Bíró Imre

Egy vagyont költ rá, megéri?

Amikor az embernek egy újonnan vásárolt 2008-as TypeR Civic a munkába járós, napi használatos autója, akkor elég magas lécet kell megütnie annak, amelyet hobbicélra vásárol. Különösen akkor, amikor nem akar tízmilliókat letenni az asztalra. Norbi éppen ezért ötvözte a kettőt, hiszen a sok elfogyasztott Civicet követően megvette a gyári tuningverziót, amely egyszerre alkalmas a dugóban zötyögésre, hétvégente pedig fel lehet rá pattintani a slickeket, és irány a pályanap. De aztán váratlan fordulat következett be egy transzfogarasi túra alkalmával, amikor élőben is megtapasztalta, hogy milyen egy könnyű, középmotoros, hátsókerék-meghajtásos autóval fűzni a szerpentin hajtűkanyarjait. Azonnali szerelem volt, és miután hazatért, azonnal eladó Toyota MR2 után kutatott. Amit talált, arról minden barátja azonnal le akarta beszélni. Innen már sejthetjük a végeredményt: megvette.

Egyre közelebb a földhöz

A nyolcvanas és kilencvenes években az újkori autótuning egy többnyire illegális szubkultúra volt. Az építők szembe mentek a hatóságokkal az átalakítások túlzott mértékével, majd pedig összetűzésbe keveredtek a rendőrséggel is a viselkedésükkel. Hatalmas üvegszálas spoilerek, hülye színek, még hülyébb matricák, minden nyílásból tüsszögő nitró és neonfény. Ma már vicces, de az akkori Amerikában a legkeményebb arcok feszítettek ezek mellett a szörnyek mellett. És valószínűleg csak néhány rendőrségi akta formájában maradt volna fenn ez a szubkultúra, ha 2001-ben nem jelenik meg a Halálos iramban című film. De akkor szinte nem volt fiatal fiú, aki ne akart volna egyet az ufózöldben és kacsaláb-narancssárgában pompázó – főleg japán – autók közül. Egy volt közülük Kucsora Zsolti is. Ám míg a legtöbben fenti vágyaikat a Trabantjuk átfaragásában élték ki (kétes sikerrel), addig ő eltökélte, hogy megszerzi a film első jeleneteiben feltűnő Mitsubishi Eclipse-et. Hogy vágyát teljesítse, száműzte saját magát egy dunai hajóra, hogy összemosogassa a szükséges összeget.

Aranyrögök gurultak szerteszéjjel Füreden

Az első concours d’elegance-t, azaz autós szépségversenyt, hogy a magyar névvel kicsit a földön maradjunk, valamikor az 1800-as évek Franciaországában rendezték meg, amelyen néhány parfümös arisztokrata unalmában kitalálta, hogy összemérhetnék hintóik szépségét. Majd, ahogy beköszöntött a motorizáció, a figyelem átterelődött az autókra. Míg egyesek azon izgultak, vajon túlélik-e a rali kanyarjait, addig a karosszériagyártó műhelyek a legszebb munkáikat próbálták kiállítani. Az akkori hagyományok folytatódnak, és a régi helyszíneken továbbá is megtartják ezeket a rangos eseményeket. Igaz nem mai, hanem rettenetesen ritka és drága veteránokat felvonultatva. Szakadjunk el a rojtos szélű Ford Escortok, hatodik generációnyi ládahordást is túlélt Astra F kombik és a fényűzés netovábbját képviselő ezüstmetál új Octaviák világából. Ez itt egy másik dimenzió, azzal az aggyal értelmezhetetlen.

Ami régen gáz volt, ma már menő

A rendszerváltás után, amikor megnyíltak a lehetőségek a kor vásárlója előtt, azonnal rohant, hogy a német rokonok levetett E Kadettjére cserélje a Ladát, Trabantot, Wartburgot, amikre korábban éveken át várt. Az autópark tömeges elnyugatiasodásának köszönhetően pedig eltűntek az utcaképből azok az autók, amelyeket már úgy megszoktunk.

Különösebben nem is bántuk, hiszen a szocializmus e gyöngyszemei bármilyen mérhető értékben alulmaradtak a nyugati versenytársakkal szemben. Szűk két évtizeddel később viszont a nosztalgia néhány szerencsés keleti példányt visszahozott az életbe. Fiatalok, akiknek emlékfoszlányokból maradtak meg, vagy idősebbek, akik korábban is vezették őket – mind vágytak egy addigra már veteránkorba ért autóra.

Kese még nem öreg, de első autója egy piros Wartburg Tourist volt, pont valamikor abban az időben, amikor gáznak számított ilyennel járni. Később átnyergelt Volkswagenre, de aztán fellángolt benne a vágy, hogy újra hallgassa az ütemtelen pöfögést. Keresett hát egy ugyanolyan piros kombit.