Józan parasztoknak

Talán kevesen szállnak vitába velem, ha kijelentem, több mint valószínű, hogy az aktuális Lancer az első, melyen formatervezők is dolgoztak. Sokan kedvelték ugyan az elődök egyszerű formáit – végül is volt elejük, közepük, végük, ajtóik, sőt, kormányuk is, szóval nem volt velük semmi baj –, de ember nem volt a föld kerekén, aki egy részletfotóból, vagy egy különálló fényszóró formájából az autóra ismert volna.

A mostani Lancer egészen más. Nekem ugyan nem tetszik, sőt, bevallom, a dizájntalanul őszinte, huszadik századi kocsik egyszerűsége sokkal jobban vonzott, mégis el kell ismerni, az új modell karakteresebb az összes elődjénél. Vagány fényszórók, agresszív, hammbekaplak hűtőrács, mérges, sportos orr jellemzi a Lancert. Az Evolution esetében talán lehetne még durvább a hatás, minden egyéb modellnek azonban megfelelően morcos és elszánt tekintetet kölcsönöz az új forma.

A lépcsőshátúnál legalább hárommal jobban néz ki ez a félig kombi változat, a Sportback – ugye emlékeznek az Audi A3 Sportbackre – melynek a fenekét pimaszul lecsapták, ezért olyan lett, mint egy sportos háromajtós (magyarul: hotheccs), csak hosszabb. A hosszabbítás azonban nem ront semmit a dizájnon, a Lancer oldalnézetből talán a kategória legvagányabbika. A hátsó lámpák is jól sikerültek, kár, hogy csak egy lángolt kolbász átmérőjű kipufogó jár az 1,8-as motorhoz, egy krómozott véggel lenne teljes a hatás.

Kívül tehát látszik az igyekezet, nem úgy az utastérben. Rájöttem, mi történt. Míg a formatervet már egy új csapat készítette, a belső kialakítását egyelőre még a régiekre bízták, csak ez lehet az oka annak, hogy a Lancer belseje olyan egyszerű, mint egy fáskamra. A Mitsubishi régi tervező részlegének egészen biztosan idegen a dísz fogalma, különben vélhetően elhelyeztek volna egyet-kettőt, de itt bizony semmi sincsen, csak a sivárság.

Na, jó, némi igyekezet nyomait azért felfedezhetjük. Van például fémkerete a műszeregységeknek, egy-két ezüstszínű betét is beficcent, és kellemes az éjszaka narancssárgán világító középkonzol, de mindezek ellenére is olyan spártai, olyan idejét múlt a Lancer utastere, amilyet ma már nem nagyon látunk. Mikor Evókat tesztelünk, csak nevetünk és legyintünk, hiszen azok annyira durvák, hogy az ember tényleg nem azzal lesz elfoglalva, hogy a műanyagokat vakargássza, de ez egy sima utcai autó, városban szaladgálós, utazós, gyereket az oviba vivős, ide azért több kéne.

Így gondoltam, legalább fél percig. Aztán megfogtam a kormányt, bőr volt, puha és finom. A váltó karja szintúgy. A bajuszkapcsolók és az egyéb tekerentyűk olyan finomsággal és olyan súllyal kattantak egyik pozícióból a másikba, hogy egy ideig mindent feledve kapcsolgattam a fűtést, világítást, miegyebet, miközben agyam imaként recitálta: van benne anyag.

Ha eltekintünk attól, hogy végtelenül egyszerű, sőt, mondjuk ki, csúnya a Lancer utastere, meglepően jól fogjuk érezni magunkat. Míg szemünk csak a fekete műanyagokat látja, kényelmesen ülünk, kezünk minőségi anyagokat, precíz szerkezeteket tapint csak egyre. Minden annyira profi, hogy szépen lassan elfelejtjük, hogy ez a látvány valójában nekünk egyáltalán nem tetszik.

A váltó csak ötsebességes, pedig jó lenne a hatodik (erről bővebben egy kicsit lejjebb), de olyan precízen jár, mint kevés autóban. A Lancerben szinte már kéjes érzés sebességet váltani, a fokozatok közötti út is nagyon rövid. Nem mondhatjuk el ugyanezt magukról a fokozatokról. Végtelen idő telik el, mire felpörög a motor, a tervezéskor egyértelműen fontosabb volt a fogyasztás a menetdinamikánál.