hirdetés

Subarut – és különösen turbóst – venni rémálom. A hazai piac
szenved a rommá tört, végtelen kilométert futott, füstölő turbós,
erőtlen autóktól. Ha csak egyszer törték totálkárra, megnéztem, hátha.
Csak a szakszervizben otthagytam egy gumiszett árát a roncsok
átvizsgáltatására, mielőtt megvettem ezt. Megérte, az autó jó volt,
többé-kevésbé vezetett szervizkönyvvel.

Pokoli sok pénzt kértek érte, majd hárommillióról szólt az alku
végén aláírt foglalópapír, ez nagyjából a másfélszerese volt az
akkori átlagárnak, 2008. október. Háromszázezer forint letétele mellett
elhatároztam, megveszem. Aztán jöttek szépen az amerikai bankok
tönkremeneteléről szóló hírek, valahogy senki se akart hitelt adni rá,
legkevesebb három próbát tettem személyesen, a továbbiakat
a kereskedőre bíztam. Kettőmillió-hatszázötvenezer hitel. THM:
24%. Kötéskori árfolyam 150 Ft/1 CHF. Itt már nem volt visszaút.

Cirka egy hét alatt bent ültem az autóban, nem voltak gyanús zajok,
ment rendesen, ahogy 180 lóerőnek menni kell, nem ette le
a gatyámat se, tíz-tizenegy körül evett, sok dugóban állással.
Aztán megjött az első csekk, 78 000. Aztán a második 83, majd
90, 103, 112, és nagyjából ebben az ütemben emelkedtek
a fizetnivalók. Kellett a vételkor kötelező átvizsgálás,
a téligumi-szett.

Sebaj, jó kis kocsi az a Subaru, télen sokszor vettem hasznát
az összkerékhajtásnak, kellemes hangja van, mikor összezár, mennyei
a letaposott havon kerülgetni a nyárigumisokat. Amikor jött
az ónos eső, azon otthon maradtam, nehogy belém csússzon valami
idióta.

Év elején nem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy terveztük.
Nagyon nem, a Rita nem tudott kezdeni a régi helyén
a válság miatt. Emelkedett a lakáshitel, nőtt a rezsi,
a hideg miatt minimálbérnyi volt a fűtés. Hiába csak 10,5
a fogyasztás, havi kétezer kilométernél az is majdnem hatjegyű.
Vágni kell a költségeken, ez így nem jó. Aztán elkezdtem számolni.
Mennyit fizetek ki a futamidő végére? Majdnem hatmilliót? Egy
akkor tizennégy éves kocsira? És mennyi lesz a nagyszerviz tízezer
múlva? Kétszáz, ha nincs más baja. Na, ezt nem, úgyis tavaszodik,
szabaduljunk a fojtogató kamattól.

Eljött a szomorú pillanat, meghirdettem az autót tavasszal, és
csaknem szapora fosásom lett attól, amit a hirdetésekben láttam.
Azok a törött szarok, amiket nem vettem meg, 1-1,5 millió között
voltak fent a korábbi 2-2,5 millióval szemben. A válság nem
a tízéves japán autó barátja. Kitartottam, marad
a hárommillió hirdetési árnak. Felhívtam a bankot, hogy
tessenek mondani, mennyit kellene most fizetnem, ha lezárnám
a hitelemet. (Emlékezzünk, 2,65 milliót vettem fel.)
Hárommillió micsoda? Hogy hárommillió-négyszázezer forint?!
Értem, viszhall. Árfolyam: 205.

A Rita tekintetét senkinek se kívánom, ennél még az is jobb volt,
mikor azt hitte, meghaltam. És mennyiért lehet eladni? Hát… ööö… izé…
Talán kettőnyolc. Csapódott az ajtó, zokogva távozott. Pár perc múlva
visszajött. Azt hiszem, akkor hallottam először az autóvásárlásaimat és
a családi kasszát méltató litániáját. Harminc percben.
Nyomasztó.

Teltek a hónapok, egyre jobban fájt befizetni a csekket.
Csörögtek a telefonok, vigyem be és tárolási díj, akarok-e
hirdetni fizetős újságban, építőanyag-csere érdekel-e. Aztán jött egy
komolynak hangzó telefon. Épp a főszerkesztővel hekkeztünk
a késő tavaszi melegben a Népszigeten, amikor jött
a vevő megnézni. Kedves srác, normális kézfogás. Az autó nem hozta
a legjobb formáját, a nyárigumi-cserekor nem sikerült
rendesen centrírozni, rázta a seggét. Ezt vonja le, délután megyek
vele a gumishoz.

Visszahívott, érdekli, de az ár magas, egy csomót megnézett, és nem
látja a milliós felárat, még ha nem töröttből épített is. Oké,
legyen kettőhét. Gondolkodik. Visszahív, ennyi sok, néz egy RAV4-et, az
olcsóbb. Két hét szünet. Felhívom, kettőöt, még így is kilencszázat
kell ráfizetnem, hogy eladhassam. Árfolyam: 194.

Újabb pár nap szünet. Felhív: 2,2. Hogyazabüdöskurva. Hazaviszem
magamban az infót, jobb ezt inkább személyesen, még valakinek baja
eshetik. Számolunk. A jelenlegi árfolyamon 3,3 millió
a lezárás. Az pont 1,1 bukó. Hogy mi? Azért fizessek 1,1 milliót,
hogy ne legyen autóm? A barom. Megérdemled, hülye. Címeres ökör
vagy.

Elhatároztuk, megcsináljuk, ha kettőkettő, hát kettőkettő. Fejben
kiszámoltuk, mekkora áldozat előrántani ennyi pénzt nagy hirtelen. Ott
vannak a megtakarítások, némi tartalék, a családi arany,
a képek, a nyaralás, már majdnem elég. Három estét
átexcelezünk. Meg kell oldani, még akár úgy is, hogy
a megtakarításaink java része bánja.

Csendes szitkozódással telt esték után jött az isteni beavatkozás:
a svájci frankot mesterségesen gyengítik, 184. Micsoda?? Elő az
Excelt, Rita rohan haza a játszótérről a gyerekkel,
számolunk. Hívjuk a bankot, igaz ez? Az. Ez csak 800 bukó! Csak
nyolcszáz!! Látják, ennek is lehet örülni, csak nézőpont kérdése. Mégis
a Csikós a legnagyobb
lúzer.

Hívom a vevőt, figyi, holnap kell megvenned, mielőtt elmész
szabira. Most jó az árfolyam. Rábólint. Már csak szerezni kell hamar
némi pénzt, de a barátoknak hála az is meglett estére.
A bankban kifizettük a pénzt, mindenki él tovább boldogan.
Mondhatni örömmel buktam egy autó árát, a további áldozatokat
kímélendő.

Hogy mi ebből a tanulság? Öreg autót csak nagy – ötven százalék
körüli – önrésszel vegyen, ha hirtelen ki kell szállni, kisebb eséllyel
lesz mínuszban a projekt, még úgy is, ha jön az értékvesztés, az
árfolyamkockázat és az időszűke. Maximum annyi időre vegyen fel hitelt,
amíg működik az autó nagyjavítás nélkül, ez egy 8 éves kocsinál
legfeljebb 2-3 év.

Ha így cselekszik, megmarad az arany, az ékszer, a kötvény,
a részvény, a kp, és ami talán mindennél fontosabb,
a családi béke.