Vennél kigyulladó olasz sportkocsit?

De ne szaladjunk ennyire előre. November közepe lehetett, amikor egy hétfői értekezleten Papp Tibi feltette a kérdést: ki vállalná a következő Rulettkereket? Ki ne örülne annak, ha a kezébe nyomnak egy jelentősebb összeget, amit olyan autóra költhet, amilyenre csak akar? Beugratós a kérdés. Erre akkor jöttem rá, amikor kihúztam magam, és a levegőben kalimpáltam a kezemmel, miközben mindenki más az asztal alá csúszva, de legalábbis tekintetével elkalandozva próbálta sugallni, hogy valójában ott sincs. Megnyertem.

Nem váltogatom úgy az autókat, mint az alsógatyáimat. Persze mindig érnek új impulzusok, de most úgy állnak a dolgok, hogy napi használósnak van egy dízel A6-osom a második generációból. Jobb autóra nem vágyok, hiszen megbízhatóan szolgál, keveset eszik, tágas és klímás is. Nem cserélném le, jobbat úgysem tudnék venni helyette. Napsütéses délutánokra, hétvégékre meg ott a Kiscápa, életre szóló szerelem, megtartom, ameddig csak tehetem. Belátható időn belül tehát biztosan nem veszek autót magamnak. Az időről időre feltörő vásárlási lázat kiválóan csillapíthatja a Rulettkerék, mindenki jól jár.

Fel is ütöttem gyorsan a hahut, aztán szépen sorban megjelentek a külföldi társak: mobile, willhaben, subito, autoplius... Szép lassan tudatosult bennem, hogy rossz autóvásárló vagyok, de nem olyan értelemben, mint a Becsületesnepper cikksorozatának szereplői. Sok a kilométer? Mit számít, ha rendesen szervizelték? Törve volt? Megesik, lényeg, hogyan javították. Nem, nekem nem ez a bajom. Ha magamnak veszek, tudom, hogy kis fogyasztásút akarok, vagy sportosat, esetleg tágasat. Most viszont, hogy szabadon válogathatok, kitágult a világ – én ebben a nagyvilágban csapongó lettem.

Nem könnyítette meg az sem a dolgomat, hogy ekkor még a pontos költségkeretet sem tudtam. Így a Rulettkerék-Audi eladási árából visszaszámolva némi tartalékot, elsőre egymillióig nézelődtem. Volt itt minden: hármas és hetes BMW-k, elvétve becsusszant egy-egy amerikai V8-as. A reményteljesnek tűnő Oldsmobile-t elvitték, a Ford F-150 ára már túlnyúlt a feltételes kereten. Aztán valaki bedobott egy Maserati Biturbo 420-ast. Szép-szép, de 1,3 millió, és még nincs magyar papírja, kiesett.

Aztán felbukkant egy piros kétajtós, kerek egymillióért. Nézegettem a képeket, lekérdeztem az adatokat. Aztán jött az elhatározás: ezt látni kell. Sturcz Anti közben egy maseratis haverjánál érdeklődött az alkatrész-beszerzés és hozzáértő szerelők után, és kapta is az infót: a srác már megnézte magának az autót, de reménytelen, ezer sebből vérzik a kaszni is, és motorikusan sem oké, csak öt henger megy a hatból. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy másnap reggelre egyeztessek egy időpontot. Csikós az első szóra vállalta, hogy elkísér, így jutottunk el a bevezetőben felsejlő élethelyzetig.

A Biturbót hirdető Barnával együtt megyünk be a telephelyre, ahol egy E21 Baur, egy Jaguar és egy Simca társaságában piroslik a Maserati. Már amennyire a jégcsapokkal díszített kocsi napszítta fényezésre még rá lehet fogni, hogy tud piroslani. Emberünk nem is foglalkozik mással, csak korosodó klasszikusokkal – egyszerűen ez teszi boldoggá. Most éppen kisöpörné a készletet, ezért rakta fel őket viszonylag olcsón a hahura. Közelebb lépünk az autóhoz, és megdöbbenünk. A bal első sárvédő gittből van, vagy csak nem sikerült az egyengetés, és a fényszórók körül is van egy kis rozsda, de közel sem tűnik olyan szánalmasnak a helyzet, mint amire számítottunk. Hátulról kapott, a balos lámpánál látszik, nem sikerült rendesen helyre rakni. De még az alját sem ette meg a korrózió, egyelőre jók vagyunk. A jobb oldalt nem látjuk, mert odáig elér az őrkutya lánca – ő sajnos nem a potenciális vásárlót, inkább az uzsonnát látja bennünk.

Bent kényelmes, süppedős fotelek, én még autóban nem láttam ilyet. A vezetőülés nem akad be a sín megfelelő pontjába, de nem esünk kétségbe. A villanyablakokat rutinosan próbáljuk, Csikós éppen egy tenyérnyit hagy belőle felemelve – igaza is van. Vissza már nem megy magától, kézzel kell húzni. Látszólag minden épségben van, a fakormány viszont nem a sajátja, a gyönyörű, analóg fém óra helyét pedig digitális foglalja el – vélhetően gyárilag.

Óvatosan tesszük fel a kérdést: lehet-e indítani. Persze, ha az akksi rendben van, beindul – mondja Barna határozottan, és fel is teszi a sarut az akku negatívjára. Kis köszörülés, és már jár mind a hat henger. Mi pedig állunk ott, és nézünk egymásra bambán, félmosollyal a szánk szélén. Túráztatásra aztán lefullad, de pillanatokon belül érkezik a kanna benzin, a Maserati pedig vígan hörög tovább. Műszaki híján csak az egykori gyártelepen fordulunk vele egyet, és egyre valószerűtlenebb, amit átélünk. Kopogó, nyikorgó futóműre, döglött kormányzásra és döcögő járásra számítottunk, erre most a bő harmincéves olasz technika ránk cáfol. Még gyorsan átnézzük a papírokat, de nem kezdünk alkudozni, hiszen a pénz még nincs a zsebünkben.

A szerkesztőségbe visszaérve Papp Tibinek újságoljuk a látottakat, kicsit belőle is cinkost csinálva az észérvekkel nem magyarázható vásárláshoz. Mert annak ellenére, hogy a Biturbo jobb volt a vártnál, nem ígérkezik problémamentes projektnek. Én elkezdem túrni a szakirodalmat, Csik pedig olaszautós ismerőseit telefonálja körbe, hogy felhajtson valakit, aki már látott közelről Maseratit. Sikerül is, nem sokkal később már van egy szerelőnk, aki eljönne megnézni a kocsit, és vannak információink is a típusról.

Az más kérdés, hogy ezek az infók a legkevésbé sem megnyugtatóak. Azt tudtuk eddig is, hogy egy alapjában véve megbízhatatlan autóról van szó, a konkrét példány pedig az elmúlt években hangárból hangárba, raktárból raktárba vándorolt. Most viszont azt is megtudjuk, hogy szeret kigyulladni, ha a karbinál szivárgás van. Még szerencse, hogy akad hozzá polcon felújító készlet. A másik gondja a vezérműtengely – ha rossz olajjal használják, gyorsan elkopik. Az ebay-en találok is egy hirdetőt, aki szinte mindent árul a Maseratihoz, amire szükség lehet.

Elkezdtem hát magam szoktatni a gondolathoz: Maseratim lesz. Na jó, nem teljesen az enyém, de ez akkor is egy Biturbo. Már csak a vezetőség bólintása hiányzik, és már jöhet is haza az autó. A rend kedvéért minden nap megnéztem még a hirdetést, az egyik szombaton viszont már nem találtam. Biztosan csak lejárt – gondoltam először -, hiszen ki venne meg egy ilyen szíváshalmazt rajtunk kívül? Vártam egy-két napot, de semmi, így telefont ragadtam. – Szia! Néhány napja voltunk megnézni azt a Maser... - ELKELT!

Az izgatottságot csalódottság váltotta fel. Tudtam, hogy rengeteg munkát vettünk volna a nyakunkba azzal, ha elhozzuk a Maseratit, de azt is sejtettem, hogy ez alkalmi vétel. Magyar papírral ennyiért nem találni ilyen autót, mégsem hittem, hogy másoknak is megmozgatja a fantáziáját. Így viszont nem maradt más hátra, mint ismét a fejem búbjáig belemerülni a kínálatba, és keresni a tutit. Ami nekünk a csoda, más viszont nem merné megvenni. Ha kíváncsiak, miről maradunk le, míg megtaláljuk, tartsanak velünk, újra forog a Rulettkerék!