Az élet tiszta móka és kacagás. Aki nem érez így a Juke láttán, annak fölösleges is magyarázni. Helló, az a kígyószem alá növesztett szúrófény azért van, hogy megnevettessen! A túlrajzolt sárvédőívek csak a hangulatot akarják feldobni. A húsos hátsó sonkák egyetlen célja, hogy megmozdítsanak benned valamit, amikor közelítesz az autó felé. Ez nem egy funkcionális tárgy.
Nem is kell, hogy mindenkinek tessen. Amikor úgy hegyezi meg a ceruzát a dizájner, hogy most valami olyat kell rajzolni, ami a fókuszcsoport nyolcvan százalékából nem vált ki negatív érzéseket, borzalmas formák kerülnek papírra. Nem akarok példákat sorolni, de a japán autógyártásnak voltak ilyen időszakai, illetve márkái.
Persze van, akinek pont a Juke a borzalom. Látom a kézbe temetett arcokat, az emelkedő szemöldököket az értetlen tekintetek fölött. Hogy lehet ilyen rémes pofát rajzolni? Melyik szemébe nézzek? Miért nem lehet egy autónak autóformája?
Akárhogy is vesszük, olyan szélsőséges érzelmeket vált ki már a megjelenésével, ami általában a kettővel feljebbi árkategória kiváltsága. Ha innen nézzük, nem is olyan sok az a négy-hat misi, amit le kell tenni érte. Csak fel kell venni a polárszűrős szemüveget, és nagyvonalúan átsiklani a negatív töltetű, rosszalló nézések fölött. Aki erre képes, és fürdik a rá szegeződő csodálkozó tekintetekben, annak való a Juke.
Ki is mondta, hogy minden új autó egyformán néz ki? Ez az állítás szerencsére pár éve már ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a régen még volt anyag az autókban. Ahhoz, hogy az autógyártók merjenek a szappantartónál érdekesebb formákat is az utcára küldeni, kellenek az ilyen csodabogarak. Hogy a Nissan kínálatában már kicsit sok a nehezen értelmezhető autó, már más kérdés. Amióta az Almera és a Primera által megtámasztott konzervatív tengelynek tragikus hirtelenséggel vége szakadt, csak tévelyeg a szalonban a megszokott formákat és kategóriákat kereső vásárló. Egy jó kis szedán? Az nincs - ha családi autót keres, ott a kishaszonjárműből felszékezett Evalia. Bezzeg crossoverből négy is van, de hogy miféle fajzat az a crossover, sajnos még mi sem tudjuk pontosan meghatározni. Ebbe a diffúz bugyorba tartozik ugyanis a Juke-tól a Muranóig minden.
Lehet persze rosszindulatúan feltételezni, hogy a foghíjas kínálat a Renault-uralom sorvasztó szándékának köszönhető, de amíg a Qashqai még jól fogyott, fel tudta húzni a magyarországi statisztikákat. Idén viszont a viszonylag kelendő Micra sem tudja ellensúlyozni a visszaesést, és persze arra sem számított senki, hogy a Juke fogja megmenteni a piacrészesedést - ha kicsit elmerülünk az értékesítési statisztikákban, nem jósolnánk fényes jövőt a Nissannak.
De térjünk vissza a kis bohóchoz és próbáljuk meg elhelyezni a térben. A Juke nagyon ügyesen láttatja magát nagyfiúnak. Első ránézésre majdnem odaállítanánk egy BMW X3-as mellé, aztán észbe kapunk, hogy ez egy Suzuki SX4-méretű autó. A valószínűtlenül hosszú motorháztető és a széles vállú fellépés megtévesztő - és helyrabló.
A Juke belülről ugyanis minden más, mint tágas. Elöl még pont annyi tér van a testünk körül, ami nem okoz szorongást, de ugyanez hátul már nem mondható el. Nem is a lábtérrel van gond, az egy 185 centis sofőr mögött is meglepően bőséges, hanem a bunkerszerű kilátással. Ami pedig a hátsó üléspad mögött maradt, azt a 251 litert nevezték el nagyvonalúan csomagtartónak. De a sík padló kedvéért még két emeletre is osztották a rekeszt.
Mosolyogni kell az ámításon, hiszen attól, hogy a peremmel egy síkban van, még ugyanolyan magasra kell emelni a szatyrot, csak így a ferde fedél mögött még egy láda sör se nagyon fér el. Ha nem lenne elválasztva a fenék alatti csempészrekesz, melynek hasznossága erősen megkérdőjelezhető, talán ügyesebb lenne a kialakítás.
Szó szerint megkoronázza a bohókás rakteret a neve szerinti célra alkalmatlan kalaptartó, amely teljes egészében a csomagtérfedéllel együtt mozog, így a pakolásnál egyáltalán nincs útban. Viszont ha valaki óvatlanul el mert helyezni rajta akár csak egy betyársapkát, az menthetetlenül lepottyan az ötödik ajtó nyitásakor. Az igazi móka pedig akkor kezdődik, amikor beindítjuk a motort. Lapozzon.
Egy nyomás a start-stop gombon, és felzendül a Juke békazenekara. Ha eddig bizonytalanok lettünk volna, most minden kétségünk eloszlik, hogy az 1,5-ös dCi az öngyulladás elve szerint működik. Jobb lábunk alatt lényegében egy hápogtató pedált találunk, amivel az alapjárati brekegést a legváltozatosabb hangszínek között tudjuk modulálni, olyan széles skálán, amiről eddig álmodni sem mertünk volna.
Szerencsére nem zavar be túlságosan a motortér hangszigetelése. Kikapcsolt rádió mellett érdeklődve fülelhetünk, milyen pedálállás mellett sikerül előcsalni a Zetor-hangot. Ebben a feltűnően rövid áttételezésű váltó is partner, mivel városi tempó mellett is végig lehet tologatni az első öt fokozatot, így a magasabb fordulaton morgásba átmenő recsegést vissza lehet hozni, ha elég gyorsan váltunk fel.
A motorhangot, ami lehet, hogy nem minden fülnek kellemes, el lehet fedni a hifivel, ami pont úgy szól, ahogy egy ekkora autótól várnánk. Nem túl testes, de lelkesen zenél, és megadja a hangulatot egy jó autózáshoz. Ha eddig nem is sikerült őszinte mosolyra fakasztania az idegenkedő sofőrt, egy kis városi furikázással mindenkinek meghozza a kedvét a Juke. Amint megszoktuk, hogy a sok váltogatás közben nem is érdemes levenni a kezünk a közepesen pontos megvezetésű botról, és elhisszük, hogy a kissé magas építésű bódé kanyarodni is tud, virgonccá változtatja az embert. A 110 lóerős dízel a rövid áttételekkel jól viszi a kisautót, a futóműve pedig minden rosszra kapható.
Buta billegésnek nyoma sincs, szűk kanyarokban szépen megtámaszt, és nyújtott íveken sem mászik el - az érzéssel teli kormánnyal remekül lehet vele fűzni a tekergős országúti kombinációkat, és a belvárosi dzsungelben is ügyesen mozog. Kár, hogy a magas dobozban viszonylag mélyre tett ülésből olyan nehéz betájolni a skatulya négy sarkát, különben még merészebben lehetne közlekedni vele.
Egyedül a hátsó futómű okoz néha meglepetést, amikor egy-egy dobbantón váratlanul odébb helyezi az autó fenekét, de ez valószínűleg a komfort felé tett gesztusnak tudható be - ha ennél keményebbre hangolták volna, nem kezelné le ilyen elegánsan az úthibákat. Vagyis régi vágású SUV-okhoz hasonlóan kemény lenne, aminél ez a kompromisszum mindenképpen jobbnak tűnik.
Amíg tempósan haladunk, a Juke lefegyverez ügyes mozgásával. A bajok akkor kezdődnek, amikor bedugul a város, és elkezdünk fészkelődni, meg gombokat nyomkodni. Feltűnik, hogy a kormány hosszirányban nem állítható. Ej, ez 2011-ben már ciki, főleg, hogy átlagos testalkattal is kicsit nyújtózkodni kell a volán felé. Hol is a fogyasztásmérő? A kormányoszlop által félig elfedett, ujjheggyel éppen csak pöckölhető gombbal lehet elővarázsolni a középső kijelzőn. Kár volt elrejteni, egészen kellemes értékeket mutat.
Elveszünk a funkcióváltós középkonzolon, ahol az egyik üzemmódban a klímát tekergethetjük ugyanazokkal a gombokkal, mint a másikban a D-mode parasztvakító menüit, és feltűnik például, hogy a fényerőt külön kell beállítani itt, és a navin. Utóbbiban az ékezetes betűkhöz almenüt kell előhívni. És az automatikus fényerő itt a lámpával működik szinkronban, vagyis ha nappal felkapcsoljuk a tompítottat, napsütésben semmit nem látunk a térképből.
Hosszasan lehetne még sorolni az elfuserált apróságokat, kezdve a kulcs nélküli bejutás nehézkességeitől a minden indulásnál beleegyező nyilatkozatot kérő navigációig. De a Juke - mint tudjuk - móka és kacagás, így csak a humor hiányára vezethető vissza, ha valaki bosszankodik, ahelyett, hogy nevetne egy jóízűt a programozók észjárásán. Aki érti a tréfát, nem akad fenn azon sem, hogy a dCi-motor gázelvétel után is megtartja a fordulatszámot, mint egy benzines, ezért némi gyakorlást igényel a rángatás nélküli vezetés.
Cserébe viszont nagy átlagban elmegy kábé hét literrel, ami nem utolsó szempont a négyszáz forintot karcoló üzemanyagárak mellett. Ha kicsit hosszabb váltót tennének rá, amit nem kizárt, hogy hamarosan meg is lépnek a Nissannál, főleg autópályán még lejjebb csúszhat ez az érték, bár nagy tempónál még ilyen rövid áttétellel is kezd kifogyni a szusz a kis 1,5-ösből. Hiába, magas homlokkal kell szétcsapnia a szelet maga előtt, még ha kicsi autó is.
Bármilyen értelmetlennek tűnik első ránézésre, nem butaság ez a zsugorított álterepjáró. A magas üléspozíciót sokan szeretik - előrefelé tényleg jó a panoráma, hátra viszont annál kevesebbet látni. Az évről évre egyre alacsonyabbra ültetett átlagautókhoz képest ezzel még földútra is el lehet merészkedni, ami szabadidőautóként is használhatóvá teszi.
Csak az a kérdés, kinek van mostanában annyi szabadideje, hogy ahhoz külön autót vesz. Mert megemelt kisautónak ott van a kicsit lenézett, viszont annál praktikusabb SX4, amiből a dízelnek 5,8 millióval igencsak büszke az ára, viszont négykerék-hajtás is jár hozzá, meg pár plusz köbcenti a Juke-hoz képest. Felvágni sokkal alkalmasabb a Mini Countryman, arról legalább mindenki tudja, hogy jó drága. Aki pedig csak menőzni akar, párszázezerrel olcsóbban megkapja a Kia Soult. Annak sem a futóműve, sem a beltere nem érhet a Juke közelébe, viszont talán közérthetőbb a formavilága.
Vagyis a Juke-ot, amihez egyébként illik ez a kicsit nyers dízelmotor, csak az fogja megvenni, aki beleszeret a kis pofikájába. Engem meglepett, hogy idén augusztusig már 186 talált gazdára itthon, bár nem tudjuk, ebből mennyi hagyta el még nullkilométeresen az országot. Lehet, hogy bevállalósabbak az újautó-vásárlók, mint gondolnánk?
További cikkeink
