörgött, villámlott, én meg ott feküdtem a vízpermetes ablak mögött, elcsendesedve, kicsit lehangolva, miközben azon aggodalmaskodtam, vajon hol ázik be épp a Pözsi. De ügyes volt, nem ázott be.
Almería–Alicante 297 kilométere viszont már maga volt a napfényes Nirvana. A tengerparti egysávos út, az 1.1 literes motorból tomboló hatvan ló elemi ereje, a lelkesítő brummogással kevert, kifújó leömlő zaja pedig mind csak emelték az amúgy is magasan szárnyaló hangulatot. A francia bogyó úgy pattogott előre kanyarról kanyarra, mint egy jól nevelt terelőkutya. Ilyenkor az ember újra hinni kezd egy kicsit az autózásban, annak szépségeiben, pláne egy homokos tengerparti étteremben elfogyasztott napfényízű paella után.
Aztán Alicante gyorsan lehúzott újra a földre – szó szerint. Elképesztő vihar, sötétben szakadó eső, csapnivaló pizza hideg gépsonkával, langyos gin-tonic 22 euróért, diszkó dübörgésére elalvás. Pedig Alicante szép, tudom én, csak most mi voltunk rosszkor, rossz helyen.
Franciaország
Alicante után jött Tarragona – ami őszintén szólva nem sok nyomot hagyott bennem, hacsak nem a felejtés képességét. Innen gurultam tovább Barcelonába, legalábbis az volt a terv. Egy kis autós városnézés, tengerpart, Gaudí, a szokásos. Ehelyett... alagút.
A tengerparti sétány alatt ugyanis lapult egy meglepetés – egy föld alatt vezető, hosszú, kanyargós, városkerülő alagút, amit valószínűleg csak a helyiek és az eltévedt turisták ismernek. Mármint tudom, az én hibám, amikor lazáskodva nyomtam rá a térképen a célpontra, gondolván, hogy majd odaérünk és keresek egy parkolót. Oda is értünk – csak nem oda, hanem a sétány alá úgy 15 méterrel és nem volt sehol feljárat. Mire felocsúdtam, már régi kirobbantunk a túloldalon, Barcelonát meg integetve hagytam hátra. Visszafordulni? Ugyan már. Legalább lesz miért duplázni.
Így lett az aznapi cél Cap d'Agde, egyúttal Franciaország, ahol fogalmam sem volt, mire számítsak. És hát... na. Francia filmbe illő kikötő, pálmafák, napsütés, kagylós tészta, gin-tonic, és az a fajta vegytiszta boldogság, amit nem lehet előre megtervezni, de ha jól csinálod, magától érkezik.
( Most előre elárulok egy titkot: a Francia Riviéra mind hangulatában, mind minőségében és életérzésében kenterbe veri a spanyol, vagy az olasz megfelelőjét. Sorry, de tényleg. )
Egészen elképesztő érzés ugyanis ráfordulni a francia Riviérára – főleg úgy, hogy nincs időlimit, tele a tank, a playlist rendben van, a nap is süt, és te vezeted a világ egyik legboldogabb kisautóját. Olyan ez, mint amikor minden kanyar egy kis jutalomfalat, és senki nem mondja meg, mikor kell abbahagyni.
Cap d'Agde – állítólag – a világ nudista fővárosa. Legalábbis egy ismerősöm ismerősének a sógora szerint. :D Nos, én most se fedetlen kebleket, se embereket nem láttam - pedig nagyon figyeltem - , szezonon kívül a hely inkább egy jól karbantartott szellemváros, amit a napfény és a tenger sós illata tart konzerválva a nyári hónapokra.
Ami viszont sürgetett: a textilhiány. Elfogytak ugyanis a ruháim, így nem maradt más, mint mosodát keresni. Laverie, így nevezik itt, és szerencsére minden harmadik sarkon akad egy. Én egy drive-thru jellegűt szemeltem ki, ami egy benzinkúton volt pont úgy, mint egy csomagautomata - szóval beparkolsz elé az autóddal, berakod a gatyókat, google translate, elindítod, aztán várod, hogy újra legyen mit felvenned. Teljes mosás-szárítás? 18 euró. De abban a pillanatban ez egy jó ajánlatnak tűnt.
Cap d'Agde-ból egy nagyobb lendülettel felugrottam Toulouse-ba – már amennyire egy kismotoros 205-ös lendül, ugye. Az út egy nemzeti parkon vezetett keresztül, ami úgy nézett ki, mintha valaki direkt egy képeslaphoz komponálta volna: kanyar, fenyő, szikla, megint kanyar, ágak között becsillogó napsütés, gázelvételkor behallatszódó csicsergés. Az apropó pedig Andris barátom érkezése volt, aki úgy döntött, ő is beszáll a mókába, és együtt guruljuk le az út hátralévő részét.
Toulouse egyébként meglepően klassz hely – az utcák szépek, a közparkok olyanok, mintha piknikre tervezték volna őket, mindenhol zöld, virág, árnyék, nyugalom. A városnak van egy laza, de elegáns hangulata, amivel könnyű azonosulni.
És persze itt van az Airbus központja is – a világ egyik legnagyobb repülőgépgyára –, meg a Concorde-é is itt volt: igen, az a Concorde. Itt álmodták meg, itt tervezték, aztán itt is szerelték össze, mielőtt áttörte volna a hangsebességet.
Andris on board.
Azt hiszem, az előző nap épp Toulouse-ba tartottam – gyorsan, hangosan, és minden kanyarban egy kicsit még gyorsabban, amikor BAMM, megjelent egy ország a térképemen. Egy egész ország. Andorra. Most őszintén, ki tudta, hogy ez nem valami argentin borvidék? De nem. Ez egy komplett ország, ami végig a Pireneusok tetején várta, hogy bevegyem. Kétszáz kilométer. Ennyi. Hát hülyék lettünk volna kihagyni, úgyhogy eldöntöttük, ha úgyis hétvége jön, megnézzük mi van a hegyekbe fönn.
Hó. Nagyon sok hó.
Riviérára felkészült csapatunk egyszer csak ott topogott pólóban és shortban egy síparadicsom kellős közepén, miközben körülöttünk Jetibundás emberek húzták a síléceket. Mondhatnám, hogy szétfagytunk, de valójában nem volt rá lehetőségünk, ugyanis a főváros, Andorra la Vella olyan volt, mint ha valaki fogta volna Svájcot, beletette volna egy turmixgépbe, majd ráöntötte volna Monacót. Tökéletes infrastruktúra, minden épület márványból, terméskőből vagy épp valami látszólag is drága fából készült, elképesztő tisztaság és rend, változó színű közhangulat-világítás, nyugodt arcok mindenütt, érezni, hogy tele vannak pénzzel. Utóbbi nem is véletlen, Andorra ugyanis a mai napig adóparadicsom. De ez valójában mindegy, egyszer látni kell, király hely!
Másnap irány Aix-en-Provence
Úgy döntöttünk, Andorrát nem a hegyeken keresztül hagyjuk el - ahogy oda érkeztünk -, hanem az egyenként nyolc kilométeres, egymást követő alagutakon csekkolunk inkább ki az országból, ugyanis sietnünk kellett.
Hatszáz kilométer. Nagyjából ez volt az aznapi etap, hogy végül a világ egyik legszebb történelmi városába érkezzünk, ahol persze sikerült az óváros közepébe szállást foglalni.
Olyannyira mentünk tutira, hogy egy Critic'Air Zone terület kellős közepére vitt a navi, ahova be sem hajthattunk volna a Zsókóval, dehát ennyi igazán beleférhet. Pözsi végül tíz euró kenőpénzért a kukatárolóban aludt, mi pedig szinte lefagytunk a város látványától. Nem lehet szavakba ejteni. Látni kell!
Saint-Tropez
Aix-en-Provence után pedig irány Saint-Tropez, vagyis 160 km tiszta örömautózás a francia mezőkön, dombokon át. Cédrusok, napsütés, brummogás, jó zene, a világ legboldogabb arcai voltunk aznap mindháram a Zsókával. Egyszerűen nem lehet elmondani, hogy mekkora energiabombát ad egy ilyen út, egy ilyen túra a Föld egyik legszebb helyén. Azt viszont pont elmondhatom, hogy a nagy eufóriában elfelejtettem tankolni, ezért az utolsó kilométereken már leállított motorral - szerencsére lejtett az út - gurultunk, hogy egy Franciaországban szokásos, személyzet nélküli kúton megetessük a kicsit.
Saint-Tropez egyébként az a hely, ahol az old-money és a botox találkozik egymással egy rosé felett, miközben a parton egy '84-es Porsche Turbo próbálja elhitetni magáról, hogy nem csak hétvégi menőzésre tartják. Itt mindenki vagy híres, vagy úgy öltözik és tesz, mintha az lenne, a parkolókban több lóerő van, mint a Hungaroringen hétvégén, és az éttermekből olyan illatok jönnek, hogy az ember hirtelen megbánja az egész gyorskajás múltját. Szép? Igen. Őszinte? Hááát... de pont ettől Saint-Tropez.
Gyönyörű tengerpart, pálmafák ezrei, baromi lassan közlekedő helyiek (max 30), egyedileg kusztomizált Mokeok és Citroen Amik hada, idili állapotok, régi házak között a legnagyobb divatmárkák fényes kirakatai. Látszik, hogy ide bizony nem halni jár a lélek, vagy ha mégis, az elmúlás sem okozhat gondot, ugyanis a temetőt szinte a tengerre építették. Egy délutánt, meg egy éjszakát töltöttünk itt, másnap pedig várt minket Monte-Carlo.
Monte-Carlo
Hát, ez nem egy város. Ez egy film. Egy rohadt drága, végtelenített film, amiben mindenki statisztának tűnik – beleértve azokat, akik Ferrarival járnak vécére is. A hely annyira tele van pénzzel és drága, hogy az ingatlanos kirakatában írt számokra először azt hittem számlaszámok, pedig valójában az árak voltak. Ennek ellenére úgy állt keresztbe a szemük, amikor megpróbáltuk a háromszáz eurós szállást ötszázassal kifizetni, hogy öröm volt nézni. Mint később kiderült, ez nem véletlen, ugyanis az ötszázast hamisítják legtöbbször, ezért nem akarták elfogadni a hotelben sem.
Na, de ott vannak az utak... azok a legendás, szűk, még szűkebb, nyaranta F1-es pályává átvedlett utak és utcák, ahol a legbénább sofőrök is egy kicsit sportmódba váltanak. Ha azt akarod érezni, hogy az élet egy felfújt reklámklip, gyere ide. Ha nem – akkor is. Csak legyen nálad napszemüveg. Meg minimum egy autó és tudd, hogy itt nem parkolsz, mint valami keleti csicska, hanem pozíciót foglalsz. Ahogy a nagyok.
Ezt tettük mi is, a Pözsivel egy hotel aljában a belvárostól mindössze egy utcára, majd heves, szabadtéri mozgólépcsőzésbe kezdtünk, hogy a végén megvacsorázzunk egy menő étteremben és becsiccsentve százeurós hógömböt vegyünk a kaszinóban. ABBAN A KASZINÓBAN!
Szerencsére fotók is születtek, különben el sem hinném, hogy egyáltalán a részese voltam, a Pözsi pedig fickósan feszíthetett a Lambók, Ferrarik és Rolls Royce-ok mögött, ugyanis aznap ő volt a sztár, a bámészkodó tömeg bizony őt fotózta. Azt hiszem, itt szerettem bele végérvényesen.
Cinque Terre
Aki nem tudná, ez öt apró, sziklára tapadt színorgia falucska, mintha valaki fogta volna az összes pasztell festéket és odapöttyintette volna őket a Ligur-tenger partjára. A főutak keskenyek, a kisutcák még keskenyebbek, ráadásul minden kanyar után jön egy olyan látvány, amitől a jobb combod megremeg, a gázbovden csak úgy feszül, a lelked pedig végül egy picit megbékél. A végén itt már nem autóztunk, hanem csak lassan krúzolva zarándokoltunk olasz zenére. Kanyarra kanyarok, Ricchi e Pover, Al Bano, sós levegő és makulátlan nyugalom. Cinque Terre nem akar többnek látszani, mint ami, és talán pont azért működik.
Én pedig az utolsó estére is a legjobb éttermet néztem ki a Tripadvisoron. Egy 50 méter magas sziklafalba vájt hely várt minket, ahova nyitás előtt érkeztünk úgy tíz perccel. A szakács? Horgászott a sziklapárkányon, sziluettjét egy dróton lógó százas izzó világította meg. Nem viccelek.
„Te itt dolgozol?” kérdeztük, - „Igen.” Majd 15 másodperccel később fogott egy halat, felhúzta a mélyből, fél órával később pedig az asztalunkon figyelt a fish. Ez nem egy átlagos vacsora volt, hanem a legjobb is talán az egész túrán.
Hazafelé már mindenki egy kicsit a következő napjával volt elfoglalva, de az 5500 kilométer emléke örökre velem jött. Tájak, hangulatok, tengerpartok, zenék, ízek, illatok és a felismerés: ez a kis sárga 205 – Pözsi – nem csak elhozott haza, de egy kicsit valahogy megváltoztatott. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de életem egyik legkedvesebb tárgya, és egyben legszebb emlékeim őrzője lett az apró, sárga, gyenge, kicsit hangos, kicsit, lassú francia bogyó, aki egy nyikkanás nélkül jött fel velünk a hegyekbe, szívta a sós, párás levegőt a tengperaton, indult hidegen, melegen, kanyarodott szerpentinek százain, és egyszer még ugratott is a hegyekből tempóval lefele egy vasúti átkelőn.
Hogy mi lett a sorsa? Hazajöttem, visszaadtam. Egy napig bírtam. Aztán elkezdtem nézni a hirdetéseket, de minden más csak egy másik 205 volt. Nekem viszont az MGC367 kellett. A Zsóka. Végül egy napsütéses szombat délután vettem meg, miután ezerötszáz FB követőm is szavazott a frigyre, most pedig itt áll a garázsban, és várja a felkészítést, mielőtt lelépek vele Sierra Leonéba a 2026-os Bamakón.
Menjetek autós túrázni, bökjetek a térképre csukott szemmel, ne legyen 300-nál több a napi etap, ne foglaljatok előre szállást, csak ússzatok az árral, mert baromi jó, és hallgassatok helyi zenét, meg felejtsétek el az autópályát!
Záró tribute:
