Rendhagyó módon csütörtökön, késő délután indult a hétvége. A parádsasvári súlyos amortizációnak nemcsak a versenyautók, hanem a gumik is áldozatául estek. Az új abroncsok borzalmasan csúsznak, ez két-három másodpercet is jelenthet körönként, így utolsó esélyünk az volt, hogy este hatkor nekilátunk gumit koptatni. Rutin autózgatásra számítottam, ehelyett azonban egyik meglepetés a másikat érte.
Szétnéztem a boxban, de a versenyautómat sehol sem láttam. Hamar
kiderült, hogy a nekem tett ígéret, miszerint az autó elkészül a
versenyre, elhamarkodott volt. Mivel a padlólemez olyan szerencsétlenül
sérült, hogy az autó elejét úgy, ahogy van, le kell vágni, majd
újrahegeszteni, kölcsöngéppel fogom abszolválni a hétvégét. Annyi baj
legyen, legalább kipróbálok egy másik Astrát is.
A második meglepetés a boxutcából kifelé ért: az autó kormánya
veszettül remegett. Ha valaki már ment olyan autóval, aminek a két első
gumija különbözőképpen kopott le, tudja, miről beszélek. Reménykedtem,
hogy nem a futómű, hanem valóban a nem pont ugyanolyan mértékben mart
gumik okozzák a problémát, hiszen ez lényegesen egyszerűbb eset.
Elkezdtem csendesen körözgetni, hiszen a frissen mart abroncsokkal
legalább annyira csúszott az autó, mintha vízen mennék.
Ugrunk az időben, már hét óra. A gumik lassacskán, de alakulnak.
Kicsit gyorsítok a tempón, aminek következtében
hamar meg is tapasztalom a Forma-1-es betétfutamra készített műfüves
bukótér varázsát. Az újításra azért volt szükség, mert a betonon -
bár a bukótér felülete valamivel síkosabb volt, mint a pálya - remekül
el lehetett fordulni. A műfű viszont életveszélyesen csúszik, így a
pályát elhagyó versenyzők hibájuk következtében most már valóban
veszítenek időt. Egyszer mentem csak rá. Sajnos egy kolléga áldozatául
is esett az újdonságnak, legott rommá törve autója elejét.
Az utolsó köröket már szürkületben rójuk, két körön át föltart egy
piros autó, aztán egyszer csak udvariasan elenged. Mikor kiszállunk,
elképedve látom, hogy
Wéber Gábor, a Clio Kupa tavalyi bajnoka mászik ki a volán
mögül. Sajnos ez nem azt bizonyítja, hogy én lettem jobb pilóta, hanem
hogy bizony
tíz év rombolásának hatására az Astrák között is lett némi
különbség. Kiderült, hogy Gábor azért próbálta ki az autót, mert
Szabó Gábor, aki az egész évet evvel a kocsival versenyezte végig,
nagyon panaszkodott, ezek szerint joggal. Megtudtam továbbá, hogy sok
autóban versenyfékbetét, némelyikben szinterkuplung, és még ki tudja,
mi is van, vagyis mégsem teljesen egyenlők az esélyek, mint ahogyan azt
az év elején gondoltam. Nem gond, egyébként sem nyerni, hanem
szórakozni jöttem, és már Jean Alesi is megmondta: mindegy, milyen a
gép, avval kell gyorsan menni, ami épp kéznél van, ilyen egyszerű.
A péntek reggeli szabadedzés viszonylag eseménytelenül telik,
kíváncsian várom, mi lesz az időmérőn, hiszen eddig egyetlen mért köröm
sem volt. A csütörtöki események után egyáltalán nem okoz csalódást,
hogy tizenhatodikként kvalifikálom magam. Nyolcan mögöttem, tizenöten
előttem.
Remek csata lesz a teljesen mindegy hányadik helyért. Ráadásul
csapattársaim közül csak ketten bizonyultak jobbnak nálam, ami külön
örömet okozott.
A szombati verseny reggel 10:15-kor kezdődik. Felállunk a rajtrácson,
megtesszük a felvezető kört, majd újra felsorakozunk az éles
küzdelemhez.
A rajt olyan hirtelen jön, hogy észre sem veszem. Akkor indulok
el, mikor a mögülem rajtoló Szabó Róbert már az én autómat előzi.
Elkezdem nyomni a gázt, de már nagyon késő. A mezőny legvégével együtt
érkezem az első kanyarba, ahol újabb hibát követek el: megpróbálok az
ideális íven, kívülről fordulni, de akkora a tülekedés, hogy ez
teljességgel lehetetlen, nem tudom visszaverekedni magamat. Talán ha
belül maradok, több esélyem lett volna. A második kanyarban újra nyerek
egy-két pozíciót, de a harmadikban megint csak kiszorítanak.
Ennél pocsékabbul nem is rajtolhattam volna. Nem vagyok utolsó, de
rengeteget buktam az első három kanyarban.
A híres-hírhedt Mansell-kanyar - amit az időmérőn minden félelmemet
legyőzve újra megtanultam normálisan venni - ezúttal a kezemre
játszik. Ketten fordulunk el egyszerre, én jövök ki jobban: a soron
következő jobbosba már én rakom be először a kocsim orrát, egy
pozícióval előbbre kerülök. Nem mondhatnám, hogy unatkozom, és még az
első kör felénél sem tartunk.
A hátsó, Forma-1-es közvetítések során
csiki-csukinak titulált részen megint csak hozok az előttem
haladó két autón, és az új, 12-es kanyar előtti féktávon újabb
versenyzőt próbálok meg kifékezni. Ez még menne is, de mire
elfordulnék, csapattársam és barátom, az előzés tárgyát képező autó
előtt haladó Vida Jani már az ideális íven fordul el. Ő nem lát engem,
én meg már nem tudok megállni, és autóm bal elejével amúgy parasztosan
megtaszajtom. Mindketten megpördülünk, az ő versenye sajnos véget is
ér, Astrája az ütközés után nem indul újra, pedig eddig remekül
versenyzett, hiszen a 22. helyről jutott idáig egyetlen kör alatt.
Legszívesebben kiszállnék, odaszaladnék hozzá, hogy megszorítsam a
kezét bocsánatért esedezve, de a verseny folytatódik, tovább kell
menni, amíg lehet! Az intermezzo után utolsó előtti pozícióban érkezek
a célegyenesbe,
ráadásul a jobbkanyarban már érzem, a csetepaté az én autómnak sem
tett jót. A bal első futómű az ütés következtében elmászott: az
eddig sem túl agilis versenygép most már egyáltalán nem akar jobbra
kanyarodni. Fájó szívvel, beteg autóval, de megyek, ahogy csak bírok.
Az átkozott Alesi! Minek kellett annyit okoskodnia?
A következő öt körben még kettőt tudok előzni - egyet a sikánban,
egyet a célegyenesben -, aztán megérkezem egy hármas boly mögé, akiken
egy ideig hozok néhány millimétert, de
ahogy az autó és én is fáradunk, szép lassan belátom, kár
erőlködnöm. Rengeteg élménnyel és egy nagy adag lelkifurdalással
zárom a szombati versenyt, a 19. helyen.
Az élmezőnyben a megszokott arcok, Assenbrenner Tibor lett a
szombati győztes, Bíró Géza és Farkas László előtt. Érdekesen alakultak
a dolgok a Clio Kupában is, az eddig verhetetlennek látszó Wéber Gábor
csak a 8. helyen ért célba, az ifjú Makai György jött be az első
helyen, őt Vladár Tibor és Gál Szabolcs követte.
Ebéd közben azon morfondírozom, mi baja lehet az autómnak. A parc
fermé még tart, egyelőre semmit sem tehetünk.
Aztán kiderül, hogy az ütközés méretéhez képest elhanyagolható a
probléma, sőt, Janika Astráját is lábra tudják állítani. Csupa jó
hír, az időmérőre teljes létszámban mehetünk ki. Nagyon rosszul
időzítek, valahogy mindig elém keveredik egy lassabb versenyző, pedig
nem sok ilyen van. Egy igazán jó kört sem sikerül futnom, pénteki
időmön azonban még így is javítok egy teljes másodpercet, amit részben
a kopottabb gumiknak, részben a frissen szerzett tapasztalatoknak tudok
be. 2:28,499-es időmmel újfent a 16. pozícióból indulhatok majd a
versenyen.
Vasárnap délután 16:30-kor, a hétvége záró eseményeként indul útjára
az Astra Kupa tizedik futama. A felvezető kör után már nem nézelődök,
előszedem azt a picike rutinomat, amit előző nap szereztem, és
minden érzékemmel a piros lámpára koncentrálok. Pont fordítva
csinálok mindent, mint az előző napon. Jó ritmusban rajtolok, és egy jó
féktávval, némi lökdösődéssel meg három kanyarral később azon kapom
magam, hogy mindössze nyolc autót tudok összeszámolni magam előtt.
Megilletődni nincs időm, ott vagyok a húsdaráló kellős közepén.
Előttem, mögöttem, pontra éhes versenyzők döngetnek, centik választják
el egymástól a versenyautókat. Ami ezután következik, arról csak
foltokban tudok beszámolni. Annyira intenzíven rohantak meg az
élmények, hogy videón kéne visszanéznem a történteket, így emlékezetből
nem tudok minden részletet összerakni. Annyi bizonyos, hogy három vagy
négy körön keresztül tartottam magam. Hol piros, hol fehér autót láttam
a tükörben, hiszen mögöttem is ment a gyilkolászás. Lökdöstek oldalról,
lökdöstek hátulról, beelőztek féktávon, aztán a kanyarban én előztem
vissza, szóval volt ott minden, ami csak egy autóversenyen
lehetséges.
Aztán a szokott módon,
saját káromon tanultam meg, miért kell zárni az íveket. A
célegyenesre ráfordító jobbkanyarban egyszerre két pozíciót is buktam.
Amíg az ideális ívvel bíbelődtem, ketten bújtak be mellém, szorosan
egymás mögött. Sebaj, ha jól számolok, még mindig a 11. helyen állok,
ami a 16. rajtkockából indulva remek eredmény. Sajnos a következő
körben belekerülök egy nagyobb össznépi őrület kellős közepébe, és
miközben próbálom tartani magam, egy kicsit meglökik a versenyautóm
fenekét, amitől az teljesen irányíthatatlan lesz, és csakhamar a pálya
mellett találom magam, forgalommal szemben. Még csak haragudni sem
tudok senkire, mert én is hibás voltam a dologban.
Megfordulok, elindulok a mezőny után. Fogalmam nincs, hányadik helyen
állhatok, csak annyit tudok, hogy az előttem haladó két autót
mindenképpen meg akarom fogni. Ez pár körön belül sikerül is, egyszerre
előzöm mindkettőt a célegyenes utáni kanyarban. A verseny itt nagyjából
véget is ér - gondolom -, a többiek már nagyon messze vannak, nincs
esélyem megfogni őket.
Pár körrel a vége előtt viszont még megérkezik egy autó a
semmiből. Ugyanaz, amelyik kiforgatott. Kár volt elkényelmeskedni a
dolgokat, most megint az életemért küzdhetek. Egyértelműen gyorsabb
nálam, nyilván ő is megpördült, azért került ide hátra, mindenesetre
nem fogom elengedni, az biztos.
Próbálkozik, próbálkozik, aminek rendre az a vége, hogy valahol a
pályán kívül szedi össze a versenyautóját. Gyorsabb, de előzni nem bír,
legalább ennyit törlesztek. Aztán egyszer csak hiába keresem, csak
harmadik próbálkozásra találom meg a negyedik fokozatot, és Vén Erik
méltatlanul, harc nélkül megy el mellettem. Csak a verseny után tudom
meg, 17. lettem, de egy kicsit sem bánt. Azt hiszem, éppen most
veszítettem el a szüzességemet.
Ez volt életem első igazi autóversenye, és rettenetesen
élveztem.
Bármilyen furcsa, a történet itt még mindig nem zárult le. Este kilenc
óra is elmúlik már, mikor megtudom, hogy a szúrópróbaszerűen elvégzett
ellenőrzésen két versenyautó is fennakadt, vagyis találtak bennük
valami apróságot, amitől gyorsabb volt a gép. Mindkettő
igen kényes ügy, hiszen az egyik vétkes Assenbrenner Tibor, a
G-Car Racing versenyzője, a bajnok, akinek az eredményeit így
visszamenőleg is elvehetik. A másik bűnös Veégh Attila, a J.B.
Motorsporttól. Itt nem a versenyző, hanem a csapat elnökének a személye
érdekes, hiszen Major József egyben a szakágvezető is, ami ez esetben
roppant kellemetlen egybeesés.
Asi hétvégi eredményét elvették, a döntés hivatalos, érdeklődve
várom a folytatást. Meggyőződésem, hogy
jobb egy becsületes versenyben tizenhetedikként célba érni, mint
csalással nyerni, továbbá teljességgel érthetetlen, hogy egy ilyen
kicsi ország ilyen kicsi autóversenyében, ahol az élményen, a pontokon,
meg a pléhkupákon kívül gyakorlatilag semmi kézzelfoghatót nem
nyerhetnek a versenyzők, miért van erre szükség. Ez itt az Astra-kupa,
nem az Olimpia.
