Amikor megmutattam a szerkesztőségben, mit kaparintottam meg tesztre, rögtön kereszttűzbe kerültem. Papp Tibi és Csikós Zsolt között pislogtam lent a völgyben, és próbáltam rájönni, kire hallgassak. Tibi egy „Jajjúristenmieznemár” keretében tüntetőleg hátat fordított a képnek. Ehhez képest Csík egy „Jajjúristenmiezdekirály” csatakiáltással eltolt a képernyő elől, és a szája szegletében csillogó apró nyálcseppekkel kezdte pörgetni a képeket. Ez a kettősség is példázza, milyen ellentmondásos ez az autó: a technika számít, vagy az érzés, amit kivált? Erre még visszatérek.
Ha létezik olyan műfaj, hogy kit car replika, akkor a Noel Roadster az. A történet szerint valamikor a nyolcvanas évek derekán, Közép-Magyarországon élt egy tehetséges autószerelő, aki nagy rajongója volt a harmincas évek sportautóinak. Gondolok itt olyanokra, mint a Mercedes SSK, az Aston Martin Le Mans vagy a Jaguar Mark IV. Élnék a gyanúperrel, hogy a Merkur-telepen kevés ilyen autó akadt megvásárlásra, Ladából viszont annál több, úgyhogy megint csak a magyar leleményességet kellett hadra hívni.
A szerelő aztán gondolt egyet, és 50x100-as vasakból létravázat hegesztett, lemezből kihajtogatta és kalapálta a kasztnit, vörösre fényezte, majd minimális változtatásokkal beépítette egy 1200-es Zsiguli motorját, futóművét és teljes hajtásláncát. Apró módosításokra volt csak szüksége: a tank egy Wartburgból jött, másik légszűrő és kardán kellett. Nagyjából ennyi. Az igazán kedves megoldások viszont az apró részletekben rejlenek. Kedvencem az első irányjelző, ami, ha egy korabeli – értsd: harmincas évekbeli – autóról származna, biztosan csúnya pénzeket kéne érte fizetni. Pedig a gömbölyded bura a míves krómházban egy Barkas-index és egy biciklilámpa vadházasságából született. A fényszórók pedig Trabanton és Csepel teherautón kezdték karrierjüket.
A történet kezdetén még Arsenal Roadster nevű különlegesség végül rendszámot is kapott, többek között ezért is készülhetett akkor még két-három darab. Nem sokkal később egy budapesti vállalkozó megvásárolta a sablonokat és a gyártási jogot. A fővárosban a sztori folytatása: még néhány példány készült a típusból, de ezek már új névvel készültek: Imperial Roadster, ugyanekkor a fém karosszériát műanyag váltotta. Magyarán: akárhonnan nézem, egy kit car pontos másolata lett. A tesztautónak viszont már egy harmadik neve van – Noel. Mint később kiderült, az Imperial nevet a Mercedes már levédette.
Amúgy a fotogén autót élmény nézni. Képről sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában: a 720 kilós kis retro gyösz mindössze 3,58 méter hosszú és 1,54 széles. Azonnal mosolyt csal az arcra, csak apróságokba lehet belekötni. Ilyen például a szélvédő, ami aránytalanul nagy, túl vastag a kerete és valahogy furcsa szögben áll. Az ős-Arsenalon efféle formai csuklás nem volt. Mindössze egy dolog akadt, amit kifejezetten utáltam, a kamu leömlőket a jobb oldalon. Maximum a huzat jár bennük, így annyi hatással vannak csak a teljesítményre, mint a „Turbo” felirat a kenyérpirítón.
Belül, miután sikerült magamat a cipősdoboznyi helyre behajtogatni, annyi fa várt, amiből egy komolyabb kredenc is kijönne. Ezért is tűnt különösen szórakoztatónak a becsapódó ajtó hangja, hiszen leginkább csak műanyag és fa található benne. Az egybefüggő fa műszerfalról nagy örömömre ezeröcsi-műszerek mosolyogtak vissza. Természetesen, a Lada-hagyományokat ápolva, a gyújtáskapcsoló a bal oldalon volt.
De mi történik, ha a kulcsot elfordítva beindul?
Miután a szűk hely adta lehetőségekhez mérten két térd közé vettem a fakormányt, izgalommal markoltam meg a váltókart. Bár ez már a korábbi cikkekben elhangzott, most én is elismétlem: a Lada-váltó a fogaskerekekbe oltott nirvána, amit itt még tetéz, hogy a váltókar nem egészen negyven centi hosszú, pontosabban: rövid. Ennek a térdhajlatom különösen örült, hiszen az első két fokozat csak ott fért el. Elindulni nem volt nehéz, de vezetni már annál inkább. Egyszerre volt fura, félelmetes, felemelő.
Fura, mert jó, hogy egy araszra ültem az aszfalttól, és a középen osztott táblaüvegen keresztül próbáltam az útra figyelni. Ez persze nem mindig sikerült, mert a magával ragadó formából közel annyit látni a volán mögül, mint az autó mellett állva. Úgyhogy egyfolytában azon kaptam magam, hogy a Noelt és nem az utat nézem. Mindezek tetejébe minden feleakkora volt, mint akár egy Marutiban.
Félelmetes, mert a bordáimat leszámítva gyakorlatilag semmi sem védett a külvilágtól. Tudják, milyen rettegni egy magasan a fej fölé tornyosuló Yaristól? Vagy könyörögni, hogy el ne taposson bennünket a Corsa-monstrum? Kicsinek éreztem magam, de cseppet sem voltam jelentéktelen, hiszen az egész élmény felemelő volt.
A Noelt vezetve ezernyi tekintet követte a motor legutolsó kipöffenését is, mindenki mosolygott, szeretett és vigyázott rám. Bár több mint a duplájára képes, én mégis inkább békés hatvannal kóricáltam a Budaörsi úton. Érdekes módon senkinek sem voltam útban. Inkább hozzám igazodott a forgalom, mindenki visszalassított, villantak a vakuk a telefonokon, a fogak a mosolyra húzódó ajkak mögött. Ha megálltam, mindenki kérdőre vont vagy elismerően füttyentett. De akadt olyan is, aki az áráról indított alkut – tette mindezt menet közben!
A Váci úton gurulva egy kackiás bajusszal és karimás kalappal felvértezett passatos úr üvöltötte túl a forgalmat és tett jobbnál jobb ajánlatokat… De egyik sem volt elég jó. Ugyanis, és ez az egyetlen fájó pontja a Noel Roadsternek, az ára igen borsos: kerek ötmillió forint. Ez persze akkor drága, ha észérvek szerint ítélkezünk – legyen Papp Tibinek igaza. Hiszen ennyi pénzért olyan, igazi, új autót kapni, ami roskadozik az extráktól. Fűt és hűt. Van benne ABS meg menetstabilizáló rendszer, igazi lengéscsillapító, és nem olyan kelletlenül veszi az aszfalt akadályait, mint tekegolyó a csigalépcsőt. Egy ötmilliós autóba több fér egyetlen sporttáskánál és túlélhető benne az ütközés egy muskátlis ládával. Nem ázik benne csatakosra a sofőr és tud Euro-sokat a kipufogón át. Amúgy készülőben van egy Bravo-motoros, Euro 2-es verzió, de annak már köze sincs a Zsigulihoz. És tudják mit? Abszolút helyénvalók itt a racionális nézetek.
De ugyanúgy rendben van a Csikós-féle fellángolós megközelítés is. Ötmillió forintért többen megnéznek, mint egy SLS AMG-ben, és az autónak komolyabb presztízse van, mint egy Cayenne-nek. Annak ellenére is, hogy tiszta ládaderbi minden út. A fellángolós egyik fakultációja, a veterán szak pedig kincsként tekint mindenre, aminek forgalmija és rendszáma van. Ugyancsak becsüli a megannyi munkaórát, ami egy ilyen elkészítéséhez kell. Ráadásul ugyanezen szak tisztában van azzal is, hogy a Noel Roadster nem autó, hanem jelmez. Egy híresség drága selyemöltönyének poliészter mása. Ha magára ölti az ember, a harmincas évek bája öleli körül és védi meg a huszonegyedik század lélektelenségétől. Kit érdekel, hogy közben kékre fagy?
Köszönjük Nedbál Ervinnek az autót és az élményt.
További cikkeink
