Minden valamirevaló garázsban van legalább egy fiók, doboz, láda, szekrény, ahová az ember összeömleszti a maradék csavarokat, rég elpusztult készletekből maradt kulcsfejeket, tízcentisnél hosszabb vezetékdarabokat, szétnyílt villáskulcsokat, extrém méretű csavarokat, anyákat, amik majd még jók lesznek valamire.

hirdetés

Az ember maga is tudja, hogy
nem, sohasem lesznek jók semmire, mégis, nincs szíve kidobni a
lomokat. (A nők ugyanezt művelik a jó szándékú, de ízlésbeteg
rokonoktól különböző alkalmakra kapott porcelándelfinekkel, gyerekkori
szalvétagyűjteménnyel, hasonlókkal, csak ők bedobozolják őket, és
megkérnek minket, hogy vigyük ki a garázsba, ahol az a sok istenverte
vacak elfogja a drága helyet a
mi becses lomjaink elöl.)

Volt nem is olyan régen egy Fiat Tipóm, dízel. Lerohadt, füstokádó,
ütött-kopott, minden eresztékében recsegő-ropogó szörnyeteg, már arra
sem méltó, hogy rendes szervizbe vigyem, néha egy közeli bányaüzem
gépműhelyében végeztek rajta életmentő műtétet. Egyszer hengerfejes
lett, ki kellett volna cserélni a tömítést,
viszont a műhelyben nem akadt megfelelő méretű torxkulcs.
Szóltak, hogy kellene vennem egy
12 mm-es kulcsfejet. 2500 forintért találtam egyet nagy nehezen
egy budaörsi szerszámboltban.

Megcsinálták az autót, szóltak, mehetek érte. El is hoztam, a
hamutartóban pedig megleltem a kulcsfejet. Ott is hagytam, úgysem
dohányzom, a legkevésbé autóban. Aztán eltelt vagy másfél év, a Tipo
végleg elkopott, eladtam kemény kilencvenezer forintért. Átnéztem a
kocsit,
benne hagytam jó pár pótalkatrészt, izzókat, ilyesmit, de a torxot
kivettem. Tudtam, hogy szerény műszaki érzékem okán a büdös életben
nem fogok levenni semmilyen járműről semmilyen hengerfejet (na, nem
mintha ez a kulcs a Tipón kívül jó lenne bármihez is), de hát 2500
forintot adtam érte a saját zsebemből. Meg ki tudja, hátha jó lesz még
valamire.

Hazavittem, pár napig az íróasztalomon hagytam, ott vettem ki a
zsebemből. Minden nap elhatároztam, hogy elhajítom a francba. Aztán
inkább kivittem a garázsba, bedobtam a fiókba. Néha, amikor valami
maradék anya, alátét után kotorásztam, észrevettem:
a vadiúj, egyszer használt krómfej valósággal kiragyogott a rozsdás,
koszos bigyótemetőből. Néha újra megfogtam, hogy kidobom, mert nem
bírtam nézni, ahogy nyolc liter benzin ára örökre haszontalanul hever
ebben a süllyesztőben, de mindig visszatettem.

Aztán most meg csempéztetjük a fürdőszobát. Szólt a mester,
vegyem le a sarokszelepeket, szereljem le a csapokat, úgy is tettem.
Felkerült a csempe, vastagabb lett a fal: a kádcsap visszaszereléséhez
kellett vennem két kis hosszabbítót, kétcentis, félcollos átmérőjű
csődarab, egy apás és egy anyás menettel, az apa megy a falba, az
anyára megy az excenteres toldat, arra a csaptelep, de nem is ez a
lényeg. Hanem hogy a hosszabbítót nem nagyon lehet külső kulccsal
betekerni, részint mert nincs hol megfogni, részint mert szinte
teljesen bebújik a csempe mögé a falba. Segítségként viszont a belsejét
hatlap profilúra képezte ki a gyártó, hogy egy nagy imbuszkulccsal be
lehessen hajtani.
12-es imbuszkulccsal.

12-es imbuszkulcsot nem árult a nagyáruház, ahová betértem,
10-esnél véget ért a skála. A másik áruházban is, a harmadikban is. A
kis szerszámboltok már bezártak. Uramatyám, este vendégek jönnek, vagy
tízen, és lavórban fognak mosdani! Na mindegy, majd kitalálok
valamit.

Csőfogóval nem lehetett megszorítani a toldatokat, mivel nem bírtam
rendesen megfogni őket, a tessék-lássék összeszorult menet mellett
elspriccelt a víz. Ha belehajtottam a toldatba egy bármit, mondjuk egy
másik hosszabbítót, hogy azzal együtt húzzam meg, akkor
a bármi annyira beleszorult, hogy a toldat simán kijött vele együtt
a falból. A legnagyobb imbuszkulcs, amim van otthon, nyolcas.
Kezdtem pánikba esni. Fel-alá ténferegtem a garázsban, a kerti kútnál
egymást szappanozó barátokat vizionáltam, ötletszerűen beleturkáltam a
fiókokba, végül már a lomosba is. És megláttam a torxot.

Remegő kézzel illesztettem a csőhosszabbító belsejébe a nagyjából
hasonló formájú kulcsfejet,
és igen! A formai difi miatt lötyögött, de méretre tökéletesen
belepasszolt. A racsnis kulccsal pillanatok alatt megszorítottam a
hideg-meleg csöveket egyaránt, feldobtam rájuk a csaptelepet, s
miközben késő este elégedetten zuhanyozó vendégeink kéjes sóhajokkal
kísért bugyogó hátmosását hallgattam a fürdőszobaajtóra tapasztott
fülemmel, csak simogattam és simogattam az oly méltatlanul kezelt,
mégis oly becsesnek bizonyult kis fémdarabot, ami az utolsó pillanatban
mentette meg hálátlan gazdája házának becsületét.

Ez persze nem igaz, viszont azóta a torxfej díszhelyet kapott a
csőszerelő szerszámok és anyagok fiókjában, valamint a jövőben még
kevesebb haszontalan lomot fogok kidobni.
Legfeljebb majd a kínai delfinek mennek a háztól, ha kell a hely
a szegeknek-drótdaraboknak, de muszáj gyűjteni. Sose lehet tudni, mi
mikor lesz jó valamire.