Először jártam szovjet katonai repülőtéren. Tábla sehol. Jó félóra kóválygást követően türelmem, kitartásom és a helyi lakosok segítőkészsége meghozták a várva-várt eredményt: megérkeztem. Egyáltalán nem volt más érzés. Figyelemreméltó, milyen hasonlóság lehet a valahol és a sehol között. Fogadni mernék, első ránézésre észre sem vennék a különbséget!
Aztán közelebbről vizsgálódva feltűnik egy irdatlan betonplacc. Olyan
hatalmas, hogy teljességgel értelmetlen lenne autóversenyt rendezni
rajta, ha a szervezők nem gondoskodtak volna egy nagy csomó
gumibáláról. De megtették, és ezzel
sikerült egy leginkább bérgokart pályára emlékeztető alkotást
létrehozniuk. Hiányoltam a pécsi erdőt. A düledező laktanyák és
hangárok romjai egészen másmilyen hangulatot ontottak magukból, no de
ha itt kell helytállni...
A délelőttöt mindenki a kanyarok tanulmányozásával töltötte.
Becsülettel róttuk a köröket, de nem versenyautóval, és nem is
versenytempóban.
Saját kocsival, az 50 km/h-s sebességkorlátozást többé-kevésbé
betartva közlekedhettünk. Ez azért volt szükséges, mert bár
megtanulhattuk a pálya vonalát, az ideális ívek és a féktávok minden
versenyautóval máshová esnek majd, így senki sem gyakorolhatta be előre
a mozdulatokat. A végső megfejtést mindenkinek éles helyzetben kell
majd kitalálnia. A verseny két futamból, a futam két körből áll. Egy
kör kb. 2,25 km, se nem hosszú, se nem bonyolult. Ellentétben a pécsi
szerpentinnel, ezt elég hamar sikerült megtanulnom.
Gumijaim állapota ezúttal megfelelő, és a pályát is tudom. Igaz, a
mezőny egy része tavaly már ment itt, így ők némileg előnyben vannak, a
körülmények mégis jóval több eséllyel kecsegtetnek, mint legutóbb.
Bizakodva várom az első időmérő edzést.
A lámpa zöldre vált, és már ámokfutok is.
A Hungaroringen átéltek emléke továbbra is dolgozik
bennem, mindenekfelett törekszem a biztonságra, nem akarom rögtön
megváltani a világot. A pálya borzasztó poros, többen már az első
körben megzúzzák a versenyautójukat.
Én is minden féktávot elszúrok, kigyorsításnál pedig rendre kaparnak
el a kerekek. Külön zavaró, hogy utcai autóm minden tulajdonsága
merőben eltér a versenyAstráétól. Bármelyikbe üljek is át, az első
néhány percben mindig borzasztó idegennek tűnik.
Az edzés nem sikerül valami jól: a
koszos kör kifejezés eddig nem létezett, én teremtem meg. A
középmezőnyben végzek, ami az eddig történtekhez képest biztató,
viszont 15 másodpercre közelítem csak meg csapattársam, az első időt
autózó Vida Janit, ami több mint kiábrándító.
A második edzéssel pechem van, a rajt után fél perccel leszakad az
eső. Ennek egyik következménye, hogy csak az utánam sorra kerülő
két-három versenyzőt tudom megelőzni, de ennél sokkal fájóbb momentum,
hogy nekem így gyakorlatilag kimarad egy menet. Ilyen tapadási
viszonyok mellett az egész fölállás megváltozik, és bár kifejezetten
szeretek esőben autózni, az élvezetek létfontosságú tapasztalatoktól
fosztanak meg.
Aztán eljön a szombat reggel.
Bizarr ötlet, hogy délután, erőnk teljében edzünk, és reggel,
táskás, kialvatlan szemekkel versenyzünk. A mezőny fele alig
találja meg a versenyautóját, de panasza senkinek sem lehet, a
feltételek mindenki számára egyenlők. A pályán van egy jó gyors
balkanyar, amiből kifelé jövet már negyedik fokozatot kapcsolunk. Az
első körben még óvatos vagyok, de a másodikban már el merek fordulni
padlógázon. Olyan jól sikerül, hogy a következő féktávot azonnal el is
szúrom. Szeplőtlen autóm egy gumiakadályon átgázolva veszíti el a
szüzességét.
Nem nagy a baj, egy kis horpadás és némi feketeség díszeleg a
lökhárítón, versenypályán az ilyesmi még egy szemöldökvonást sem
érdemel. Miután ez megtörtént lelassítok, és szép lassan begurulok a
célba. Később tudom meg, hogy a kis koccanáson kívül még egy hibát
elkövettem. Azt hittem, diszkvalifikálnak majd, de "csak" 5 másodperc
időbüntetést kaptam, vagyis jó lett volna, ha a rombolás után is
sietek. Így összeszedtem vagy 7-8 másodpercet. Hiába, így érik meg szép
lassan a fül.
A második versenyfutam már dögmelegben zajlik. Igyekszem minél később
magamra ölteni az elmaradhatatlan tűzálló maszkot és kesztyűt. A
sisakot az utolsó pillanatokban teszem fel, de így is szinte hőgutát
kapok. Mire rajthoz állok, alig élek. Ilyen helyzetben két dolog
segíthet. Az egyik egy hideg vizes medence, ami ott és akkor pont nincs
a tarsolyomban, a másik a jó öreg adrenalin, ami viszont szerencsére
azonnal kihúz a pácból.
Első időmhöz képest 7 másodpercet javulok, ami szép eredmény, kár,
hogy semmire sem elég. A szombati napot Farkas László nyeri, Vida
János és Assenbrenner Tibor előtt. A zsenge teljesítmény és az 5
másodperc bünti után a 22. helyen zárom az első versenynapot. Elégedett
vagyok. Míg Pécsen csak egy, itt már két társamat is megelőztem!
Tréfát félretéve, a helyzetem siralmas. Lassú vagyok, mint egy
lajhár. Esetlenségemen a második helyet megkaparintó
Vida Jani segít. Gyorstalpaló tanfolyamot tart nekem, és a délutáni
időmérő edzésre már érzem, az erő velem van. Végre! Eddig sötétben
tapogatóztam, de most már látom, mire kell törekednem. Elkezdem élvezni
az egészet, és ez az időeredményemen is meglátszik. Magamhoz képest 12
másodpercet fejlődök, és a mezőny elejétől már csak 8 másodperc választ
el, pedig ők is folyamatosan gyorsulnak. Mindezt úgy sikerül elérnem,
hogy az egyik kigyorsításnál többszöri próbálkozásra sem sikerül
harmadikat kapcsolnom, amin legalább két másodpercet elmegy.
Bizakodva várom a vasárnap reggelt, ami - ha ez egyáltalán lehetséges
- még álmosabb, mint a szombati volt. 9.00-kor kezdünk, még nincs túl
meleg. Tudom, ha nem hibázom, mindenképpen javítanom kell. Teljes
nyugalomban teszem meg a két kört, és láss csodát, 3:20,62-es időt
futok, ami 15 másodperccel jobb már, mint amivel pénteken kezdtem.
Ha nem is tökéletesen, de nagy vonalakban felfogtam, mi lenne a
dolgom, és azt is látom, hogy két-három másodpercet még javulhatok
is a következő felfutásnál. Csak észnél kell lenni. Ez a teljesítmény a
13. helyhez elég, de még a 9. helyen álló leányzó, igen, nincs tévedés,
Soós Szilvia a becsületes neve, szóval még ő is csak 1 másodpercre van
tőlem, vagyis lesz miért hajtani. Kis szerencsével akár az első tízbe
is bekerülhetek.
Némi áramszünet, valamint a nagy túraautók okozta pályarombolás és
olajozás miatt késve ugyan, de elkezdődik az utolsó futam. Elindulok,
és elszabadul a pokol. Észveszejtő dolgok történnek.
Egyik tükröm röpül a másik után, szegény rendezők nem győzik
visszaállítani utánam a pályát eredeti állapotába. Hol a kocsi
orrával, hol a fenekével szedem ízekre, a gumibálákat. Fő a
változatosság, nehogy aztán valaki még unatkozzon itt nekem.
Összevissza csúszkálok, ami igen látványos, de közben dobálom ki a
másodperceket az ablakon. Még nem látom az időt, de már tudom, jó, ha
egyáltalán megtartom a pozíciómat, javítani biztosan nem fogok.
Végül kiderül, nem futottam olyan rosszul időben, mint térben. A
rengeteg hiba ellenére is mindössze fél másodperccel maradok el az
előző időmtől, ami azt jelenti, hogy valóban ott volt bennem a javítás
lehetősége. Van ilyen, azt hiszem, egy pár perccel előbb engedtem le,
mint ahogy érdemes lett volna. Így végül a büszke 14. hely lett az
enyém, és a tudat, hogy igen lassan, de annál biztosabban fejlődök. A
vasárnapi győztes dr. Grigalek Gábor lett, aki a második futamon elért
kimagasló 3:12, 82-es idejével agyonverte a mezőnyt. Őt Assenbrenner
Tibor és Farkas László követte.
Nem volt rossz hétvége, bár nekem sem a tábori körülmények, sem
a rém barátságtalan, tökéletesen árnyékmentes repülőtér nem hiányzik
majd. Az én szemeim már a jövőbe tekintenek. A viszontlátásra, elmentem
Parádra edzeni.
