DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/magazin/kozelet/avensisvasar/.gdata/cikk/avensisvasar_005.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: white;
height: 350px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 240px;
margin-left: 10px;
width: 490px;
}
Három gyerek és egy Focus rossz arány, még akkor is, ha
történetesen a kombiról van szó. Mert két szülő és sok gyerek még csak
elfér benne, de kiskád, játékmotor, támasztókerekes bicikli, két
plüsstigris, pelenka egy hétre és a nagymama már nem.
Úgyhogy férfidöntést hoztam, a Focus menni fog, nagyobb kocsi
kell, hétüléses, punktum.
Első kiszemeltem régi kedvencem, a
Volvo V70-es lett, de
kiderült, hogy az
XC90 megjelenése
óta már nem gyártanak belőle hétülésest. Jobb is így,
igazából nem megfelelő megoldás a két kihajtható szükségülés,
ráadásul érzelmi döntés lett volna, azt meg én kerülöm, mint
Alicia Silverstone az állati eredetű táplálékokat .
Győzzön tehát a józanság, mondtam és
innentől kezdve világos volt: japán autó kell nekem. Nincs ebben
semmiféle pártosság, elég megnézni a
népítéleteket meg a
különböző megbízhatósági statisztikákat, és kiderül, hogy a japán
kocsinál
nincs megbízhatóbb . Én pedig nem az a fajta vagyok, aki a szép dizájnért
vagy a kedvező vételárért cserébe hajlandó havonta egyszer szervizbe
járni.
Úgyhogy számba vettem, mit kínál a piac. Gondolkoztam egy kicsit
a
Mazda 5-ösön és
a
Corolla Versón , de azoknak olyan csöppnyi a csomagtartója hét üléssel,
hogy megint csak ott állnék megfürödve. A nagyobb Mazda
MPV-t már nem
forgalmazzák, a Toyota Avensis Versót sem… Na várjunk csak,
ki mondta, hogy kötelező új autót venni?
Az
Avensis Versót évekkel
ezelőtt vezettem, akkor, amikor még vadonatúj és vetélytársaihoz képest
méregdrága volt.
Akkoriban nagyon tetszett, hogy üléshelyzete, kialakítása sokkal
inkább személyautós, mint a VW Sharané vagy Fiat Ulysse-é, illetve
ezek testvérmodelljeié. Leghátsó ülései ugyan csak gyerekeknek
kényelmesek, de hát pontosan ez a cél, a kölkök transzportálása.
Praktikusságával egyébként egyenesen arányos az unalmassága, mert a
formája egészen biztosan soha, senkinél nem fog adrenalinkitörést
okozni.
Nem is olyan nagy baj ez, mert amikor egy buszlimuzinból látványos
autót akarnak csinálni, abból a
Mitsubishi Grandis sül ki, elég ránézni az eladási statisztikákra, hogy
lássuk, milyen eredménnyel. Szóval az autóvásárlási mantrámnak –
első a megbízhatóság, második a praktikum, harmadik a gazdaságosság
és aztán jöhet a forma – tökéletesen megfelel az Avensis Verso,
úgyhogy meghoztam a súlyos döntést: ez lesz a következő családi
batár.
Rögtön el is kezdtem nézelődni a
mobile.de-n, hogy megnézzem, milyen
a kínálat. Azért ott kerestem, mert
rettegek a magyarországi használt autóktól, melyek nagy része
kintről törötten behozott, visszapörgetett órájú, csillogóra
szilikonozott belsejű rom. Pillanatok alatt találtam néhány
megfelelőnek tűnőt, felhívtam hát két tapasztalt autókereskedő
ismerősömet, hogy megkérdezzem, mi a behozatal menete.
A reakciójuk lelombozó volt:
- Külföldön ne vegyél, egyszerűen nem éri meg, itthon ez a típus
lényegesen olcsóbb. - Itthon viszont kereskedőtől ne vegyél, mert jó eséllyel
legalább százezerrel vissza van pörgetve az órája, és törött
volt. - Eszedbe se jusson dízelt venni, mert a turbó előbb-utóbb úgyis
feladja, és a turbócsere olyan drága, hogy oda az üzemanyagon nyert
megtakarítás. (A dízelek problémásságát egyébként némiképpen a
Népítélet
is igazolja, igaz, nem turbócsere szerepel a gondok közt)
Fogcsikorgatva elkezdtem az itthoni honlapokon keresgélni.
Az árak tényleg jobbak voltak, mint Németországban, főképp azt
figyelembe véve, hogy a behozott autókra regisztrációs adót és más
kisebb-nagyobb sarcokat kell fizetni. Ez végül is jó hírnek számított,
az már kevésbé, hogy csak kereskedők kínáltak ilyen típust, magánkézből
egyet sem hirdettek.
Úgyhogy kínomban, a tanácsok ellenére is, elmentem egy kereskedőhöz,
akinek hét-nyolc darab is állt az udvarán. A csillogóra polírozott
autók belseje azonban árulkodott:
tükrösre fényesedett kormányok, felbolyhosodott kárpitok és pudvás
szag leplezte le, hogy a hirdetésekben megadott 60-80 ezer
kilométeres futásteljesítmény köszönő viszonyban sincs a valósággal.
Persze a karosszériarések sem mindenhol futottak, a kédereken néhol
festéknyom látszott, a lökhárító sarka lógott. Mind apró jelek, amik a
karosszéria javítására utalnak.
Az egyiknél, amiről valósággal ordított, hogy korábban alaposan
össze volt törve (a hátsó két ülés más színű volt, látszott az
újrafényezés, a lökhárító lógott) kíváncsiságból megkérdeztem az Oakley
napszemüveges, aranyláncos kereskedőt: Nagyon össze volt törve? A
másodperc tört része alatt felmérte, hogy engem nem fog átverni, ezért
zseniális riposzttal mentette a menthetetlent: Össze volt törve?
De szépen megcsinálták, nem?
Bánatosan kullogtam haza, és folytattam a keresést. Egyszer csak
találtam valamelyik oldalon egy három éves, ötvenezret futott,
magánkézben levő benzines példányt.
Magyarországon vásárolták, az itthon kapható legjobb
felszereltséggel, téli gumikkal, tolatóraddaral, ülésfűtéssel,
kihangosítóval és néhány felesleges extrával (pl. hátsó ablakspoilerrel
vagy a hét ülés miatt nem használható csomagtérhálóval) stafírozták
ki.
Azonnal tárcsáztam.
A kocsit a Pasaréti út egyik mellékutcájában lehetett megnézni.
Értik ugye?
Politikailag ugyan egyáltalán nem korrekt, a gyakorlat által mégis
igazolt előítélet, hogy a drágább környéken lakók nem a kocsi
karbantartási költségeinek megspórolásával tartják a balanszot a
családi kasszában. A kárpitokat egyenletes csokoládé- és morzsabevonat
borította, a padlón a játékok szerteszét voltak szórva, úgyhogy még
mielőtt az eladó mondta volna, én már tudtam: a Toyotát a feleség
használja.
A szervizkönyv makulátlannak látszott,
az ár kicsit magasabb, mint a piaci átlag, de az állapot szinte
tökéletes. Azért csak szinte, mert a műszerfalon világított az
engine check visszajelzőfény, a fényezésen néhány apróbb karc
éktelenkedett, és mi
után egymás kezébe csaptunk, az eladó két mondat közt halkan
meggyónta, hogy a rakodóajtót és még egy elemet valamilyen sikertelen
parkolási manőver után újrafényezték.
Itt akár két aláírással és a kulcsok átadásával be is fejeződhetne a
történet, de nem így alakult. Az eladó ugyanis korrekt módon megígérte,
hogy a márkaszervizben kitörölteti a check engine lámpa világítását
okozó hibakódot, amit az utólag beépített indításgátló helytelen
kezelése idézett elő. Én mellesleg
gyűlölöm az ilyen utólag beépített szerkezeteket, előbb-utóbb mindig
valami nagyobb galibát okoznak, és ezek leginkább a horvát
tengerparton, tetőig megrakva, családdal szoktak bekövetkezni. Mindegy,
gondoltam, ha már benne van, hát benne van, vigye el szervizbe,
csináltassa meg, aztán meglátjuk.
El is vitte.
Egy kicsit kotlottak rajta, mert a feladat korántsem volt olyan
egyszerű, amilyennek látszott. Végül hosszas kísérletezgetés után
sikerült megoldani a problémát, és megbeszéltük a találkozót.
A szerviztől hat kilométert baj nélkül futott a Toyota, aztán újra
kigyulladt a lámpa. Úgyhogy az átadás elmaradt, és a kocsi visszakerült
a műhelybe. A szerelők mindent megpróbáltak, de a helyzet egyre
rosszabb lett, a végén már nem is lehetett feltölteni a szoftvert a
motorelektronikára. Ekkor mondtam azt, hogy
operálják ki az átkozott indításgátlót, és állítsák vissza a gyári
állapotot. Úgyhogy a halott vezérlőegységet kicserélték, az
indításgátlót kigyomlálták, a szoftvert feltöltötték, és azóta a Toyota
azt teszi, ami a dolga.
Csak megy, megy, megy és megy.
Hogyan? Azt is elmondom majd.
Életem leggyorsabb autóeladása
Pang az autópiac, sírnak a használtautó-kereskedők, és
igazuk is van, nem könnyű ma megszabadulni egy kocsitól. Még
akkor sem, ha viszonylag népszerű modellről van szó. Feleségem
Fiat Puntóját például hónapokig árultuk, míg végre elvitte
valaki, pedig ápolt, jól felszerelt, népszerű színű autó volt,
kedvező áron és töretlenül. Ezért is izgultam egy kicsit,
amikor a Toyotát megtaláltam: vajon mennyi idő alatt tudom majd
elsütni a Focust?
Az én használtautó-eladási stratégiám mindig ugyanaz.
Megnézem a Képes Autó Expresszben és a használtautó.hu-n, hogy
az adott típus adott évjáratáért mennyit kérnek, majd az alsó
határhoz közel lövöm be az árat. A kedvező összeg aztán vonzza
az embereket, mint legyet a méz, ha pedig ott vannak, már nem
nagyon akarnak alkudozni a garázsban tartott, jó állapotú kocsi
láttán. Aki sokra tartja a kocsiját, fel sem hívják, ha pedig
felhívják, sokat akarnak alkudni. Az eredmény tehát ugyanaz,
csak az odavezető út hosszabb és nyűgösebb.
Szóval megfogalmaztam a hirdetést.
Beleírtam az összes apró karcot és bibit, én úgy tartom
tisztességesnek, ha a vevő nem a mustra során veszi észre (vagy
nem), hogy meg van szakadva az egyik kerékanyán a menet. Aztán
feltöltöttem a képeket és megnyomtam a küld gombot.
A telefonom abban a szent pillanatban csörrent meg.
"Megvan még?" – kérdezte egy hang. "Meg, persze" –
válaszoltam kissé csodálkozva. Jó, akkor megyek, most rögtön,
addig ne adja el senkinek. Klakk.
A vevő azonnal jött és vitte a kocsit, én pedig
folyamatosan a telefont kapkodtam, mert mindenki a Focust
akarta.
Utólag egyszerűnek tűnik a magyarázat. Amikor
Füge annak idején Focust akart venni kizárólag csak sokat
futott, leharcolt és agyonhasznált példányokkal találkozott. Az
én autómban pedig alig
kilencvenezer volt, jól nézett ki, és szinte új volt a
belseje. Nem nagy felfedezés, de igaz: a jó állapotú
kocsikat honorálja a piac.
