Június közepén, amikor ez az írás
született, még tényleg úgy tűnt, hogy sohasem lesz nyár. A
meteorológia sem jósolt semmi jót. Aztán a sok aktuális anyag
valahogy mindig kitúrta az Accordot, és a cikk addig lapult a fiók
mélyén, amíg végül a nyár is megérkezett; de az első bekezdés már
így marad. Hunyja be a szemét, képzelje el, hogy újra június 14.
van, és csak ezután nyissa ki újra. Jó, most már
továbbolvashat.
Hurrá, nyaralunk! Vagy mégsem? A naptár szerint persze minden
rendben van, a napok és a hónapok tudják, mi a dolguk, váltják egymást,
ahogy szokták, csak a nyár, az nem jött meg valamiért. Furcsa mód az
új, fészliftes Accorddal is valami hasonló történt. Itt van köztünk,
tényleg ő az, semmi kétség, csak éppenséggel nem újult meg. Aki
így szereti, örüljön, aki csalódott, fúrja a fejét a párnába, a tény
akkor is tény: az új Accord a régi. Ez a nyár tavasz, csak kapott egy
új hűtőmaszkot.
Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen nem valami ködbe vesző brit
autógyár mostoha gyermekéről beszélünk, hanem a Honda Accordról,
a kaizen, a japán fejlesztés és hangyaszorgalom eleven
szobráról. Ezeket az autókat olyan precízen rakták össze, hogy
világszerte nyugodtan használhatnák őket mesterdarabnak. És az
alkatrészeladások drasztikusan csökkennének, és a szervizekben éhínség,
pestis ütné fel a fejét, és az emberek nem is szeretnék cserélgetni az
autóikat többé, és az autós-újságírók elmehetnének péknek, és mégis
szép lenne.
Ahogy az ember beül az Accordba, valahogy olyan érzése van, hogy ha
most százezer kilométert kell megtennie egyvégtében, akkor sem érheti
baj. Ez az autó egyszerűen nem romolhat el. Más kérdés, hogy az általam
eddig tesztelt két Accord, a
Type-S, meg ez
olyan, de olyan fekete belül, mint az ormányos medve segge luka.
Az utastér dísztelen, egyhangú, és - ha még nem említettem volna -
borzasztó fekete. Az S-nek nem volt mentsége, ő ugyanis sportosnak
szánt modell, de az Executive kimagyarázta; ő a konzervatív, középkorú
vagy lassacskán középkorú embereknek készül, ezért nem kell a
csicsa.
Magyarországon egyelőre nem működik
Az Executive vásárlói
többre értékelik a rengeteg extrát és a funkcionális tökélyt, mint
egy krómbetétet vagy egy vidám színt a műszerfalon. A kényelmes,
elektromosan tologatható bőrülések, a kétzónás klíma, a napfénytető, a
navigáció és a kiskutya fütyülője mind benne vannak a 7,8 milliós
árban. Minden kütyü közül a legizgalmasabb az adaptív sebességtartó
automatika.
Adaptív azt jelenti, alkalmazkodó, az alkalmazkodás meg szöges
ellentéte az állandónak,
akkor meg mi a rák az az adaptív sebességtartó elektronika? A
megfejtés egyszerű, nincs semmi furcsaság vagy paradoxon, csak egy okos
rendszer, ami tartja magát az előre beprogramozott sebességhez, de ha
autónk orra előtt lassabb járművet észlel, ahhoz alkalmazkodik, és
lassít, vagy akár fékez is egy erőteljesebbet, ha arra van szükség.
A rendszer jól működik, ha a véletlen úgy hozza, hogy a sofőrre is
szükség van, szól, hogy mi is fékezzünk, vagy váltsunk sebességet.
Mivel az autó átadásakor
közölték, hogy vészfékezni nem tud, azonnal kipróbáltam, mi
történik, ha egyszerre mégis jól meg kell tiporni a fékpedált, és
én gonoszul nem szólok közbe. Semmi sem történt. Az álló teherautóhoz
közelítve az autó határozottan fékezett, és közben valóban szólt, hogy
kapjam össze magam, de nekem már csak annyi dolgom volt, hogy a 10-zel
guruló autót kivegyem sebességből, és állóra fékezzem.
annyira csodálatosan működik
Én szeretek vezetni, ennek ellenére tetszett a rendszer. Hosszabb
utakon, kanyargós, forgalmas szerpentineken, ahol egyébként sem lehet
előzni,
jobb ráprogramozni magunkat a békés előttünk haladóra, lóbálni a
lábunkat és zenét hallgatni, mint idegesen keresni a rést, ahol
végre kibújhatunk, hogy egy perc múlva kezdhessük az egészet elölről.
Felmerül a kérdés, mi történik, ha a tespedt sofőrnek hirtelen mégis
dolga akad, és tényleg vészfékeznie, ne adj' isten, kormányoznia is
kell, de el is hessegetem. Ugyanezt a sima tempomattal kapcsolatban is
megkérdezhetnénk, de minek? Senki sem hallott még a híres
sebességtartóelektronika-balesetekről.
Az Accord tehát szép kívül és sötét, de kényelmes, okos és praktikus
belül. De milyen vele menni? Mégiscsak egy 2,4-es, 190 lóerős i-VTEC
motor van az orrában. Na jó, feladom,
nem tudok úgy tenni, mintha lelkesednék ezért a motorért. Van jó
néhány Honda-motor, akár a
régebbi, akár az
újabb nemzedékben,
ami annyira jó, hogy szinte él, de ezt sajnos már ismerem, és igazán
nem tudom szeretni. Ez egy nagyon jó kis motor, és kész.
A Type-S-ben, ami a legsportosabb Accord, kifejezetten
kiábrándítónak éreztem,
egy luxusmodellhez azonban passzol ez a kiegyensúlyozott, erős, de
azért szolid sornégyes. Hála a nagy lökettérfogatnak, alul sem
küszködik, magas fordulaton az ereje is megjön, kár, hogy az a hang és
erő, amit az ember egy Hondától vár, csak a leszabályozás előtti utolsó
pillanatokban mutatja meg magát. Minden váltás előtt felordít a
vadállat, de mire meghalljuk, már el is tűnt.
Szubjektív értékítéletemtől ezúttal sem sikerült megkímélnem az
olvasót, de az objektivitás megkívánja, hogy idebiggyesszek még egy-két
sort annak jegyében, hogy ez a motor valójában milyen jó. Mert tényleg
jó, illik is az Executive személyiségéhez.
Csöndes és kulturált, és ereje is van bőven, 7,9 másodperc alatt
felgyorsítja az autót százra. A hozzá tartozó hatsebességes váltó
pedig magasan libben át a nagy léc felett, minden szempontból
tökéletes. Vajon a többiek miért nem lopják el a terveket?
És milyen jól passzol mindehhez a futómű. A 17-es, vagyis jó nagy,
felnik, és a 225/45-ös, vagyis viszonylag sportos, alacsony oldalfalú
gumik ellenére sem bosszantanak a kátyúk, az Accord csillapít a
végsőkig. Ha a konzervatív tulajnak mégis kedve támadna egy kis
autósporthoz, bátran nekivághat egy elhagyott szerpentinnek, nem fog
csalódni. Az Executive
puhább, mint a Type-S, érezhetően kényelemre optimalizálták, de
ettől még az Accord-futómű precíz és gyors, és az autó súlyelosztása is
remek, vagyis kicsit dülöngél ugyan, de azért játszadozásra is
alkalmas.
Jobb autónak tartom az Accord Type-S-nél az Executive-ot, pedig a
két modell gyakorlatilag ugyanaz, csak az előbbi kapott egy sportos
futómű-beállítást, az utóbbi meg egy csomó extrát, de ebben valahogy
mégis jobban összeillenek az építőjáték darabkái. A Type-S tulajdonosa
mindig egy picit csalódottan ül majd vissza a volán mögé, miután
kipróbálta barátja
325-ös BMW-jét,
vagy
régi Type-R-jét. Az
Executive tulajdonosa bezzeg ki sem akar próbálni mást, ő tudja, érzi,
hogy jól választott, és tojik rá, ki mit beszél. Pedig csak egy jó
autót vett, semmi többet.
A szerző értékelése
vagy lélekben középkorú férfi szemszögéből nyilvánvalóan megérdemli
az öt csillagot. Az Accord mindazonáltal semmi különösen izgalmasat
nem tud felmutatni azon túl, hogy tényleg tökéletes.
További cikkeink
