Néhány, a szakmában eltöltött év után az ember már nem pisálja össze magát, ha kap egy Minit. Ennek két oka van. Az első, hogy a BMW-nél jó sok tesztautó van, így a szerkesztőség minden tagja ült már legalább három Miniben. A második, hogy a Mini az Mini: amióta kijött, pontosan ugyanúgy néz ki. Pedig volt már modellváltás, és műszerfalból is többféle van, mégis annyira ugyanolyan a kocsik zsánere, hogy az ember mindig úgy érzi, ugyanabba a Minibe ül vissza, legfeljebb a színe változott.
Mégsem voltam fásult, amikor megkaptam a Cooper D-t. Nem az új dízelmotor villanyozott fel – be vagyok oltva dízel ellen, ráadásul minél kisebb, annál jobban utálom –, csak az egyszerű tény, hogy Minit vezetni jó. Mindegy, hogy milyen a motorja, van alatta egy jó futómű, van benne egy csomó ínycsiklandó fűszer, és ennyi tulajdonképpen elég is a boldogsághoz.
Persze egy kerregős, csattogós, kelletlen dízel egy közepesen rossz váltóval és mindig a legrosszabbkor elfogyó fokozatokkal simán elronthatja a mókát. Beültem, indítottam, és…
Mielőtt kivesézzük a motort, nézzük gyorsan a száraz tényeket. Akinek van dízel Minije, annak vagy a Toyota, vagy a PSA gyártotta a motorját, vagyis a kocsija német–japán vagy német–francia hibrid – és természetesen angol is, a gyökerek miatt. A tesztautó azonban echte német, ezt a dízelt a bajorok készítették. 112 lóerőt és aszfaltszaggató 270 Nm nyomatékot halmoztak fel a kis egyhatosban.
Most, hogy végre tudjuk, mivel állunk szemben, illesszük be gondolatban a hülye alakú kvázi kulcsot a számára kialakított hülye nyílásba, nyomjuk meg a start gombot és várjuk, hogy felköhögjön a mínusz öt fokban a dízel. Arra ugyan várhatunk bármeddig: a szigetelés annyira jó, és a motor hangja is visszafogott, hogy egyszerűen nincs, még egyszer leírom, NINCS alapjárati kerregés. Semmi.
Kihajtok a teremgarázsból. Az első pár méter döcögős, de a fekvőrendőr után nyomok egy kövérebbet a még hideg dízelnek. Az egy dolog, hogy a motornak ekkor sem lett dízel orgánuma, de ebben a pillanatban a kocsi is úgy megindult, mint a veszedelem. Direkt játszottam a gázzal, forgattam a kis egyhatost, és félig vájt exzenész fülemmel határozott gyorsításnál meg is hallottam, amit kerestem: van egy kis árulkodó, csörgő felhang a szimfóniában, de ha nem vadászunk rá direkt, vagy alap hangerővel szól a zene, akkor semmit sem hallunk belőle.
A Cooper D-be beszállva senki sem kérdezne rá, hogy dízel-e az autó. Sima, kicsit visszafogott, benzinmotorokat idéző hang van a kocsiban még a legkeményebb gyorsításnál is. És akkor az erejéről még nem is beszéltünk. A tesztautó papíron 9,7 alatt van százon, a kormány mögött azonban sokkal gyorsabbnak érződik. A nagy nyomaték még a tapasztalt rókákat is megvezeti, esküdni mertem volna, hogy 8-8,5 elég a Mininek a 0–100-hoz.
Jó a váltó és a fokozatok kiosztása is, ami kis lökettérfogatú dízeleknél szinte példátlan. Már egészen alacsonyan, 1500-nál boldogan húz, és akár 4000 fölé is forgathatjuk, de nagyjából 2000 és 3800 között van az a tartomány, ahol a legjobban él. Gonosz voltam. Beraktam nagy emelkedőn 40-nél ötösbe. Nem örült, de különösebb sírás-rívás nélkül kezdett el forogni a dízel. Sírtam. Megszerettem. Igazán. Eretnek lettem.
Ha mindenáron bele kéne kötnöm, márpedig kell, hiszen önök módfelett kíváncsiak, a gázreakció miatt vennék el egy pontot a maximális tízből. Nem mondom, hogy a motor túl lassan reagál a gázadásra, sőt, dízelhez képest valójában elég fürge, de ezen a téren nem hasonlíthatjuk egy benzinmotorhoz. Persze fogyasztás terén sem: városban, kemény fagyban, főleg erőltetett menetben sem ivott többet hét liternél, de óvatosabb vezetési stílus mellett simán hat alá lehet vinni a fogyasztást – a gyártó 4,2 literes városi fogyasztást ad meg a kocsi adatlapján.
A kormányzás pontos és közvetlen, a futómű feszes, sportos, a kocsi súlyelosztása is jó, könnyedén lehet dobálni a fenekét, a havas úton kézifékkel kanyarodni külön móka. A dízel nagy nyomatéka miatt főleg csúszós úton nehéz kigyorsításnál adagolni a gázt, hiszen könnyen elkaparnak a kerekek, de szerencsére a kipörgésgátló jó, nem troll, nem drasztikusan lép közbe. Újabb savazás érdekében le kell kattannunk a vezetési élményről, a Cooper D-vel ugyanis igazi öröm az autózás. Ha köpködni akarunk, nézzük meg inkább az árcédulát. Hogyaszongya: 6,5 millió a kocsi alapára, és nem nehéz rádobni még sok forintot extrákban.
A Mini különleges, a Mini drága. Akinek tetszik, így is megveszi, legalábbis ezt bizonyítják az autó sikerei. Pedig iszonyatosan kicsi, valójában nem négy-, hanem kétszemélyes, és az utastérben nincsenek tárolórekeszek, tehát még városi autónak sem tökéletes, van benne egy-két vásári megoldás, mint például a középkonzol, mégis összességében olyan, mint egy cuki tortadísz, ráadásul tényleg nagyon jó vezetni, ezért szeretik és szeretjük mi is.
Két hülyeség maradt már csak a tarsolyomban a végére, ha siet vagy unja, nyugodtan zárja be az oldalt, a cikk informatív része az előző bekezdésben véget ért. Az egyes számú hülyeség: a rükverc balra fent van az egyes mellett. Ha gyűrűt vagy kallantyút kell felhúzni, nos, nem bánom, legyen csak a rüki a bal oldalon, de ez a váltókar szinte alig fejt ki ellenállást, úgy csusszan be hátramenetbe. Kétszer is előfordult, hogy a zöldre váltó lámpánál megfagyasztottam a mögöttem lévő kocsi sofőrjének az arckifejezését, amikor véletlenül hátraugrottam a kocsival elindulás helyett.
A másik orbitális hülyeség a hangulatvilágítás. Csináltam egypár képet, nézzék meg a galériában, de a fotókon látható néhány árnyalat semmi ahhoz képest, amit a Mini tud. Nem számoltam meg, de vagy tízféle színben képesek pompázni a ledek, diszkófénnyel árasztva el az utasteret. Annyira fontosnak tartom ezt a funkciót, hogy így utólag már nem is tudom megmondani, hogy a nyugtató kéket vagy a sejtelmes rózsaszínt választottam-e, csak arra emlékszem, hogy jó volt. Persze nem a hangulatvilágítás, hanem a Mini Cooper D.
További cikkeink
