Kezeket a paplan fölé, éljenek az autók
2017.10.10. 17:25
A Hungaroring Classic az az esemény, ami ESP-t, gyalogosvédelmet és érintőkijelzőt maximum nyomokban tartalmazott, mégse volt még ennél nagyobb rock&roll itthon.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy lezajlott az idei év legkirályabb autós eseménye hazánkban. A Hungaroring Classic-on olyan autókat láthattunk százával élőben, amiknek darabjáért egy múzeumigazgató vagy gyűjtő odaadná a fél karját. Sehol nem volt kordon, üvegfal vagy tüzérség, mindenki kedvére nézegethette a milliódolláros csodákat, akár tíz centiről is, ameddig valamelyik placcon vagy a boxban álltak. Amikor pedig éppen nem álltak valahol, a pilóták még a szart is kivezették a régi technikából. Így kell ezt, kérem szépen!
A kiállítói parkolóban kezdtem, ahol már az elején ledobta az agyam az ékszíjat. Az ott tényleg egy magyar rendszámos Iso Grifo? Tényleg! Ebből a Giorgetto Giugiaro tervezte gyönyörűségből kevesebb készült, mint LaFerrariból és mégis ott állt hanyagul, a klubos parkoló közepén. Hát engedjék meg, hogy atyavilág!
A Porsche-fanoknak kijutott a jóból: saccra minden tizedik méteren volt egy stuttgarti farmotoros. Ez véletlenül se pejoratív, ugyanis kétlem, hogy létezik olyan tisztességes autórajongó, aki nem elgyengülő térdekkel nézne egy 964 Turbót vagy egy tökéletesre restaurált 356 kabriót.
Az E30 M3 bár homologizációs céleszközként kezdte pályafutását, mára az egyik legvágyottabb BMW lett belőle. Az árak már most az eget verdesik, pedig az oldtimer kort is alig érte el a típus. Azon meg se lepődtem, hogy ide egy baromi ritka Evo II-t gurítottak ki, gyönyörű Macau Blau színben.
A kor nem számít: 1963-as Lotus Elan a boxban, és egy hozzávetőleg 2015-ös fiatal autórajongó első járműve a box előtt.
Az esemény nézőközpontúságát jól mutatja, hogy ezt a képet egy verseny közben készítettem. Szépen előkészített kerekek és emelők várták az érkező versenyautókat, miközben a nézők a boxban nézelődhettek. Ennél közelebb már csak akkor kerülhetne bárki az autóversenyhez, ha ő vezet.
Fenséges fémek a Maserati 300S motorházteteje alatt. A 62 éves hathengerest egy sátorban finomhangolták mielőtt a pályára vitték, hogy jól meghajtsák. A szerelők pedig, mintha ott se lettünk volna, nyakig olajosan feküdtek az öreg Maser alatt és mellett, hogy időben elkészüljön.
Ahogy az előbbi Maserati, úgy ez a Giulietta is a Trofeo Nastro Rosso kategóriában állt rajthoz, ami összesen kilenc autót számlált. Ez nem véletlen: így próbálják minimalizálni a fullkontakt esélyét is, hiszen ilyen esetekben az anyagi kár általában jelentős.
Célszerű 1955-ös cockpit, a Maserati 300S sajátja. Ilyen és ehhez hasonló belsőkben küzdöttek a múlt gladiátorai az ergonómia és a túlszabályozás kora előtt. Akkora vérre menő küzdelem itt már nem volt kilátásban, de a feeling maradt a régi.
Nem gondoltam volna, hogy valaha látok élőben Shelby Daytonát. Azt pedig még kevésbé, hogy ha egyszer mégis, akkor az ebben az országban fog megtörténni. Csak a miheztartás végett: a Cobra nagytesójából összesen 6, azaz hat darab készült. Gondolhatnánk, hogy persze, ez biztosan egy replika. Hát nem.
Iparművészeti pornó, avagy a világ egyik legszebb autója: Ferrari 250 GT Berlinetta. Mindig jobban tetszett, mint a folyamatosan árrekordokat döntögető GTO. Egy Côte d’Azur-i hotel előtt is jól mutatna, de az igazi közege mégis a versenypálya. Eszményi.
Talán nem meglepő, hogy a legszebb Ferrari tartalmazta a legszebb kormányt. Nyers fém, bőr és sárga lovacskás embléma, többre nincs is szükség. Vagyis van: a stopper egy kevésbé szép, ellenben annál célszerűbb 21. századi extra.
Biztosan látott már durva csatákat ez a pazar Giulia Sprint GTA is. A géptető kicsit eláll középen és a köténylemezt is látta már lakatos. Szerintem ez csak sokkal karakteresebbé teszi, látszik rajta, hogy harcolt, megsérült, de büszkén viseli a sérüléseit és a mai napig kitartóan küzd.
Az M1-nek is rendesen kenték a pályán, de végül a Lolákkal, Chevronokkal és Porschékkal telerakott csoportban nem szerepelt túl eredményesen. Én azért megítelek egy virtuális high-five-ot, mert egyrészt bámulatosan nézett ki –mint az M1-ek általában-, másrészt ez köhögte fel a legtöbb lángnyelvet.
Az autó, ami a magasságáról kapta a nevét: a Ford GT40 nevében azért szerepel a 40-es szám, mert 40 inch, azaz körülbelül egy méter magas. Nem mellesleg a hatvanas években egymás után négyszer húzta be a Le Mans-i dobogó legfelső fokát a típus.
Szép számmal érkeztek Shelby Cobrák is az eseményre, ha jól számoltam, hat darabot hoztak el. Carrol Shelby ikonikus szörnyei most is ütőképes fegyvernek bizonyultak, a Sixties’ Endurance futamon az első és a harmadik helyen is Cobrák végeztek.
Ha valaminek, akkor ennek tényleg a múzeumban lenne a helye. A Ferrari 250 ’Breadvan’-ből ez az egy darab létezik kerek e világon, az értéke pedig a hatmilliárd forintot karcolja. Pont ezért legyünk mégis hálásak mindennek és mindenkinek, hogy mégsem a legracionálisabb helyen pihentetik ezt a csodát, hanem elhozták ide és az utolsó lóerőmorzsákat is kipréselték a csodás hangú V12-eséből.
Nehezen lehetne filigránabb: a díszrács körvonala az embléma sziluettjével együtt egy fémlemezből kivágott valami a T33/3 orrán, amit egy igényes csavar tart Alfa-emblémástul a helyén. Hiába, a versenysport nem divatbemutató. Persze ettől még rettentően adja!
911 RSR visszavonulóban a pályáról, ahol szemmel láthatóan verekedett pár kiadósat: a brossúrában szereplő fotókon még megvolt a lámpája, aminek a hűlt helyén itt már egy eléggé ad-hoc szigszalagos falazás volt.
A nap vége felé úgy éreztem, hogy már semmi nem tudna meglepni. Tévedtem. A paddock mögötti parkolóban belefutottam egy szerényen ácsorgó Mercedes 300SL-be. Azt hiszem, valahol itt véglegesítettem magamban, hogy ez az esemény valójában nem is létezik.
