A pályát oda-vissza ismerem már, de még felcammogok rajta egy-kétszer.
Felelevenítem az emlékeim, abból baj nem lehet, gondolom. Rosszul.
Néhány versenyzőtársam ugyanis gyakorol, s mivel
a versenyívek rendre a szembesávban végződnek, két halálközeli
élmény után inkább a hotelben készülök fel a versenyre, fejben.
Szombaton hatkor kelek. A táskás szemeket utoljára említem, fogadjuk
el őket, mint toposzt, és ezen túl mindig képzeljük hozzá a
történethez. Nyolckor már el is rajtol a mezőny. Az első felfutás -
szokás szerint - az óvatos fajtából való. Sportosan menni közúton, és
versenytempóban rongyolni zárt pályán, versenyautóval, merőben eltérő
feladat. Minden kigyorsításnál méterek vannak még az útból, fel is érek
békében. A 14. időt autózom, és
levonom a konzekvenciát: a parádi pálya nagyon gyors. Szinte
csak a gázon kell állni végig. Szinte.
A többiek is így gondolhatják, mert
a második időmérő edzésen máris hárman összetörik magukat. Nekem
is kétszer kell rajtolnom: két vadul lobogó sárga zászló figyelmeztet,
nehogy elcsapjam a szalagkorlátba csapódott kollégát. Lelassítok,
kikerülöm, aztán másodjára gyorsan megyek egy nyolcadik időt, biztos
ami biztos. Bár ez még csak az edzés, mégis nagyon boldog vagyok. Ez
eddig a legelőkelőbb hely, amit sikerült megkaparintanom, és 5
másodpercen belül vagyok az első időhöz képest. Végre nem a végtelen
űrből kell majd támadni, úgy néz ki, ezúttal én is versenyben
leszek!
Térjünk vissza azonban a földre egy-két gondolat erejéig! Mi a
hegyiverseny? Ostoba kérdésnek tűnhet, de bármi jutott is az olvasó
eszébe, én elmondom a saját verziómat.
A hegyiverseny 8-9 óra várakozás, 4db 3 perces megszakítással,
amikor nagyon gyorsan kell menni autóval. Szerencsés esetben
mindehhez 30-35 fokos meleg van. Nem az itt következőkért apologizálok,
de tényleg felőrli az embert. Rajt előtt tíz perccel már felsorakozik a
mezőny. Teljes menetfelszerelésben állunk a tűző napon, mire indulunk,
már mindenkiről szakad a víz.
Az első versenyfutamot újabb kiesések tarkítják. A mezőny első fele
szerencsésen fölér, az én rajtom azonban csúszik:
egyik társamat a bozótból kell kihalászni. Az autót
elszállítják, a szalagkorlát hiányzó részét néhány gumibálával
pótolják, és már mehetek is. Nem tudom összeszedni magam, és annak
ellenére, hogy a pálya képe egyre tisztábban körvonalazódik az
agyamban, több, mint egy másodpercet romlok. 11. helyről várhatom a
második futamot, ami rekord a részemről, mégsem vagyok elégedett. Ilyen
kezdeti stádiumban, amikor az ember még csak háromszor ment egy pályán,
még bőven gyorsulni kéne. Én azonban szétestem a melegtől, és már azt
sem tudom megcsinálni, amit biztosan tudok. Össze kell szednem magam
mentálisan, hiszen kezemben a pontszerzés lehetősége!
Újabb intermezzo következik. Már a kistúraautók is vitézkednek, de a
nagyoknál szinte minden második a szalagkorlátban köt ki. A meleg
tombol, a várakozás pedig már-már kiborító.
Versenyautó hangját alig hallani, csak az autómentő szaladgál fel-le
a pályán. Azt hiszem, agysejtjeim mintegy 95 százaléka pusztul el
ezalatt. A második rajt jó három órát késik!
Már enyhén sötétedik, mire újra kivezényelnek minket. Érdekesen
alakulnak a dolgok. Még egy-két malőr, és a formaautóknak sötétben kell
majd menniük, ami lámpa híján nagyon izgalmas feladat lesz. A helyzet
pedig egyre fokozódik.
Elered az eső, amin én már csak nevetek, de van aki teljes
letargiába esik. Akinek van lehetősége, elmegy, és lóhalálában
felrakatja az esőgumikat. Én csak állok, ázok, és egy picit örülök a
hűsítőnek. Aztán a versenybírók is megelégelik a dolgot. Nincs több
baleset mára. Egyáltalán semmi sincs mára. A második kört lefújják, és
a szombati napot rendhagyó módon egy versenyfutam alapján értékelik:
Assenbrenner Tibor dr.Grigalek Gábor és Farkas László előtt nyeri meg a
viadalt.
Este a szállodába megérkezik egy tökéletesen üres tekintetű,
katatóniába süllyedt, szemmel láthatóan az ájulás határán lévő alak,
aki meglehetősen hasonlít rám. A zuhany és a vacsora segít,
újra ember lesz a testből, de ez a szombat maradandó sebeket
hagy maga után. Nincs rá szó, mennyire nem akaródzik kikászálódnom az
ágyból vasárnap hajnalban.
Az első időmérő megy is a kukába - se kedvem, se energiám. Szolíd
teljesítményem után elnyúlok a betonon. Háton fekve, csukott szemmel
várom meg, hogy a többiek is felérjenek a célba. Keveset segít a
tízperces szieszta, további kávékra és palacsintákra van szükségem a
túléléshez. A meleg már a második edzésnél tombol.
Ezúttal már megpróbálok döngetni, de leáll az agyam, össze-vissza
megyek fel. A szombati 2. edzésen elért időmet továbbra sem érem
el, a többiek pedig természetesen tovább gyorsulnak.
Mire eljön az első versenyfutam, apró darabokra esem szét. A
meleg és a fáradtság diadalmaskodott fölöttem, már a pályát sem tudom.
Van egy jobb-bal-bal kanyarkombináció, amit negyedik fokozatban
veszünk. Ha mindent jól csinálunk, azt az érzést, ami az anyósülésen
tör ránk, amikor a sofőr látszólag - vagy valóban - túl gyorsan megy be
egy kanyarba, úgy tapasztalhatjuk meg, hogy közben mi vezetünk.
Normális esetben ezen a ponton győzködöm magam, hogy ne vegyem el a
gázt, most azonban egy nagyot fékezek, és visszarakom harmadikba,
tényleg nem tudom miért. Pontatlanul megyek, és, a reggeli álmos
edzéseket leszámítva, eddigi legrosszabb időmmel a 15. helyen zárom a
futamot.
Minden elveszett. Bosszantó érzés, hogy a megfejtés megvan, mégis
képtelen vagyok kivitelezni. Mindennek van azonban jó oldala is, így
legalább nem kell izgulni az utolsó felfutásnál. Azt hittem, már vége a
versenynek, pedig a java még hátra volt. A rajt utáni harmadik
kanyarban máris komoly problémákkal kell megbírkóznom. Ez egy nem túl
nehéz, viszont elég gyors balkanyar,
ahol pont ugyanazt a mókát játszom el, mint annak idején a
Hungaroringen, felborulásom előtt. Későn fordulok rá az ívre, és a
megszokott finom mozdulatok helyett megrántom a kormányt, aminek
következtében az autó feneke életveszélyesen megindul a szalagkorlát
felé. Valahogy megfogom, de a felszabadultság, amit a rajtnál
éreztem, egy tizedmásodperc alatt illan el.
Nem jutok túl messzire:
egy közepesen gyors jobbosba olyan gyorsan érkezem meg, hogy ezúttal
esélyem sincs rá, hogy elkerüljem a szalagkorlátot. A futómű
reccsen, és a verseny ezúttal tényleg véget ér számomra. Nem volt nagy
ütközés, de ahhoz éppen elegendő, hogy szegény kis versenyautóm az
elkövetkező néhány hetet pihenéssel töltse. A huszonkét Astrából
tizenegy biztosan leamortizálódott a két nap alatt, de lehet, hogy
több, csak valamit nem vettem észre. Ezek után még belegondolni is
rossz, mit állhat ki egy Forma-1-es pilóta azalatt a másfél óra alatt,
amit a versenypályán tölt el. Egészen mostanáig irigyeltem őket, de
egyetlen hétvége alatt megváltozott a világ.
Borzalmasan elfáradtam. Annyira, hogy hazafelé az M3-ason egy
pillanatra sem keseredtem el, pedig majdnem egy órát álltunk a dugóban.
Tudtam, hogy az élet nem habostorta, de meglepett, hogy ennyire nem
az. Szerencsére a következő verseny csak szeptemberben lesz, addig
talán sikerül felszívnom magam, és a fáradalmakat is kipihenem.
Természetesen harcolok tovább, csak egy kis energiára van szükségem.
