Caterham Roadsport SV

A beszállásnál kicsit elakadtunk. Bende a Bechterewjével küszködött, de valahogy csak becsusszant bal egyre, nekem viszont útban volt a kormány, pedig az alig arasznyi. Sajnos én még az a fajta ember vagyok, amelyiknek nem hajlik hátrafelé a térde, szégyellem. Próbálkoztam azzal, hogy beállok az ülés elé, és leereszkedek, nos, szinte ki kellett csörlőzni, a térdem beszorult a fülem mellé. Végül rájöttem a módszerre: Magyar Zoltán stílusában rátámaszkodtam a kardánalagútra bal kézzel, jobbomat a háttámla jobb szélére helyeztem, L-alakot formáltam a testemből és lábamból, majd a karjaimon egyensúlyozva, a képzett L-alakot 90 fokban elforgatva befűztem magamat a lyukba. Hosszában jó, még tolhattam volna hátrébb az ülést, széltében klausztrofóbiásan passzentos, felfelé a csillagos ég. Fura, de megszokható. Amikor harmincadszorra szálltam ki a fotózásnál, már egészen jól ment a dolog, bár még most is tele van a térdem kék-zöld foltokkal.

Kulcs elfordít, piros gomb megnyom, dobhártya beszakad. Befecskendező, tizenhat szelep, katalizátor, huszonegyedik század és a jobb fültől hatvan centire végződő sportkipufogó. Nagyjából ilyen egyszerűen indul a Caterham, a süketség velejárója a szuperszevenes életformának. És ekkor még nem vettük le az oldalajtókat, pedig később kiderült, hogy úgy még sokkal hangosabb.

Budapesten szélesek az utcák (így utólag nézve) kevés az autó, a külterületekre eljutni könnyű, és már a lakott terület vége tábla előtt is lehet autózni, fotózni. London és környéke – tehát a nagyjából Budakalásznak minősülő Caterham is – viszont olyan, mintha több ezer kisvárost ragasztottak volna össze sziloplaszttal, légmentesen. Az utcák szűkek, parkolóhely nincs, szabad hely nincs, az autók egymás lökhárítóján utaznak, méghozzá csikorgó gumikkal, minimum kilencvennel. Mindez egy olyan autóval, aminek lökhárítója nincs, utasainak a feje pedig a kisebb kocsik ajtajának alsó élével van egy vonalban, meglehetősen kellemetlen élményt ad ki. Egy Volvo teherautó például merő véletlenségből úgy suhan el a Caterham felett, hogy az autón karc sem esik, csak a bennülők letépett feje gurul ki az út szélére. Kissé ijesztő.

Fejveszetten menekültünk tehát az M25-ös londoni gyűrűn kívülre, ahol zöldebb tájak, szélesebb utak, üresebb sávok vártak bennünket. Lassú tempónál nehéz a kormány, hiszen a gumik szélesek, a kormánygép áttétele direkt, a váltókar mozgatása is kemény izommunka, részben a rövid váltórúd, részben pedig a balkezes használat miatt. Viszont a kocsi közel sem ráz annyira, mint várnánk, sőt, az eleje egészen puha, inkább csak a hátsó De Dion-híd üti át a farzsírt a csontig, de csak ritkán. Vicces nézni, ahogy a hosszú motorház mellett fel-le ugrálnak az első kerekek, miközben alig adnak át valamit a karosszériának. Csodásan komfortosak az ülések, kis híján Volvo S80-szintűek, csak az oldaltartás, az ugye itt más lapra tartozik.

Túljutottunk végre a gyűrűn, nekiereszthettem a motort, hadd bömböljön. Mielőtt elmerülnénk zajban és halálfélelemben, érdemes egyet s mást tudni a Caterhamről. A tömege alig haladja meg az öt mázsát, hiszen egyszerű a csőváza, azon alumínium a borítás. Az olyan súlygyarapító izék, mint légzsákok, ABS-es fékrendszer, villanymotorok, zajcsillapítás, párnázás pedig ismeretlen fogalmak ebben a világban.

Ennek a Roadsportnak a szintjén a motor még nem a Hattori Hanzo-pengévé élezett csoda, mint az R500-é, csupán tisztességes családi autóból származó blokk, amire épp csak rálehelt a tuningmester. Ennél fogva a nagy menés nem a szörnyű lóerőkból fakad ötszámjegyű fordulatszámokon, hanem már lent megjön a tolás, hiszen héliumkönnyű az építés. Elméletben tudtam mindezt, olvastam már száz cikket a Super 7-ről, tanár úr, én készültem.

A Super 7-re azonban ugyanúgy nem lehet rendesen felkészülni, mint a villanytan szigorlatra, erre a pedál lenyomása utáni ezredmásodpercben rájöttem. Az autó kicsit megrázta a farát, majd nem evilági könnyedséggel kilőtt a szomszéd megye irányába. A sebességmérő mutatója máris csúnya számok fölött kalimpált, bevillant, hogy Angliában mára az erdők helyére is traffipaxokat telepítettek. Egy életem, egy halálom, folytattam.

Kettő, üveghang, kuplung be, óriási durranás, kuplung fel, gáz be, még egy ijesztő durranás, a ketteshez képest is lankadatlan erejű, borzalmas liftezés a horizont felé. A kezem halkan izzadni kezdett a Moto-Lita kormányon, aminek fél fokos elmozdítására az autó eleje a sáv bal, majd jobb szélét célozta meg. Nyugalom. Nem, nyomasztó halálfélelem. Bocsánat, én itt abbahagyom, nem meghalni jöttem, két éhes purdé vár otthon kezicsókolom, majd megyek én még gyorsan porsévelahungarorábaringen, megígérek bármit, csak ezt ne! De jött a negyedik fokozat, durr, csatt, óriásdurr, tolás, a vérnyomásom anyám Omronjában már simán elfüstölte volna a vezérlő IC-t. És ekkor megtörtént a csoda.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁŐ ŐŐŐŐŐŐŐÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRÁÁÁÁÁÁÁÁŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ ŐŐŐŐŐÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Elnézést, leköptem a monitort. Folytatom.

Szóval ugyanaz történt, mint amikor életemben egyszer kipróbáltam a kétszázharmincat egy japán speedmotoron. A halálfélelmet elhagyva furcsa nyugalom szállt meg. Csőlátás, a motor üvöltése távolivá vált, mínusz feles látásom sólyomszemmé tisztult, a reflexeim szénné kokszolódtak – hiába, a vegytiszta adrenalin csodákat tesz. És itt is, akárcsak a motoron, nem vettem észre hogy torkom szakadtából ordítok, csak utána, amikor megálltam, és egyáltalán nem tudtam megszólalni, mert berekedtem. Ez borzalmas. Borzalmasan jó. És nem is mentem többet százhatvannál. Persze Németországban tettem mindezt, Katterhamen mellett, naná.

Ez az autó baromi jó. Nagyon hazavinném. Lassanként a szívembe markolt a félelem, hogy egyszer vissza kell majd adni. Aztán jöttek kanyarok, és rájöttem, hogy semmit sem fogok itt bravúrkodni, mert valami brit összeesküvés áldozata lettem, és a Caterham a Loctite-tal gyártatta le a gumikat. Persze rájuk volt írva, hogy Avon, meg hogy 195/45 R15, de hiszi a piszi, így nem tapad semmi ami gumiból van. Ne higgyék, hogy a vezetési tudásom elég volt ahhoz, hogy a határait próbára tegyem, pláne nem közúton. Hadd ne vágjak fel óriási pofával, hogyan drifteltem körbe körforgalmakat, mert nem. De ez a fajta közvetlenség, mozgékonyság eszeveszett.

Az alumínium is lehet kábítószer, itt a bizonyíték, a Bende is szépen nézett ki, amikor kiszállt belőle húsz perc után. Bőőő, bőőőő, bőőőő, bőőőőő – száguldozott fel-alá a fotózáshoz, mint valami dervis aki túltömte a hasispipát, aztán meg alig bírt kiszállni a gumitérdeivel. Hehe, ez a kis szemét angol átalakítja az ember autóról alkotott nézeteit.

Érezni persze, hogy régi a konstrukció, hogy itt-ott olcsó, hogy kisszériás. A kapcsolók, akár az Ikarus leszállásjelzője. Nyekereg a karosszéria. Az index nem kar, csak egy billenőkapcsoló a műszerfalon, a duda is csak egy buta nyomógomb a kormánytól jobbra – egyszerű az egész, mint a faék. Mégsem érezni silánynak, a lényeges dolgok bizalomgerjesztőek benne, simán elhiszem, hogy elmegy százötvenezer kilométert lerohadás nélkül. Oké, százezret, mert ilyen autóval beesik évenként négy-öt versenypályás hétvége, ami viszont eszi a mechanikát rendesen.

Délután visszavittük, zokogtunk. Mintha közeli hozzátartozót vesztettünk volna el. Fájdalmunkban több kiló Mars-csokival vigasztalódtunk. Sose lesz ilyen autónk. Megvenni még csak-csak, hiszen a Classic-kit 13 ezer font, összeépítve 15 500, és ez a Roadsport a széles SV kasznival is megvan 21 200-ból, azaz hat és fél millából. De Magyarországon forgalomba állítani szinte lehetetlen. Egyedi típusbizonyítvány, műbizonylatok, ezer sorban állás, visszadobás, megalázás, reménytelenség, aztán a regadó, a honosítás, a műszaki vizsga. Halál.

A franciáknak, németeknek, hollandoknak, japánoknak, törököknek, cseheknek, szlovákoknak, svédeknek, svájciaknak, luxemburgiaknak, norvégoknak, angoloknak, íreknek, olaszoknak, dél-afrikaiaknak, amerikaiaknak, portugáloknak, ausztráloknak, belgáknak, kanadaiaknak, hong-kongiaknak, finneknek, dánoknak, ciprusiaknak, osztrákoknak lehet? Csak nekünk nem? Tényleg a rák egye ki az agyát az egész felügyeletnek, meg az összes behozatalt lehetetlenné tevő szervnek, ott, ahol van. A vasfüggöny ma is létezik, csak nem látjuk.

De talán egy forgalomba állított, használtat, németből? Úgy esetleg menni fog. Psssszt...