Az amatőr szerelés eufóriája

Utál szerelni? Rühelli az olajat a kezén? Negatív Uri Geller Ön, akinek elég messziről ránéznie egy csavarra, és azonnal elnyíródik a nút? Okkultságnak tartja az autószerelést? Megértem, én is nehezen veszem rá magamat meló után, hogy beletúrjak a gépészetbe. A hétvégén pedig általában csak fél napom szabad, azt köszönöm, inkább a gyerekekkel töltöm, nem elnyíródott féltengelyek püfölésével. De akad kéthavonta egy-egy alkalom, amikor nagy levegőt veszek, és fejest ugrok a haldokló technikába.

Pár napja a feleségem 190-es Mercijéből elkezdtek furcsa hangok jönni indítózáskor. Először csak akkor hallottam kerregést, amikor beröffent a motor, és visszaengedtem alaphelyzetbe a kulcsot. Rá egy napra már indítózás közben is folyamatosan kerregett valami. Ennek a fele se tréfa, ha esetleg a fogaskoszorú akar leszakadni, nagy baj lesz, ha tovább használjuk. De az sem szerencsés, ha az önindító bendixe dobja be a törülközőt, amikor a Kati a gyerekekért indulna épp az oviba/bölcsibe.

Elővettem hát a Bazeget, a Kati megkapta az Alfát, így jártunk egy hétig. Közben telefonálgattam a szerelő ismerősöknek, mi lehet a baj, mikorra tudnák vállalni. A Bazeg közben porladt az esőben, az Alfa miatt átkozódott a kedves nejem – hiába, a 190 D újautós luxusa más világ. Pedig ugyanannyi idősek, a Merci ráadásul minimum kétszer annyit futott már.

Kedvenc szerelőmnél egy kiflibe görbült autó állt a szerelőpadon, két hétre előre sem tudott időpontot javasolni, a motorszerelőm (aki főállásban autókat javít) Diósdon van, a világ másik felén, ráadásul az alkatrészt is nekem kellett volna szállítanom. Az összesen minimum egy kiesett nap, plusz vagy harminc-negyvenezer forintnyi kiadás, ami most épp nem jönne túl jól. Megcsinálom magam, van szabim tavalyról, nyugiban elleszek otthon az autóval, kettesben – döntöttem.

Nem vagyok autószerelő – távolról sem, sajnos – de régebben azért egyedül újítottam fel az autóim motorját, még kicsit lakatoltam, randán fényeztem is a parkolóban, egy önindító-szerelés, váltócsere szinte napi rutin volt. De azok az idők elmúltak, negyvenegy évesen már a szerelők múzsája se csókolgatja nyálasra az embert. Meg a 190 D modern technika, hiszen a kocsi 1986-ban készült, kicsit féltem a szerelhetetlenségétől. Később kiderült, hogy aggodalmam jogos volt.

A 190 D-ben az önindító a motor vezető oldali felén lakik, a légszűrőházat kell csak levenni, és hozzáférhető. Eddig jó. Két csavar tartja, az sem sok.

Igen ám, de az alsóhoz le kell venni a csupa olaj áramvonalasító burkolatokat, ráadásul aknám sincs, mi több, a kocsi alatt hosszában ötméteres zárszelvények hevernek a garázs hosszában, ezekből készült volna eredetileg a kertkapu, aztán máshogy lett. Ide, e szűk lyukba kellett aznap vagy hatvanszor bekúsznom háttal, miközben megettem vagy egy kiló olajos-sáros-macskapisás trutyit, persze kisebb adagokban, részben a szememmel és a fülemmel. Hát ez nem a napos oldala a szerelésnek, tény. És ne feledjék, elektromos szerelésnél mindig le kell akasztani minimum az akku pozitív saruját, különben csúnya tűzijáték lehet a szabadnapos mókából. De jobb, ha a negatív sincs rajta, az ördög nem alszik.

Pedig még az alsó csavar volt a könnyebbik eset, arra épp ráment a 17-es krovafej, egy erős rántás – nyekk - és már lehetett is tekerni. Nyolcad fordulatonként, mert hely, az semmi.

De a fölső! Az a szemét! Az újautó-átok itt utolért, a csavar mélyen bent van, majdnem a váltóalagútban, hátulról nem lehetett rátenni semmit. Végül az ötféle 17-es csillag-villásból az egyiknek a szöge épp stimmelt, visszafelé döntve elfért. Igen ám, de a svábja úgy meghúzta az átkot a gyárban, hogy nem volt elég hosszú az erőkar. Húsz percet kísérleteztem, mire össze tudtam állítani egy olyan, a 17-esből és a villás részére a csillagos részével ráakasztott 14-es csillag-villáskulcsból álló célszerszámot, ami el is fért, még épp mozdítható volt néhány fokot, és úgy tűnt, el sem töröm. Szopás ezerrel, de – nyekk – ez is meglazult, a csavar kijött.

Oké, lehúztam végre az önindítót, eddig egy trükk kellett. De hogy jön ki az autóból? Elhajtottam a gázolajcsöveket, ömleni kezdett a literenként még békebeli 314,90-ért vett cucc. Ajjaj. Gyorsan meghúztam a bilincseket – 4-ből 4 laza volt – és húztam felfelé az önindítót. Nem fért ki. Sehogy. A kormánymű, az adagoló, a gázolajszűrő guantanamói börtönfalakként állták útját. Lefelé lesz az irány, ez világos. Betoltam pofával lefelé az önindítót a sötét lyukba, majd alámerültem.

Hát itt se fér ki. Kormány irányítókar, olajteknő, kormányösszekötő mind útban. Ki a felszínre, rongyon át kormány markol, kicsit tekerget – hopp, döccenést hallok, lejjebb esett a kicsike. Újra alámász, rángat, forgat, infarktust kap, testelő kábelt elhajtogat, agyvérzésben elhuny, önindító fejre es. Még jó, hogy kopasz vagyok, nem okoz presztízsveszteséget az Ultra-dermmel való fejmosás.

Kihúztam a dögöt, ott tátongott a hűlt helye, bent a motor mellett. Szívemet melegség járta át. Egy apró győzelem.

Körbeforgattam a motort, végignéztem a fogaskoszorút, semmi baja. Hál' istennek, ezzel nagy kő esett le a szívemről.

De akkor mi a baj? Tekergetem az önindítón a fogaskereket, egyik irányban megáll, másikban szépen, simán forog. A bendix tehát elvileg jó, bár erre van egy partvisnyél-beszorítós módszer, de az nem próbálnám ki, sok drót, meg jó satupad kell hozzá. Különben is, ha a bendix lett volna hibás, minden első-második indítózásra szabadon felpörgött volna az indítómotor, megálláskor meg reccsent volna egyet. Jól ismerem azt a hangot. Ez meg, amikor még bent volt, jól indított, csak darált. Mindegy, szétszedem, utánajárok.

 Önindítót szétkapni elméletben könnyű, a gyakorlatban mindig necces. Hátulról kezdi az ember, leveszi a kis fedelet, a biztosító alátétet, megoldja az önindító-testet összefogó, két (három) hosszú csavart, majd leszedi a nagy fedelet. Itt laknak a szénkefék.

A 190 D-ben négy is van belőlük, ahogy lehúztam a szénkefe-tartót, mind beugrott így: klikk-klikk-klikk-klikk. Ezekkel itt még lesz szívás.

A forgó- és az állórész szépen lejött. Ahogy magam felé fordítottam a forgórész belső részét, valami törmeléket találtam benne. Aztán levettem a fogaskerék felé eső fedelet, és kiömlött egy rakás zúzott műanyag. Hát ez darált. A modern önindítókba ugyanis bolygóművet tesznek, hogy kisebb lehessen maga az indítómotor. Maga az motor is gyorsabban pörög, a bolygómű ezt a nagyobb pörgést áttételezi hozzá a motor 400-500-as fordulatú igényéhez. És a belső fogaskerék-koszorú műanyagból készült. Már 1986-ban is. Ejnye Mercedes.

Rohantam az internethez, vad Mercedes-bolt keresésbe kezdtem. Péntek volt, még maradt egy fél nap szabadságom, aznap kellett elintéznem. Tizenötből tíz bolt szerdára, öt hétfőre vállalta a bolygóművet. Meg vehettem volna az ürömi bontóban használtan komplett indítót 15 ezerért. Nem, ez a saját szinte tökéletes, megtartom, valahol csak találok bolygóművet. Végül az egyik boltos elárulta a beszerzési forrást: Fer-Vill Kft., Kőbánya. Hívom őket, van persze, menjek csak, nyitva vannak.

Húsz perc múlva ott voltam. Ezer vadiújnak tűnő generátor, önindító a polcokon, az automata kávé tűrhető és olcsó, két perc múlva a kezemben volt az új bolygómű és egy tűgörgő, amit ilyenkor szintén illik kicserélni. Mindez 11 ezer forintért. Baráti az ár, szuper elégedett voltam, pláne hogy az új bolygómű teljesen fémből készült, és a fogaskerekeinek is vagy háromszor vastagabb a tengelye, mint az eredetinek.

Emiatt viszont otthon szedhettem szét még jobban az önindítót. Ez a legrosszabb rész. Először is, le kellett csavaroznom a behúzómágnest, amit apró, kereszthornyos csavarok rögzítenek. Bazi erősen. Ha akár egyet elnyalok, le kell fúrnom, másik csavarom meg nincs. Megkalapáltam a csavarfejeket, hogy elengedjenek, majd betettem a kis racsniba a praktikeres kereszthornyos fejkészletből a legpasszentosabbat, majd iszonyú finoman, ugyanakkor óriási erővel, a torkomban kalapáló szívem ritmusára kihajtottam őket. Ez nem volt ilyen egyszerű, hadd ne menjek bele, végül sikerült, megmaradtak a hornyok. Hurrá.

Aztán a másik rettenet: a tengelyvégen a bendixet egy iszonyú erős seeger rögzíti, amin ráadásul egy rápattintott fémkupak is van biztosításiból. Utóbbit leütni könnyű, a seegert is le lehet rángatni. De visszafelé... Hát az szenvedés volt.

Persze kikocogtattam a tűgörgős csapágyat az önindító végéből, betettem az újat, az könnyen ment. Nem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lenne.

Aztán mindent alaposan bezsíroztam, mert (remélem) ezt a következő tíz évben senki nem fogja szétszedni. Aztán befogtam az önindítófejet a satuba, rátettem a seegerbiztosító kupakot, feltoltam magát a seegert a horonyig, és tanakodni kezdtem. A kupakot most feszíteni kellene alulról, az önindítófejet közben fixen tartani, a csavarhúzóval megtámasztott seegert pedig kalapáccsal bekocogtatni a biztosító hornyába. Ehhez összesen négy kéz kellene. Nekem ott, éppen kettő volt.

Sebaj, befogtam a satuba az önindítófejet, összeválogattam három villáskulcsot, hogy éppen kicsit feszítsék a seegerkupakot, és térddel jól rátámasztottam a kulcsokra. Majd kopácsoltam, kiugrott, visszatettem, kopácsoltam, kiugrott, káromkodtam, kopácsoltam – öt perc anyázás után végre köröskörül rápattant.

Forgórész, állórész könnyen ráment, jött a szénkefe-ház. Próbáltam kézzel, ráfeszegetni – állandóan szétugrott minimum két szénkefe. A huszadik próbálkozás után már rettentően káromkodtam, akkor épp mind a négy szénkefe kiugrott a házából, gúnyosan lógtak a drótjaikon. Jobb ötletem támadt. Összeszedtem a négy leghosszabb, legvékonyabb, legerősebb szerszámot. Egyenként befűztem őket a szénkefék mellé, úgy, hogy középen lyuk maradjon. Oda kellett becsempészni a lompost.

Másodjára sikerült. Szépen összehúztam a házat a csavarokkal, egy bikakábellel megnéztem, hogy rendesen működik-e a cucc. A visszaépítés a korábban jól kitervelt eszközökkel és fogásokkal már szinte eufóriában zajlott. Dolgoztam az egésszel vagy hat órát, elköltöttem 11 ezer forintot, elment kábé két liter gázolajom a vásárlásra. És az autó jó lett, nem is tettem tönkre semmit. Diadal!

Egy kedves ismerősöm, Gyuri bácsi adta a legjobb tanácsot szereléshez, egyszer még nagyon régen. A kispesti kórházban volt szemészorvos, privátban pedig óraszerelő és órakészítő, a háza telis tele vtl rgi, és saját készítésű órákkal. Valami mikrokazettás magnómhoz készítettünk fogaskereket éppen, állítottam, neki, hogy én nem tudnám megcsinálni. Erre az mondta: nem a kézügyesség számít, sokszor még tudás sem kell a szereléshez. Csak sok-sok türelemre van szükség, és jól kell használni a fejünket. Hát igaza volt. Spóroltam vagy huszonötezer forintot, elment egy napom (de közel ennyit elvitt volna a szerelőhöz vitel, az alkatrész utáni rohangálás), mellesleg kikapcsolódtam, ráadásul közelről láttam, mechanikailag milyen szép állapotban van a 190 D . És még a gázolajfolyást is megcsináltam menet közben, ami régóta zavart.

Jót szerelni, túljárni a gépészet eszén, precízen, szépen megcsinálni valamit - férfias dolog. És ha akarja, egy amatőrnek is megy, néha még nekem is. A végeredmény pedig euforikus. Ajánlom önöknek is, brazil szappanopera-nézés helyett pompás mulatság!