Ültetett tehén

2008.01.31. 11:29
A Santa Fé maga a megvalósult amerikai, mármint koreai álom: már a 2001-es első generációból nagy siker lett a világ legnagyobb SUV-piacán.

SUV-ot személyautó-platformra kell építeni, különben olyan lesz, mint az én félig pickup, félig terepjáró öszvérem, a Toyota 4Runner, ami terepjárónak nem elég masszív, SUV-nak viszont túl kemény. A Santa Fé alapja, a Sonata jó kis autó, de a bemutató óta tán egyet se láttam - ez az egész limuzin-biznisz valahogy Európában nem jön be a koreaiaknak. Hobbiterepjáróban meg pickupban viszont annál nagyobbat szakítanak.

A külső európai, ahogy kell, mert Amerikában ezt szeretik: a Santa Fé a Sonatához hasonlóan kicsit audis. A böszmeséget enyhén Chris Bangle-es hullámzás oldja, az első-hátsó lámpákat pedig szerencsés kézzel szélesítették a Santa Fé I-hez képest: eltűnt a bamba arckifejezés. Gusztusos tetősínek, a B-oszloptól hátrafelé sötét ablakok, és inkább optikailag, mint ténylegesen hátrafelé lejtő tetővonal: a lényeg, hogy ne beépített pick-upnak, hanem modern crossovernek nézzen ki.

Gyakorlatilag egyetlen ronda elem van az autón, és ebben osztozik a Sonatával: a Hyundai embléma. Ez a dőlt H betű az ovális foglalatban, ezt sürgősen el kéne felejteni. Egyébként semmi, még azt se veszem dizájnhibának, hogy a csomagtérajtó fogantyúja oldalt van, pedig az ajtó felfelé nyílik - inkább legyen érdekesség.

A műszerfalborítás anyaga jó, az ívek szépek, az igazán nagy dolog a kis barna csík a homokszín bőrkárpitok varrásán; ez már olaszos, vagy angolos elegancia, egy pillanatra mindenki elálmélkodik, aki benéz. A bézs szőnyegek is a hangulatos euro-prémium közérzetet adnak, de persze nem lennék az elégedett új Hyundai-tulajdonos helyében, amikor a szomszéd audis már épp kezdené rosszul érezni magát, de ellenőrzi az utolsó mentsvárat, a csillapítva visszacsapódó kapaszkodót: ajjaj, ez nem olyan.

Halvérű playboyok és családapák egyként örülnek majd a belső tükör és a napszemüvegtartó közötti kihajtható plusz tükörnek. Nem tudom, szándékos-e, de mintha két állása lenne. Az egyikben a hátsó ülés tartható szemmel, a másik pozícióban viszont a jobb kettőn ülő utas dekoltázsa: a macsópapa-tükör megérett a világszabadalomra. A nagy könyöktámasz-tároló ekkora autóban már kötelező.

A sok kék a műszerfal- meg egyéb belső világításban engem idegesít, meg ahogy látom, általában az újságírók se szeretik jobban, mint mondjuk a BMW iDrive rendszerét. Már a Volkswagenekben is szidtuk eleget, de gondolom, a piackutatók által tesztelt fókuszcsoportoknak más az ízlésük. Kékes fő- és segédfények – lehet, hogy ugyanolyan hiszti a részemről, mint amikor sokáig idegesített, ha szembejött valaki ködlámpával, aztán rájöttem, hogy nem is vakít, és azóta alig idegesít. De a kék belső fény valahogy fáraszt, maximum derítésnek tudom elképzelni, mint a Mazda CX7-ben.

A hatást kissé rontja az utólag a borítás közepére barkácsolt GPS-vevő; ennél még én is jobban el tudtam volna dugni, igaz, ahhoz szét kéne kapni a komplett műszerfalat, de hát valamit valamiért. Viszont hosszú idő után láttam egy autóban szivargyújtót, amit általában egy műanyag fedéllel szoktak megspórolni, mondván, az igazából egy elektromos csatlakozó, de mindnyájan tudjuk, hogy kb. egydolláros takarékoskodásról van szó. A látszatot is kerülendő plusz egy csatlakozó van még a középkonzolon, csak össze ne gabalyodjon a sok laptopmadzag.

Az ilyen autónál jön az, hogy ne rinyáljunk az amerikai ízlésre hangolt berendezés miatt: majd ha akkora piac lesz Európa is, nyilván áttervezik. Ebben egyelőre hasonló a szett, mint az én tízéves amerikai piacos japán SUV-omban. A négy ablakemelő elektromos, de csak a vezetőoldali automata, az is csak lefelé. Az ergonómia teljesen európai, a ködlámpa kapcsolóját leszámítva, ami a kormány által kitakart bal alső részre került, minden jó helyen van.