Nincs ki mind a négy kereke

2018.08.04. 07:18

Ha Indiát egy kissé elhízott cseppkőként jellemezzük, akkor Sri Lanka a csúcsról épp levált csepp, útban a sztalagmit felé. Elképesztően gyönyörű hely, de az utakon uralkodó állapotok elsőre kicsit ijesztőek, főleg egy tuktukban ülve.

Nehéz átadni azt az agyament flúgos futamot, ami Sri Lankán közlekedés címén zajlik, de az sokat elárul a helyzetről, hogy az ötvenéves Lanka Ashok Leyland buszok, összevissza villógó led Buddhákkal díszített utasterében, ahol folyamatosan dübörög a zene, egy-egy három buszos (igen, három busz egymás mellett) előzést lelkes tapsviharral jutalmaz a közönség, ezzel is további életveszélyes manőverekre sarkallva a vonalzónyi hüvelykujj-körömmel fürgén váltó sofőrt.

A menetidő a sofőrök között presztízskérdés, így tehát menetrend nincs. Álló buszra felszállni csak akkor van esélyed, ha éppen egy 80 éves nénike szeretne leszállni. Egyéb esetekben örülj, ha nem futtában kell felkapaszkodnod. Na most a Colombo-Galle rekordra hajtó buszok mellé el kell képzelni kilométerenként néhány száz szakadt tuktukot, elenyésző számú személygépkocsit, jó pár kisbuszt, temérdek robogót és helyi Babettát átlag 3 utassal, kerékpárokat, bambán pislogó a káoszra teljes mértékben érzéketlen teheneket, vörösre pirult fogalmtlan bérrobogós turistákat és alkalmanként méteres varánuszokat. Hikkaduwa felé ideális szörfidőben kicsap az útra az óceán. Autentikus helyszín tuktukteszthez.

Tuktuk jogsi okosba

Sri Lankára mentorként keveredtem egy élményterápiás program keretein belül. A srácokkal az aktív egyéni és csoportos terápia mellett sokat jártunk mindenfelé, szörfözni, búvárkodni, gyúrni. A legjobb eszköz az ilyen utakhoz egyértelműen a tuktuk, de sajnos Srí Lankán csak robogót lehet európai jogosítvánnyal vezetni. Minden máshoz ki kell váltani a nemzetközit, azzal befáradni a colombói okmányirodába, ahol nyitáskor állva kell eltátogni a helyiekkel a himnuszt, majd bizonytalan, de alapértelmezetten hosszú ideig várni a helyi jogsira. Ami egyébként tuktukra nem érvényes. Szerencsére a program lényegében már őslakos vezetője ismerte a megfelelő embert, aki elintézte, hogy a tuktuk mellé is kerüljön pecsét. Így aztán teljesen legálisan csapathattunk a kölkökkel ide-oda.

A tuktuk egészen különleges műfaj, és nem véletlenül nem terjedtek el világszerte a kis háromkerekű nyomoroncok. Tulajdonképpen a menetkomfort csak annyiban tér el egy motortól, hogy nem közvetlenül süvít az arcba a menetszél, hanem az utastérben pöffösen ide-oda kavarogva, mindig máshonnan. Ehhez azért hosszú távon jó idő kell, az meg az egyenlítőtől távolodva egyre hosszabban nincs. Srí Lankán a legrosszabb, ami történhet, hogy elered a monszun. Tető viszont van, ha meg becsap oldalról az eső vagy az óceán, akkor elég leengedni a vitorlaszerűen feltekert oldalablakokat. És különben is rajtaütésszerűen lehet megszáradni, amint eláll.

Az egész Bajaj RE lényegében egy darab 200 köbcentis henger, négy ütem, 350 kilónyi végtelenül ostobán összeszerelt vas és 10 lóerő. A Srí Lankán eltöltött 5 hónap alatt volt szerencsém tüzetesen megvizsgálni az állományt és magabiztosan kijelenthetem, hogy az első, Piaggio-licenc alapján épített háromkerekű óta jottányit sem változtattak a konstrukción. Miért is tették volna? Kinek esne nehezére sofőrként egy apró sámlin ülve, jobbra maga alá tekert lábbal nyomni a fékpedált? Hát olyan nehéz a tuktukból történő kizuhanás nagyon is reális veszélye mellett kiengedni a rögzítőféket? Melyik utasnak van ellenvetése a cirádás, apró gömbökkel díszített, fémcsövekből hajlított elválasztó fal által biztosított térdkalács- és sípcsontmasszázzsal szemben? Van olyan ember, aki egy palacknál több cuccot is berakna a csomagtartóba?

Kiforrott, megbízható konstrukció, 500 ezer darabot eladnak évente, pont jó úgy, ahogy van. És tényleg. A tuktukozás annyira szerves része az életnek, és az európai szemmel nézve igencsak tákolt felépítés olyan gyönyörűen illeszkedik az országban uralkodó viszonyokhoz, hogy igazából egy tisztességes konstrukció lenne inkább a különös. Valahogy a sok évszázados gyarmati lét, egy kis „lesz, ami lesz” buddhizmussal vegyítve, gyermeki létbe terelte a szingalézeket.

Sok ideig nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az, ami annyira különleges bennük, de egy kis sokat látott projektfőnöki segítséggel megértettem. Itt mindenki gyerek. Azért nincsen egy rendesen megépített épület az egész országban, azért van áramszünet naponta, azért közlekednek úgy, mint egy halom óvodás a törpikés motoron és azért szégyelli el magát látványosan az utcai árus, ha jelzed neki, tudod, hogy le akar húzni. Ha valaki kőműves, akkor igazából csak kőművesdit játszik. Elképesztően jó hely.

Visszatérve a Bajajhoz: kilencvenöt százalékban uralja a piacot. Elvétve látni egy-egy Piaggiót. A szembetűnő tervezési melléfogások ellenére, az egyik legszórakoztatóbb játékszer, amit valaha vezettem. Beül az ember, bal kéz kuplung, csuklóból fordít egyesbe, indulás. Ez a csuklóból váltás elképesztően menő érzés, kicsit olyan, mint amikor a helyi vagány ütemesen padlózza a robogót, csak egy tuktukban még értelme is van. Ehhez hozzájön a szellős felépítésből adódó intenzív sebességélmény és a helyi közlekedési szokások által legitimált lehetőség a vandálkodásra. Itt nincsenek megkötések, ha beférsz mehetsz, és még elismerően mutogatnak is, főleg, ha nem vagy helyi. A fehér tuktuksofőr ugyanis ritka, mint a fehér holló. Az önfeledt tobzódás közepette pedig azon nevetsz, hogy kívülről nézve milyen komolyan vehetetlenül röhejesen mutatsz.