Paranoia und Verschwörung in Bayern

2006.12.19. 08:33
Az alább olvasható riport egyszerű gyárlátogatásnak indult. Tudják: hajnali kelés, védősisak, PowerPoint, robotok. De tudósítónk a nap előrehaladtával, ahogy BMW M6-ok és Rolls-Royce Phantomok között gyalogolt, egyre több megmagyarázhatatlanul viselkedő bajorral találkozott. Lapzárta előtt néhány órával egy magát megnevezni nem kívánó forrástól néhány beszélgetés rögzített felvételét kaptuk, amiket meghallgatva összeállt a kép. Ezeket a riportba ágyazva közöljük.

Prológus

Reggel fél nyolc, szellős, üvegfalú iroda a müncheni BMW-székház legfelső emeletén. A tér egyik felét masszív, tölgyfa tárgyalóasztal uralja. Az asztalfőn precíz választékot viselő, ősz hajú férfi. Öltözéke fehér ing, BMW-propelleres mandzsettagombok, ágyéktájon BMW-logóval dombornyomott Lederhose. Fehér kolbászt mártogat mustárba, kimérten rág. Ő Dr. Ing. Manfred von Schadenfreude, életfogytiglani kommunikációs tanácsadó. Az asztal végén két, harmincas évei végén járó beosztottja áll, kávéval a kezükben feszengenek. A testesebb Alex, egyszerű üzleti öltönyt visel, haja rakoncátlanul tincses, a karcsúbb Ralf, csíkos bankáröltönyben, rövid hajjal. Von Schadenfreude arcvonásai nem vehetők ki a félhomályban.

– Grüß Gott, fiúk, na halljuk.
– Grüß Gott, Herr Ingenieur! – üdvözli Alex von Schadenfreudét és gyorsat kortyol a kávéjából. – Van egy kis probléma.
– A lényeget, a lényeget – mondja von Schadenfreude, és lenyal a szája széléről egy mustárpettyet.
– Tudja, Herr Ingenieur, három éve mondjuk azt az újságíróknak, hogy azért nem fényképezhetnek a dingolfingi üzemünkben, mert az alkalmazottak 6,9 százaléka sziú vallású és hitük szerint a fényképezés elrabolja a lelket. Már két hónap után röhögcséltek a hátsó sorokban, mára a bloggerek is megírták és odáig fajult a helyzet, hogy el se tudom kezdeni a mondókámat, kuncog a fél busz. És ma is jön egy csapat magyar. Megoldást kell találnunk – hadarja végig, majd feszülten Ralfra pillant.
– GOTTVERDAMMT! Ezért zavart meg reggeli közben?

Az öregúr hangja betölti a termet. Alex kis híján elejti a kávésbögrét.

– Herr Ingenieur, ne haragudjon, én úgy gondoltam, hogy...
– Fiam, ne beszéljen félre.
– Azt akarja mondani, hogy vállalatunk komolysága került veszélybe. A szabályok szigorú rendje – segíti ki az eddig csendes Ralf.
– Vagy úgy! Vagy úgy! És semmi nem jutott eszükbe?
– Semmi – mondja Alex.
– Ne aggódjon fiam, megoldjuk. A szabályok a magafajta tökfilkókat is mederbe terelik. Talán eljutottunk volna Sztálingrádig, ha minden tulok megakaszthatja a hadigépezetet? Fogja ezt!

Hirtelen mozdulattal lapos, ezüstös szerkezetet csúsztat végig a hosszú asztalon. Ralf kinyúl, elkapja, átadja Alexnek. A szerkezet közepén egy képernyő, alatta gumírozott gomb, felette: Egyesült Bajor Randomgenerátorüzem, BR-2491 Kifogásgenerátor, BMW Kiadás.

– Herr Ingeniuer, maga mindenre gondol! – bókol Alex.
– Nyomja csak meg a gombot!
Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi logisztikai központjában. Sajnos automata tűzoltóberendezéseink aktiváló mechanizmusa a ma kapható digitális fényképezőgépek detektorának frekvenciáján üzemel, így a téves riasztások elkerülése végett nyomatékosan megkérjük önöket, hogy saját érdekükben ne fotózzanak.

Ralf elfojt egy kuncogást.

– Köszönjük, Herr Ingenieur. Így már elboldogulunk! – kiáltja lelkesen Alex.
– Na, kifelé, kifelé, nehogy aztán elkéssenek Dingolfingból!

Alex és Ralf sietősen kihátrál a irodából. A változatlanul félhomályban reggeliző von Schadenfreude még elmormolja, hogy Nem azzal a hadsereggel harcolsz, amivel szeretnél, hanem azzal, ami van. De ezt beosztottai már nem hallják.

Első rész: a repülőtér és a precízen párolgó zúzmara

Fél órája vagyok Németországban, már elhangzott mind az Ordnung, mind az Obersturmbannführer, és egyiket sem én mondtam. Reggel nyolc van, a müncheni repülőtér kijárata felé tartok, a szemem alatt derricki táskák.

Ha minden olajozottan működik, néhány perc múlva felszed egy busz, a BMW dingolfingi gyárába repít, ahol kávét kapok és betekintést az ötös-hatos-hetes BMW anyaméhébe.

De előtte kilépek a repülőtér kapuján és megakad a szemem egy fehér ötös kombi BMW-n.

Odáig jutok csak, hogy white is the new cool, aztán a horizonton függő fúziós reaktor kiégeti mindkét ideghártyámat. Kötelességből azért még hunyorítok. És döbbenten állapítom meg, hogy életemben először találok szépnek egy kombit és életemben először találok szépnek egy Bangle-BMW-t. Amik kivétel nélkül mind zavarbaejtően ronda autók.

A dupla kipufogóvégből fehér füst bodorodik. Közelhajolok. Nagyon szép. Különösen ebben az egészen valószínűtlen reggeli fényben. Mintha nem szállt volna le a gép, hanem változatlanul néhány kilométer magasan lennénk, ritka atmoszférában.

Némi bonyodalom után megérkezik a busz. Kifejezéstelen arcú, bajszos bajor ül a kormány mögé, mikrométeres pontossággal százra teszi a sebességmérőt. A szomorúan porschétlen Autobahn mellett a dombok árnyékos oldala még zúzmarás, egészen pontosan az árnyék széléig, ahonnan a nap azonnal leolvasztja.

Aztán ólomtömbök zuhannak a szemhéjaimra.

Intermezzo

– Ralf, ez a legnagyobb találmány a Tigris tank óta! Figyelj: Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi logisztikai központjában. Sajnos a vakuk által keltett fény a falak ezüstös fényezéséről úgy verődik vissza, hogy az megzavarja az automata vonalkódkezelő rendszerünket, így kollégáink és vásárlóink védelme érdekében nyomatékosan megkérjük önöket, hogy ne fotózzanak.
– Hahahahaha!
– Máig röhögtek rajtunk! Mostantól minden újságírócsoport személyre szabott kifogást kap, hogy miért nem szabad fényképezniük. Le fogjuk őket hengerelni.
– Siess, találd ki hogy melyiket használjuk, most láttam bekanyarodni a buszt!
– Legyen a tűzoltóberendezéses, amit még von Schadenfreude irodájában generáltunk, nekem eddig az a kedvencem.
– Állat! Na csináljuk. Nem csálé a nyakkendőm?

Második rész: a vajas perec és a terpeszkedő logisztikai központ

Hatalmas, széles úton kanyarodunk be a BMW dingolfingi központjába, a busz a végeláthatatlan hosszú logisztikai tömb mellett parkol le. Átmegyünk az irodarészlegbe. Hosszú asztalon egyszerű, ízletes, csodálatos reggeli vár, dús vajjal kent szívós bajor perec, hideg narancslé, forró német löttykávé nagy adag szintetikus tejszínnel, szőlő.

Leülök falni. A vajban kivirágoznak az ízek. Aztán pár perc ( fél óra? egy óra?) múlva átmegyek az előadóterembe, újratöltött kávésbögrét szorongatok. Öltönyös német emberek állnak a vetítő mellett sorban, próbálom megjegyezni a neveket, van egy Alex, egy Ralf, meg talán egy Wolfgang (de lehet hogy Rudi).

(Alexről annyit érdemes tudni, hogy gyerekkorában egyszer ráejtett egy követ apja Leica fényképezőgépére, és nem érzett bűntudatot.)

Horribilis PowerPoint ábrák tornyosulnak az ébredező fejek fölé, vonalakkal és számokkal zsúfoltak. Íme a számok közül néhány:

Aztán vége lesz a PowerPointnak és Alex közli velünk, hogy nem lehet fényképezni az egész dingolfingi gyár területén.

(Alexről megemlítendő, hogy óvodás korában a Canon szót káromkodásként használta.)

Valami egészen hülye indokot hoz fel. Hogy a vaku bezavar a tűzoltórendszerrel. Vagy mi. Kéne egy kisebb fényképező. A Karotta Nikonja van nálam, zavaróan vaskos, kilóg a lencséje. Próbálom rágörbíteni a tenyerem.

Az üres kamionút fölött átívelő üvegfolyosó felé haladunk, és elmegyünk egy Interlagos-kék M6 kupé mellett. Másfél órán belül másodszor gondolom azt egy Bangle-BMW láttán, hogy hú, ez kéne, ez kéne. Meg még azt, hogy ez kéne kéne kéne. Freistaat Bayern levegője minden bizonnyal hallucinogénnel teli.

A hatos BMW ormótlan, aránytalan, dugong szerű autó. Érthetetlen, púpszerű farral. De itt, az üveg és fém lépcső alján, M-kivitelben átlényegül. A vágy tárgyává. Mohón a nyers szénszáltetőhöz hajolok, közelre fókuszálok, szimatolok. Csodálatos szerkezet. Azért van itt, hogy a dolgozók lássák, mivé áll össze a bizánci gépezet munkája, aminek ők a fogaskerekei. És hogy sóvárogjanak. Továbbmegyünk.

A logisztikai központ beláthatatlan méretű. Valami négyszázszor négyszáz méter, még Michael Johnson is hosszú percek alatt futná csak végig a kerületét, bent rend, harcsabajszos targoncások, végtelen doboztenger. A világ minden tájára szórják innen szét a BMW-alkatrészeket, csavartól motorháztetőig, dobozok sorakoznak úticímkével az oldalukon, 15 méter magas tornyokban.

– A Rolls-Royce alkatrészeket még nem itt tároljuk, de idővel azok is idekerülnek – mondja a vezetőnknek szegődött Alex, és kajánul elvigyorodik. Mobiltelefonján apró piros matrica takarja el a lencsét. Képzelt második világháborús angol veteránra gondolok, repesszel a csípőjében, ahogy elolvassa a Rover csődjéről szóló hírt és lerobban az öreg Jaguarja, aztán egy kicsit én is elmosolyodom. Talán útjába lehet állni a technológiai fölénynek?

(Alex apja egyébként részt vett az 1940-es franciaországi offenzívában és a Maginot-vonalnál szolgálati Mauserével lelőtte Louis-Jacques-Mandé Daguerre ükunokáját.)

Aztán a számok, a csodálatos, hátborzongató számok. Kétszázharminc targonca. Négyszázharmincezer újrafelhasználható konténer. Durva műanyag sodronykötelekkel platóhoz rögzített dobozkupachoz érünk, ezek rögtön a repülőkbe mennek és 72 órán belül a világ bármelyik pontjára elérnek. Mostantól. Naponta három teher-747 telik meg velük.

Eközben eltelt egy óra. Mentünk egy fél kört. Kilépünk a még mindig pengeéles napfényre.

Intermezzo

– MAGA TELJESEN VAK? TELJESEN?

Alex lesütött szemmel áll egy lapos képernyő előtt a dingolfingi gyár egy ablak nélküli konferenciatermében. A képernyőt teljesen kitölti Manfred von Schadenfreude dühtől torz arca. Szembevilágíthatja valami, mert vicsorgó fogsorán és éles bajuszán kívül nehéz felismerni arcvonásait. Alex mögött Ralf bámulja fényesre lakkozott cipője orrát.

– Herr Ingenieur, hogy gondolhattam volna? Hogy egy kócos, álmatag, langaléta gyerek majd nem szeppen meg a figyelmeztetéstől?
– A MAGA SZEME LÁTTÁRA FOTÓZTA AZ M6 TETEJÉT! MAKRÓZOTT! MAKRÓZOTT! A LEDERHOSÉM PÁNTJÁVAL FOJTOM MEG A FELESÉGÉT! MEG A GYEREKÉT! MINDKETTŐT!
– Herr Ingenieur, elkoboztatom tőle, még most, amíg az ebédre mennek.
– Gottverdammt, az ebéd! Siessen, még hiányolni fogják. De nehogy azt higgye, hogy ezt ennyivel megúszta! Ha ez a balkáni söpredék eltűnt, feljön az irodámba.
– Igenis, Herr Ingenieur, igenis.

A monitor elsötétül. Alex sietős mozdulatokkal elhagyja a konferenciatermet, Ralf egy székbe roskad és ott marad. Alex az ebédlő felé haladva megnyomja a BR-2491 Kifogásgenerátor gombját.

Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi Rolls-Royce karosszériakészítő üzemében. Sajnos a digitális fényképezőgépek autofókusz-lámpája által kibocsátott fény korróziós folyamatokat indít el a rendkívül drága Rolls-Royce Phantom-karosszériákon, így nyomatékosan megkérjük önöket, hogy ne fotózzanak.