A 2,5 tonnás Suzuki Swift

Joy of Driving: Toyota Land Cruiser GXR 2015.

2018.01.23. 06:14
Vannak a világon közmondásosan felesleges állások: például egyesek indexet szerelnek BMW-kbe, aztán olyan is akad, aki magyar fociválogatottat edzi, de hallottunk már emberekről, akik szoftverek felhasználási feltételeit írják meg. Lélekölő mind, hiszen sejthető, hogy az elvégzett munkát senki nem fogja kihasználni, vagy elismerni. Mind közül annak lehet a legrosszabb, aki Toyota Land Cruiser-értékesítő egy arab országban. Annál már csak az lehet gyötrelmesebb, ha valakinek a légzést kéne marketingelnie.

Vicces figyelni azt, ahogy az emberek reagálnak az arab világgal kapcsolatos hírekre. A kommentek legtöbbje a Rohadt kecskebaszó-val indít és a várjatok csak, amíg elfogy az olaj-jal végződik, esetleg megpendítik a terrorizmust, újabban esetleg a migránsokat. Nem is kell harcedzett trollnak lenni, hiszen az alacsony üzemanyagárakból fakadó irigység még azoknál is kiveri a biztosítékot, akiknek nincs autója.

Kár lenne belekezdeni, hogy mennyire színes, érdekes, kulturálisan szerteágazó világról van szó, amely Mauritániától az Indiai-óceánig ér. Az egyszeri szemlélődőnek az arab egy szakállas, sötét bőrű, muszlim vallású, burnuszos fickó egy Toyota terepjáróval, és sok feleséggel. És tudják mit? Ha valaki behatóan kezdi vizsgálni ezt a népcsoportot, minden sztereotip képnek megtalálja homlokegyenest az ellenkezőjét, de a Toyota terepjáró, az biztos pont marad. Itt van például a közelmúlt rémisztően hatékony közösségi média kampánnyal megtolt brandje, az Iszlám Állam terrorszervezet.

Viselt dolgaikról még az is hallott, aki egy kő alatt töltötte az elmúlt évtizedet, egy komplett generációnak égett be a fejébe a kép a fekete zászlóról, a bandanával takart arcú terroristával, ahogy Toyota Hilux platójára csavarozott gépágyút markol. Nem volt olyan a szervezettel foglalkozó médiatermék, ahol ne tűnt volna a Toyota terepjárók elképesztő felülreprezentáltsága. Természetesen a Toyotának is kezdett több mint kellemetlen lenni a dolog, ezért közleményt adtak ki, amelyben leszögezték, hogy soha, semmilyen körülmények között nem adtak el autót félkatonai szervezeteknek.

A Toyota utaztatott minket Ománba a Lexus LS500h bemutatójára, így furcsa is lett volna, ha egy nyomorék Mitsubishi Attrage bérautót kapunk, egy 2015-as Land Cruisert GXR-t toltak alánk, 4,6 literes V8-assal, finom gép, na. A kis spoiler-toldatok miatt nagyon könnyű lenne azt hinni, hogy ez is csak egy hobbiterepjáró, de nem, a Land Cruiser olyan komoly céleszköz, mint egy G Merci, csak ebben el lehet férni. Hogy mire is képes, abból már kaptam ízelítőt Dubajban, de az egy passzív élmény volt, most viszont megkaptam a kormányt.

A városi forgalom Ománban nem fáj vele, hiszen úgy tervezték meg az utakat, hogy mindenki ilyennel jár, ha hiszik, ha nem, az öt méter hosszú, két méter széles és 1,9 méter magas romboló állati jól kezelhető. Egy pillanatra sem féltem attól, hogy bárkit is eltaposok, amihez mondjuk hozzájárult az is, hogy mindenki ilyennel jár: tíz terepjáróból öt Land Cruiser, a maradékon osztozik a Patrol, a Pajero, és az amerikaiak, elvétve egy-egy német prémium-SUV. Itthon simán fölé álltam volna az MX-5-ösömnek úgy, hogy fel sem tűnik, de viccet félretéve is elképesztő masszív benyomást kelt az autóval folytatott minden interakció.

A NATO, és még jó pár ország katonsága is használta a Land Cruisert vagy a Hiluxot, egyszerűen azért, mert jó. És ez a jóság három dologból áll össze: bolygót is túlélő mechanika, a valós terepképességek, és a mindenen felül álló megbízhatóság. A Hilux a Kalasnyikov autós megfelelője, mindenütt jelen van a gerillahadviselésben és újabban nem csak ott. Minden tekintetben veri a Humvee-t – és ezt nem én mondom, hanem Andrew Exum, egykori Ranger, aki helyettes-államtitkár volt a védelmi minisztérium közel-keleti részlegén. És ha egy Hilux platójára telepítnek egy .50-es kaliberű gépfegyvert, akkor gyors, mozgékony, könnyű harci gépet kapnak, rendes tűzerővel. Egy pillanatra sem szeretném propagálni az ilyesfajta tevékenységet, de a harcászatban az ember élete múlik a technikán, ez pedig behatárolja a járműválasztást.

Egyrészt ott van benne az általános japán finomság, másfelől viszont érezni benne az irdatlan vasakat, amiket a sofőr és az aszfalt közé ékeltek. Képzeljék el, ahogy majdnem egy méter magasan ülnek 2,6 tonna acélon, D-be húzzák a váltót, majd óvatos gázzal kikanyarodnak egy parkolóból. Ilyenkor az ember nem autózik, hanem kihajózik, nem gyorsít, hanem lendületet vesz, nem kormányoz, hanem irányt szab meg. Elképesztően maszkulin érzés, de nem az a fajta, ami a belső sávos, fényszórós fenyítésből ered, hanem az, amit a markológép-kezelő érez, hogy egy nagy, komoly gépet irányít. Ebben a kultúrkörben nyilván más, hiszen Ománban ki is használják a terepképességeket mi sem bírtuk ki, hogy ne hajtsuk meg homokban.

A három terepjáró-evidencia, a Land Cruiser, a Land Rover Defender, és G Merci közül nehéz lenne választani. A Landrover egyértelműen a legdögösebb, és még azt is megelőlegezem a G-nek, hogy jobb terepen, mint a másik kettő, de ha már feljött ez a parttalan vita, most azt mondom, a Land Cruiserrel indulnék a világ végére. Ebben ugyanis van hely. Már a középkonzol is akkora, hogy ücsörögni lehetne rajta, és ugyan a harmadik üléssort nem próbáltam, de megelőlegezem neki, hogy nem szoronganék ott sem. A helyi kereskedések nyolcszemélyesre specifikálják, amit azért óvatosan kezelnék, de a középső padon fájdalom nélkül elvan három ember.

Elsőre a Bimmah víznyelőhöz indultunk, ez egy 50 méter mély, 70 méter széles lyuk a sivatagban, a tengerparttól pár száz méterre. A türkizkék vízfelület olyan, mint egy kalandfilmben, csak itt nincs bejárat a kincses barlanghoz, csupán 20 méteres mélység. A monda szerint egy meteor hozta létre, a havaija najm arab név annyit is tesz, mint zuhanó csillag. Én is szeretném, ha igaz lenne, de sajnos sokkal valószínűbb, hogy az alant feloldódó mészkő miatt omlott be a felszíni kéreg. Akárhogy is, a végeredmény egy csoda:

Ha arra járnak, Dibab és Bimmah között érdemes keresni, mi a parti úton mentünk tovább keletnek, Wadi Shab felé. Kisebb részt a használhatatlan GPS, nagyobb részt kalandvágyból a parti utat választottuk, ami attól út, hogy két sávon félretolták a homokból a köveket, aztán az autók keményre, de helyenként kátyúsra járták a homokot. Itt nyer értelmet az amúgy csak feleslegesen cipelt rengeteg fém, 60-70-es tempóval szívfájdalom nélkül lehet tolni a toronyháznak. Hallani a zörgéseket, sok ütés el is jut a kabinig, de akkor is, a menetkomfortra nem jó szó a kényelmes, sem a durva, a Land Cruiser simán csak lehengerlő. Komoly tudatmódosító laza talajon küldeni egy ekkora dögnek, a lila köd csak akkor tűnt el, amikor egy bukkanó utáni kanyarban finoman megúszott a toronyház. Aki egyszer is kente már sportkocsinak, és élvezte, adjon esélyt egy rendes terepjárónak is terepen, legalább olyan komoly élmény.

Így egy kényelemre súlyozott SUV sem tud gördülni, hiszen itt alváz van, hátul merev tengellyel, ami mindegy, hány réteg vas, műanyag és kárpit szigeteli, mindig kicsit sprőd lesz. Viszont most már megértem, aki erre az érzésre izgul, mert bár nem megy annyira jól, 9 másodperces gyorsulásokat emlegetnek, de amikor az emberrel jön egy komplett benzinkút, mindig drámaibb az érzés. A V8 a pokolban is, és fordulaton még egy ilyen hiperfinom japán is szépen trillázik. Ez a 300 lóerő nem az, mint egy mondjuk egy Nissan 370Z-ben, nem akarja kiszakítani magát a bódéból, inkább csak méltóságteljesen, de izomból viszi.

Olyan 15-17 liter körül elvan, nem mintha számítana abban az országban, ahol 15 ezer forintnyi riálért lehet telelocsolni a 120 literes tankot, de vigyázni kell, mert kártyával csak a helyi érdekeltségű kutakon lehet fizetni, a Shellen nem. 7500 forintot 10 ezernyi tranzakciós díjért felvenni viszont még itt sem finom, erre érdemes figyelni, ha valaki Omán felé járna. Meg ha már ott van, akkor nem érdemes kihagyni a számtalan szabad strand egyikét Bimmah felé. Terepjáró ide sem árt, de fel sem merült, hogy felezőbe kéne húzni, vagy zárni a diffit. Ezt többnyire dűnézéskor szokták, de az egy másik sztori.

Wadi Shabnál is Land Crusierekkel volt tele a parkoló, ez az egyike a számtalan szurdoknak, amit egy patak vájt ki. Olyan hely, mint amikor az ember felszabadul az Alpok egy-egy magasabb csúcsára, és rájön, hogy milyen apró. A 80-100 méter magas sziklafalak között felfelé sétálni elég epikus, főleg, hogy a kopár sivataggal szöges ellentétet mutat a dús vegetáció, pálmák, bokrok, és persze hihetetlenül tisztára szűrt víz. Lent azt mondták a bejáratnál, 50-60 perc felsétálni, ami igaz is, már ha az ember félútig megy. Az utolsó egy kilométert viszont úszva kell megtenni, a cél egy barlang, amiben két vízesés is zubog. Ide csak úgy lehet beúszni, ha az ember pár pillanatra víz alá dugja a fejét. Abból a szempontból nem gáz, hogy látszik a fény a barlangból, de akkor sem könnyen vettem rá magam.

Azt hiszem, ez a Land Cruiser lényege, azzal, hogy ennyire elképesztően megbízható és sokoldalú, olyan élményekhez segít hozzá, amik másként csak irdatlan szívás árán lennének meg. Mert persze, Wadi Shabhoz műút visz, de a hangulata miatt az egész út hozta azt, amit a SUV-reklámok akarnak sugallni. Csak ez az autó mondjuk a kősivatag közepére elvitt volna, vagy akár egy másik bolygóra is. Helyi árakon mérve 15 és 20 millió forint között kérnek egy ilyen Land Cruiserért, persze ez a GXR-re értendő, hathengerest olcsóbban, az 5,7-es V8-ast jóval drágábban is haza lehet vinni, ráadásul ugyanez az autó létezik a kényelemre hangolva Lexusként is. A GXR-t kérem, tetőráccsal azon pár biciklivel, meg sem állnék Dél-Albániáig. Vagy Törökországig. Vagy ameddig tart a bolygó.

A szélvédő 2 milliméterrel vastagabb, mint egy átlagos Toyotán, az alváz rozsdamentes acél, és a kipufogócsövek is dupla olyan vastag fallal készülnek, mint más autókon, rozsdamentes a komplett rendszer. Igazából kár ezeket sorolni, aki egyszer beül, úgyis megérti, hiszen már a kilincs olyan vastag és nehéz műanyagdarab, hogy másutt könyöklőnek szerelték volna be. Borzasztóan túlépített autó, ahogy a régebbi darabokat látni az úton, nem lenne meglepő, ha ezek is megmaradnának. Hiába a műanyag toldatok és a ledes nappali menetfény, a vas itt is ugyanolyan drabális, és valószínűleg ugyanolyan jól megtervezett. A Toyota (mert nem csak a Land Cruiser megy ám) az arab néplélek része, hiába tart valaki európai, vagy amerikai luxusautót, a garázsban bérelt helye van legalább egy japánnak. Ezek az autók mobilizálták a Közel-Keletet, érthető hát a vásrálói bizalom, ha egyszer elmúlik a jólét, akkor legfeljebb használtat vesz majd mindenki. 

Nem nagyzolás ez, egyszerűen ezekben az országokban erre van szükség, mert nyilván egy Jimny is ugyanígy el van terepen, csak az valószínűleg kevésbé jó autónak. Ha maradunk a katonai szakértő hasonlatánál, és a Toyota Hilux az autók Kalasnyikovja, akkor a Land Cruiser a svájci bicska: hétfőtől péntekig a napi rutin letudható vele (illetve vasárnaptól csütörtökig, hiszen araboknál vagyunk), hétvégén pedig lehet menni piknikezni a sivatagba, vagy veretni a dűnéken. A lényeg, hogy maradjanak békés felhasználásnál. 

Kalandok ománban

A 150 forintos benzin mellékhatásai
Sok a pénz és sok a szabadidő, így rövid úton mindenbe bekerül egy turbós, japán hathengeres. Márpedig, ha a Suprába elég...
Az apám kocsijával csapatok a homokban
Mindegy, hogy homokra épült, vagy a gyereket hordod vele suliba. Ha terepjáró, jöhet.