A száraz tények helyett akár az Egy zöldfülű versenyző ámokfutása Pécsett címet is adhattam volna az itt következőknek, de ne szaladjunk előre. Ahhoz, hogy minden érthetővé váljék, vissza kell mennünk az időben. Hegyiversenyek előtt ugyanis minden lelkiismeretes autóversenyző oda-vissza bejárja a pályát, a szerencsésebbje a versenyautójával, mások utcai autóval. A lényeg, hogy minden kanyar pontosan rögzüljön az ember fejében.
Miután ez megtörtént, a versenyen már
csak csiszolgatni kell az előre megszerzett tudást,
kicsit finomítani az íveken, egy-egy centit csípni a
féktávokból. Helyi pletykák szerint volt, aki 900 km-t autózott a
közel 3,5 km hosszú szakaszon. Ezt az előkészületet azonban én botor
módon elmulasztottam.
A verseny a pénteki napon kezdődött. A prológot a Pécs Plaza
parkolójában rendezték, ahol a nagyszámú és felettébb lelkes pécsi
közönség szeme láttára rongyoltunk át a gumiabroncsokkal kirakott
szlalompályán. Már amikor megtaláltuk. Kaptunk ugyan egy pályarajzot,
mégis többen tolattak, magam is kétszer eltévedtem ezen az
egyébként végtelenül egyszerű és rövid szakaszon, de eltekintve attól a
makacs kis izzadtságcsepptől, amely a bal fülemben kujtorgott a rajt
előtti várakozás pillanataiban, minden úgy volt jó, ahogy volt. Utána
konvojban, rendőri felvezetés mellett vittük át a versenyautókat a
pályához, és ment mindenki a dolgára. Pécs belvárosa párját ritkítja,
az ízléses üzletek és éttermek között nem esett nehezünkre eltölteni
azt a pár szabad órát, ami még a napból maradt.
A szombat reggel már korántsem ilyen idillikus. 5:40-kor kelek, hiszen
7-kor eligazítás, ahol minden versenyzőnek kötelező megjelenni. Az eső
esik, mi meg táskás szemekkel követeljük a kávét a büfésektől, hogy
valahogyan megálljunk a lábunkon. Aztán 8 órakor pontban meg is
kezdődik az első edzés. Állok a rajtnál, és nagyjából a következők
járnak a fejemben: egyrészt
az autót ezúttal semmi esetre sem törhetem össze. A múltkori
affér után evvel örökre eljátszanám az amúgy jóindulatú
csapattulajdonos bizalmát. A másik dolog egy beszélgetés, amit a boxban
csíptem el. Csapattársaim a féktávokról és a kanyarívekről
beszélgettek, én meg itt ülök, anélkül, hogy a jól látható első
jobbkanyar bemeneti ívén kívül bármit is tudnék az egészről.
Kigyullad a zöld lámpa, fölengedem a kuplungot, és a másodperc tört
része alatt felejtem el mindezt, a fáradtsággal egyetemben. Szépen,
nyugodtan felviszem az autót, nézegetem a pályát. Csigalassúsággal
jövök ki minden kanyarból, hiszen egynek sem látom a végét, így mindig
a legrosszabbra készülök. Pesten még azt gondoltam, hogy majd megnézem
a pályát, a kanyarok nagy része majd úgyis adja magát, azt a két-három
trükkös részt meg majd megjegyzem. Mire fölérek, már tudom, óriásit
tévedtem.
Gyakorlatilag egyetlenegy kanyart sem úgy kell venni, ahogy
ránézésre gondolnánk. Sok az egészen hosszú visszafordító, van egy
csomó, ami beszűkül, de az egyszerűbbeknél sem mindegy, hogyan jövünk
ki, hiszen a kijövetel sokszor már a következő kanyar bejárata. Olyan
gyorsan követik egymást az ívek, hogy pontosan kell ismerni a
forgatókönyvet, vagy hamar kiderülhet: elégedettségünk egy jól sikerült
kanyar miatt indokolatlan volt, hiszen így a következő nem jön majd ki
rendesen.
Délelőtt van még egy edzés, amit - csakúgy, mint az előzőt - száraz
abronccsal teljesítek. Az autó csúszkál a vízen, de gyenge
teljesítményemet nem foghatom a gumikra. Egyszerűen nem áll össze a
kép, kockáztatni pedig nem akarok, bár ilyen helyzetben nem is volna
érdemes.
A mezőny végét is csak távcsővel látom, és magamhoz képest ugyan
javulok, de azontúl, hogy az autót egy kicsivel jobban érzem, még
mindig a szemem után vagyok kénytelen autózni. Belegondolni is rossz,
mi történik avval, aki összekever egy padlógázos kanyart egy hosszú,
beszűkülőssel. Sajnos később ezt is megtudjuk, szombaton a Cliós Vahl
Tamás, vasárnap pedig Pólya Ádám borul fel a BMW-vel, szerencsére
komolyabb sérülést egyikük sem szenved.
Az eső tovább szemerkél, hideg, nyálkás az idő, én meg úgy döntök,
hogy - mivel magas profilú, de kicsit már kopott, vagyis esőgumim
nincsen - szőrös, azaz teljesen új gumikkal kezdem a versenyt. Az új
abroncsokon ugyan van egy vékony, csúszós réteg, de vízen talán még így
is jobb lesz a kopottnál. Legrosszabb esetben csak a második felfutásra
kopik majd be - gondolom én, de van rosszabb, ugyanis eláll az eső.
Jobb lett volna fennhagyni az eredeti garnitúrát, bár rajtam az sem
segített volna. Mindkét felfutásnál stabilan hozom az utolsó előtti
helyet. Néha már feldereng egy-egy részlet, minden berögzült
kanyarkombináció 3-4 másodpercet jelent, ami nagyon sok, de ahhoz, hogy
a többiekkel küzdjek, még mindig kevés. Más dimenzióban mozgunk. A
versenyt Farkas László nyeri, Assenbrenner Tibor és Dr. Grigalek Gábor
előtt.
A vasárnap reggel nem is hasonlít a szombatihoz. Igaz, hogy mindent
előrébb hoztak egy órával, így hétkor nem eligazítás van, hanem már a
versenyautóban várjuk az első időmérő edzést, a nap azonban végre
kisütött, ami rettentő sokat dob a hangulaton. Reméltem, hogy éjszaka
tudat alatt sikerült egy kicsit megemészteni a dolgokat. Miután
megnézem aznapi első időmet,
kiderül, hogy valóban sikerült, meg az is, hogy valóban kicsit.
Továbbra is gyorsulok, de még mindig messze vagyok a többiektől. A
pálya közepén és végén van néhány kanyar, ahol harmadikban, padlógázon
kéne fordulni, de sajnos továbbra sem ismerem fel őket, és visszafogom
az autót, a kanyarkombinációkban pedig olyan elveszett és esendő
vagyok, mint szüleit kereső gyermek a szupermarketban.
Helyzetem egyetlen előnye, hogy ezek után valóban az esélytelenek
nyugalmával, idegeskedés nélkül vághatok a versenynek. A gumikérdés is
megoldódni látszik, a nap teljes erőből süt,
úgyhogy felrakatok egy garnitúra darált abroncsot. Ezeket direkt
versenycélra koptatják le, így alacsony lesz a profil, vagyis nő a
futófelület, ami egy ilyen kanyargós hegyipályán két-három másodpercet
is jelenthet. Persze - csakúgy, mint a szőröseket - ezeket is le kell
járni, mert a darálás következtében van rajtuk egy nagy adag gumiszösz
- amennyiben ilyen szó, illetve dolog létezik. A verseny jól sikerül,
van, hogy már két másodpercre vagyok csak az előttem autózótól, előrébb
keveredni azonban képtelen vagyok: megőrzöm becses 19. pozíciómat - és
versenyautóm épségét. A vasárnapi győztes Assenbrenner Tibor, őt Farkas
László követi, a harmadik helyre pedig Borbély Zsolt hozza be az
autóját.
A versenyhétvége véget ér, az összes autó együtt jön le a célból.
Lefelé mindenki kedvére pacsizhat az önkívületi állapotban is kedves és
fegyelmezett pécsi szurkolókkal, akik egy nagyon jó hangulatú verseny
aktív részesei lehettek.
Suzuki Swifttől Forma-3000-es versenyautóig mindenféle gépet
megcsodálhattak. Az autók közötti különbségekről egy érdekes adat,
hogy míg Weber Gábor - a Clio Kupa Schumacherje - 131 km/h-s
sebességgel szelte át a célvonalat, addig Szász László F3000-esével
ugyanezen a ponton 195 km/h-t teljesített.
Levontam a tanulságot. Ha szeretnék Parádon valami maradandóbbat
alkotni, akkor bizony mindenképpen le kell mennem gyakorolni egyszer,
de méginkább kétszer vagy háromszor. Utolsó előttinek lenni nem nagy
dicsőség, de a boruláshoz képest nagy előrelépés, remélem, hogy lesz ez
még jobb is. A sorozat következő állomása Kiskunlacháza, a reptér, ahol
június 25-én kezdődik majd a harmadik menet. Aki szeretné megtekinteni
Gyulavitéz esetleges további fejlődésének ezen lépcsőfokát,
mindenképpen látogasson ki!
