Manapság bárki mehet 160-nal, a mai autók közül bármelyik könnyedén eléri ezt a tempót, pedig a világ útjainak közel 100 százalékán érvényben van valamiféle sebességkorlátozás. Hol itt a logika, minek ide sok száz lóerő? Miért nem limitálják az autók teljesítményét vagy végsebességét?

hirdetés

A gyorshajtás az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy
szabálysértést kövessünk el. Városban ötvennel szabad menni, márpedig
az tényleg nem túl sok. Ma már a robogók végsebessége is jóval
a városi sebességkorlát felett van, Budapesten ráadásul szinte
lehetetlen ötvennel menni, mert villognak, dudálnak, hülyének nézik az
embert. Autópályán sem nehéz bűnözni; eltekintve egy-két öreg vastól az
autók túlnyomó többsége, még a legkisebbek is röhögve lépik át
a 130 km/h-s sebességet.

És akkor a
Ferrarikról,
Porschékról,
Corvette-ekről
még nem is beszéltünk, a
Subaru Imprezákról , a
Mitsubishi Lancerekről,
a
Civic Type-R -ekről meg a
Focus ST-kről.
Ezeknek az autóknak lételemük a sebesség, arra születtek, hogy
száguldjanak, veszik is őket, mint a cukrot, annak ellenére, hogy
a világ útjainak közel 100 százalékán érvényben van valamiféle
sebességkorlátozás. (
A német autópályát – az Autobahnt –, az Észak-Írország és Anglia
között, az Ír-tengerből kiemelkedő Man – vagy Mann – sziget útjait és
az India északi részén fekvő, több mint 190 millió lelket számláló
Uttar Pradés államot leszámítva a világ összes útján
sebességkorlátozás van érvényben.)

De mi pontosan a sebességkorlátozás? Egy olyan rendelet, amely
védi a becsületes állampolgárt attól, hogy kárt tegyen magában és
másokban? Nem egészen. Az embereket tényleg meg kell óvni a saját
hülyeségüktől, ez igaz, de ha annyira fontos lenne az életünk, már
réges-régen megoldhatták volna, hogy egyszer és mindenkorra megszűnjön
a száguldozás.

A technika mai állása szerint nagyjából végtelen lehetőségünk lenne,
hogy megoldjuk a problémát. Például: minden kocsiba szerelhetnének
tachográfot. Az okos műszer GPS segítségével folyamatosan rögzítené az
autó helyzetét, és persze szorgosan jegyzetelné a sebességünket
is. A rögzített anyaghoz csak a rendőrség férhetne hozzá,
ahol félévente egyszer kötelesek lennénk megjelenni Ferrarinkkal.
Valamely wireless technológia segítségével rácsatlakoznánk
a központi gépre, ami két ezredmásodperccel később már köpné is
a nagy, piros számjegyeket magából, mi meg ott a helyszínen
rögtön cashben intézhetnénk a dolgot, amíg van elég pontunk.
Gyanítom, nem sokáig lenne.

Kevésbé szofisztikált módszer lenne, ha az autók végsebességét
gyárilag korlátoznák, és 130-nál még a
Koenigsegg
sem menne gyorsabban. Ez persze baltával faragott megoldás, hiszen
városban még így is lehetne gyorshajtani, és ki kéne találni valamit
azoknak, akik versenypályára mennek szuperautóikkal, hogy visszakapják
az eredeti teljesítményt, de legalább az autópályákkal nem kéne törődni
többet.

Ha a rendszert továbbfejlesztenénk, azt is meg lehetne oldani,
hogy az autó sebesség-meghatározó elektronikája folyamatosan értesüljön
az adott szakaszon lévő sebességhatárról, és ennek megfelelően
változtassa a limitet. Ha naprakész helymeghatározó rendszereket
képesek működtetni, amelyek szinte percről percre frissülnek, tudnak
a dugókról, elterelésekről, egy ilyen sebesség-meghatározó
rendszer kiépítése sem okozna gondot.

Aztán ott vannak a diktatórikus eszközök: határt szabhatnának
a lóerőknek. Mindegy, V12-es motor van a kocsiban vagy
háromhengeres vacak, a lóerők száma nem haladhatná meg az autó
tömegének 5 százalékát. Ez azt jelentené, hogy minden lóerőre jutna 20
kg tehetetlen tömeg, vagyis egy 1200 kilós alsó-középkategóriás kocsi,
egy
Astra, egy
Focus vagy valami
efféle, nem lehetne több hatvan lóerősnél, sőt, hogy ne végezzünk
félmunkát, egy egyszerű chippel megoldhatnánk, hogy a 130 km/h-s
álomhatárt semmiképpen ne lehessen átlépni ezekkel az autókkal.

Egy apró bibi van csak: ha a fent említett gondolatok közül
bármelyiket megvalósítanák, alapjaiban remegne meg a világ
gazdasága; nem úgy, mint most, hanem rendesen. Kevesebben halnának meg
az utakon, soha nem tapasztalt mértékben csökkenne
a környezetszennyezés, sokkal tovább kitartana az olajtartalék, és
a kispénzű emberek is egy kicsit jobban éreznék magukat, mivel
kevésbé irigykednének a sportkocsikkal furikázó gazdagabbakra,
a szép új világ mégsem jön el soha.

Ha nem lehetne gyorsan menni, elsőként a szupersportkocsikat
gyártó cégek mennének tönkre: senki nem akarná többé megvenni
a hangos és kényelmetlen, mégis méregdrága vackokat. Viszlát
Lamborghinit,
viszlát
Ferrari,
Porsche, Morgan,
Lotus ,
Wiesmann meg
a többiek, senki sem kíváncsi rátok többé. Pár nappal később
bedőlne a Forma-1, a WRC, meg az összes többi autóverseny
velük együtt. Nem lehetne többé eladni a kocsikat azzal, hogy
gyorsak, s ez gyorsan elpusztítaná a gyártók
marketingstratégiáját: az egész cirkusz elveszítené marketingerejét,
arról nem beszélve, hogy a versenyautókban alkalmazott
fejlesztéseknek többé senki sem venné hasznát.

Csak rétegeket érint a krízis, de már most, ezen a ponton
emberek milliói váltak munkanélkülivé. Kiváló mérnökök, autószerelők,
no és persze az általuk előállított termékekre épülő minden egyéb
üzletág. De a nagy autógyárak sem úsznák meg: ha az autó többé nem
lenne izgalmas – márpedig 60-70 lóerővel sem egy Mercedes, sem egy Alfa
Romeo nem lenne izgalmas többé –, az embereket kevésbé érdekelné,
milyen kocsival járnak. Kevesebbet áldoznának autóra, és sokkal
ritkábban cserélgetnék őket. Szervizbe is kevesebbet járnának, hiszen
ekkora teljesítmény és kímélő használat mellett az autók sokkal
ritkábban mennének tönkre. Az alkatrészpiac is belehalna.

Ha még egy kicsit görgetem a gondolatot, tényleg nyakunkon
a világvége. Az államkincstárak kiürülnek, hiszen ha meghal, vagy
legalábbis drasztikus mértékben csökken az autóimport, nincs ami után
vámot fizetni, ha nem, vagy alig gyártanak, illetve adnak el autókat,
nincs áfa, nincs gépjárműadó, nincs semmi, csak a munkanélküliség.
Még a benzin sem fogy. A veszteség, ami azért érné
a kincstárakat, mert a nagyobb teljesítményű autókat valaha
jobban lehetett adóztatni, mint a gyengéket, eltörpülne
a többi probléma mellett.

Az utcára került embertömegek nem termelnek, nem fizetnek adót,
viszont ugyanúgy megéheznek időről időre, ugyanúgy szeretnének lakni
valahol, mint amikor még voltak sportkocsik az utcákon, de képtelenek
bármit is tenni az egyre aggasztóbb körülmények javítása érdekében.
Felüti a fejét a pestis, a kolera, tömegével pusztul
a nép. Jönnek a patkányok, a csótányok, és a végén
tényleg csak ők maradnak. Meg persze a skorpiók.

Nem állítom, hogy kipusztulna az emberi faj, ha nem lehetne
gyorshajtani. Idővel talán megtalálnánk a megoldást, egyszerre
minden képzeletet felülmúlóan népszerűvé válna a golf,
a gyurma, vagy kicsiny rózsaszín golyócskákat böngyörgetnénk
autózás helyett, de az átállás úgy megrázná a világ gazdaságát,
hogy abba még belegondolni is rossz.

Azért van sebességkorlátozás, hogy megvédje a becsületes
állampolgárt attól, hogy kárt tegyen magában és másokban? Demagógia
lenne azt állítani, hogy a sok korlátozás elsősorban
a védelmünket szolgálja. Nem, a sebességkorlátozás, ha
áttételesen is, napjaink gazdaságának egyik erős pillére, azért van rá
szükség, mert a gyorshajtásra is szükség van. A világ
gazdaságának szüksége van az autóiparra, az autóiparnak pedig szüksége
van a teljesítmény és a sebesség csábítására; gyorshajtás
nélkül egész egyszerűen tönkremennénk – és itt nem a tetten ért
gyorshajtók által befizetett büntetésekre gondolok.

Marad tehát a macska-egér játék, tovább bújócskázhatunk
a rendőrökkel, hallgathatjuk a felháborodott nagypapákat,
akiket hatvannal fényképeztek le a rend bátor őrei
a harmincas táblánál, és bármikor megpillanthatunk az utcán egy
brutális Ferrarit,
Maseratit vagy
Mustangot;
tulajdonképpen nem is olyan rossz ez így.