Anyám imádta

Megvolt: Nissan Note 1.4 i-way - 2013

2013.02.06. 05:40
Jé, egy veterán! - szaladt ki belőlem, amikor először beültem, és megláttam a műszeregységet. És tényleg, a Note sok szempontból klasszikus erényekkel próbálja levenni a lábáról az embert. Nekem nem sikerült megszeretnem, annak ellenére, hogy közel állnak a szívemhez a veteránok. De ez nem jelent semmit.

Amikor felfedeztem a tesztautó-naptárunkban, először azt hittem, már itt az új Note. Hiszen ez egy bő hatéves autó, már a félidős fészlift óta is eltelt vagy három esztendő - mit keresne nálunk egy kifutó modell? Aztán kiderült, az i-way felszereltségnek köszönhetjük a megtiszteltetést, a ciklus végére időzített mindent bele, csak vigyék már innen kivitelnek.

Azt kell mondanom, tanulságos egy ilyen ciklusvégi teszt. Egyrészt már megszoktuk a formát, nem fog elvinni semmilyen irányba sem az újdonság ereje, másrészt az évek alatt értékelhető mennyiségű népítélet gyűlt össze ahhoz, hogy levonhassunk valamilyen következtetést. Nem utolsó sorban pedig körmére nézhetünk a régi bölcsességnek, mely szerint az okos ember kiforrott modellt vesz, semmiképpen sem újat.

A Note papíron szenzációs ajánlat. Négykettőért miénk lehet egy ilyen i-way felszereltségű, mint a tesztautó - automata klímával, kulcs nélküli bejutással, félbőr(nek tűnő) üléssel, nagy navival, nagy felnivel, csiribirivel. Máshol kis túlzással csak az extrák kerülnek ennyibe, nem véletlen, hogy egészséges gyanakvással közeledtem az autóhoz.

Talán kompenzálna szegényke, mert így néz ki? Annyira nem is esetlen, mint amilyennek hat éve tűnt - mondom, megszoktuk. Mindenképpen felnőttesebb ezekkel a fekete téli kerekekkel, mint a felszereltséghez járó gyári aluszettel, de a valóságban, amikor mellette állunk, kisebb is, szelídebb is, mint amilyennek a fotón tűnik. Majdnem azt mondtam rá, hogy bociszemű, de az talán túlzás lenne. Mindenesetre barátkozó tekintete van, nem ezzel fogjuk letakarítani a belső sávot az autópályán.

Egyedül a két ködlámpának álcázott rakétakilövő a lökhárítóban igényel hosszabb megszokást, talán nem kellett volna ennyire hangsúlyosan kiemelni krómkarikákkal. Máskülönben szemből megvettem, krómbajszostul, Nissan-púpos fényszóróstul. Oldalról meg kimondottan jól áll neki a sötétített hátsó ablak, ez az ősi vagányító húzás. A tetőre felfuttatott hátsó lámpa már fel sem tűnt, annyira az utcakép része már a Note.

Bár nem nevezném óriási dizájn-varázslatnak, egy trükköt tud a kis Nissan: megszólítja a célközönséget. Anyám legalábbis azonnal odavolt érte, amint meglátta, és a rövid városi úton, amíg hazavittem, szüntelenül dicsérte. Nem biztos, hogy a Nissan kimondottan az ötvenpluszos korcsoportra célzott a Note-tal, de úgy tűnik, őket találta el. Vagy őket is.

Nem mindenki ugyanazt keresi egy autóban, sőt. És az ilyen magasított kisautók tudnak néhány kunsztot, amik mások nem. Elsőnek itt van az üléspozi. Nekem - mondjuk a Lotus Elise kivételével - sosem tűnt fel, hogy egy autóba laposkúszásban kell-e behatolni vagy létrán kell felmászni. De könnyen lehet, hogy én is hamarosan meg fogom jegyezni, mekkora megkönnyebbülés, ha csak kinyitom az ajtót és becsúsztatom a fenekem.

Aztán ebből ki is lehet látni. Nem száll még a fejünkbe a dicsőség, mint egy hobbiterepjárónál, amivel legszívesebben félrepöckölnénk a tötymörgőket, de nem is kell nyújtogatni a nyakunkat. Sőt, még hátrafelé lehet sejteni valamit, amit mondjuk egy háromajtós Corsából átülve nagyra fogunk értékelni. Ahogy azt is, hogy az övcsat eléréséhez nem kell tornamutatványokat végeznünk.

És még nincs vége. Ha azt nézzük, hogy szegény emlegetett Corsánál mindössze tíz centivel vagyunk hosszabbak, elámulunk, mennyi a hely. És ez már egy korosztálytól független érv a dobozautók mellett. Széltében ne várjunk csodát, ez is egy Micra-féle platform, vállban szűk lehet egyeseknek, de a lábtérre sem elöl, sem hátul sem lehet panasz. Ez részben a hátsó tologatható üléssornak köszönhető, de adott alapterületen vitathatatlanul ezzel a kicsit hokedlis üléspozícióval lehet a legjobb térérzetet teremteni. Meg csomagtartót, ami a szigorú VDA-szabvány szerint is minimum 280 literes, amikor koppra hátra van tolva az üléspad.

Ezzel a néhány ponttal sokaknál már meg is nyerte a meccset a Note, de itt van még a gonosz, műanyagkopogtató autós újságíró, akinek semmi nem lehet elég jó. Ha még csak a sprőd plasztik minőségét kifogásolná. De nem, elkezdi összeszámolni a vezető látóterében található textúrákat, anyagfajtákat, és tíznél feladja. Hát már a változatosság sem jó? Beleköt abba, hogy nem adja ki a harmóniát az összkép, hogy miként jön a kék cérna a filléres műanyagokhoz, a pöttymintás felület a bordázotthoz, és különben is, mit keres három különböző erezetű plasztik az ember orra előtt? Nem beszélve a kályhaezüstről, ami már tíz éve is ciki volt.

Majd elkezdené fitymálni a kilencvenes évekből átmentett műszeregységet, amiről még a hőmérő is lemaradt, a pilincka kormányt, amit ráadásul csak fel-le lehet állítani, sőt, megforgatja a kést az áldozatban azzal, hogy a szuper-extra prémium felszereltséghez tartozó félbőr, vagy félműbőr ülés oldalpárnáján felgyűrődött ráncot talál mindössze tízezer tesztkilométer után. Itt aztán már rá kell csapni a kezére. Hát nem érti, hogy ez egy olcsó autó?

Ne ijedjen meg, a skizofrénia folytatódik a második oldalon.

Népítélet - Nissan Note