2009.10.02. 19:16
220 hozzászólás
totalcar

Úgy tűnik, amikor a Bende Tibby szerez végre szponzort, hogy a feneketlen mélységű, nagy-britanniai autómanufaktúra-szcénát feltérképezzük, valahogy mindig összeomlanak a dolgok.

Tavaly azzal kezdődött a dolog, hogy a reptértől harminc kilométerre bezártuk a kulcsot a bérelt Ford Fiestába, majd még ugyanaznap este kiderült, hogy egyikünknél sincs rendes London-, de még Anglia-térkép sem. Tibby tervezett GPS-t, meghiúsult, én akartam hozni térképet, de nem találtam, gondoltuk veszünk, aztán fáradtak voltunk, bénák, csekélyértelműek, és mégsem. Fentiekből következően valamikor hajnali kettőkor kerültünk ágyba Caterhamben, a Caterham-teszt előtt. Éjfélkor persze még Londonban kerestük Caterhamet, azt hittük, hogy az egy kerület (vagy negyed, tudja a rosseb, micsoda). Aztán vettünk egy térképet. És akkor kiderült, hogy Caterham jóval odébb egy falu vagy városka.

Aztán egy nappal később laktunk nyolc méter magas, de csak hat négyzetméteres, lichthof aljára nyíló ablakú, büdös, nejlonágyneműs, kétméteres, felül nyitott pléhdobozzal elkerített fürdőszobás, az ötvenes években installált darálós vécés szobában(ha bármit lehúztam volna rajta pisin és kakin kívül, 55 fonttól indult volna a büntetés, ezért nem mertem inkább használni), egy arabok által vezetett bel-londoni szállodában. És mindhárom nap alatt szünetelt mindennemű telefonkapcsolatunk Magyarországgal, mert éppen elvágtak valami óriási telekommunikációs főkábelt a Csatorna alatt. Ja, és amíg ott voltunk, még a tradicionális londoni dugó is megszűnt, erről cikket is írtam, én hülye. Aztán egy kedves olvasó nem mulasztotta el megjegyezni, hogy éppen iskolai szünet volt akkor. Hát ezt benéztem. És persze kaptunk bírságot is. Ez volt tavaly, idén sem készültünk jobbra.

Mindent egybevetve: Nagy-Britannia helyén fekete lyuk keletkezik, ha a Bendecsikós páros felbukkan. Ezt lassan ők is felismerik, menekülnek, ha érkezünk. Csoda, hogy idén egyáltalán beengedtek minket.

Most a Dension nyúlt a hónunk alá szponzorként, és dobott fel a plafon irányában, mint gyermekével játszadozó, önfeledt apuka, mi pedig jóízű kacarászásra készültünk ott fenn, a magasban. Hát nem egészen így kezdődött, az első percben kis híján pofára estünk.

Az Easyjet szépen kisuhintott minket Gatwickre, igazából sem ez, sem a Wizz Air nem rosszabb, mint a normál légitársaságok, a hely ugyanannyi, a csupán csak nagyítóval látható sajtos zsömle hiánya miatt pedig nem kapok sírógörcsöt. Gatwickre tehát kis híján úri stílusban érkeztünk, rávetettük magunkat a Marks & Spencer szendvicsboltra (egy csomó lett ilyen Angliában, igen jó és olcsó), és a Densiontól kapott mindentvivő Europcar-kártyával elindultunk felvenni a bér-Golfot.

Elég sokat kellett gyalogolni. És azért már elég fáradtak voltunk egy egész napos pénteki meló után. Europcar. Megnyugtató, zöld szín, az épület mögött valahol parkoló, ott lesz a finom Fauvé. Bemegyünk. ’stét, mink ezésez, itt a rendelési szám, átvennénk.

Angliában vagyunk, ezért a pultos úriember nem tette a bal könyékhajlatába a jobb öklét, ezt követően belengetve az egész mizériát. Csak majdnem. Merthogy autó nincs. 41 kocsit vártak trélerrel, de a trélerek elakadtak, az autópályákat felszántották, az autók mind kigyulladtak, egyébként is jöttek az ufók, és elvitték a Golfokat, mert a roncsprémium miatt náluk elfogyott a bérautó az Alfa Centaurin. Ők sem értik (mármint a Europcar), üres a parkoló, megnézhetjük, ha farkaskölyköket szülök helyben, Pa-Dö-Dö-feliratos bézbólsapkákkal a fejükön, akkor sem lesz autó. Nem, messziről jött, munkájukat végző, szimpatikusan gyanús, közepesen öltözött kelet-európai úriembereknek sem. Senkinek, nagyon sajnálja, tizenhat éve dolgozik itt, még sose fordult elő ilyen, de mi, ma este már a huszonhetedikek vagyunk, akiket el kell küldenie. Borzasztóan sajnálja.

„De minket Southamptonban vár a lefoglalt szállodai szoba, délelőtt már Chichesterben dolgoznunk kell…” – kezdtem bele, feleslegesen.

„Senkinek nincs autó, elnézést, tényleg elnézést, kérem, szálljanak meg a repülőtéren, esetleg próbáljanak meg eljutni Southamptonba még éjjel, van vonat” – így az ember.

Tévedett. Nincs vonat. Mármint Angliában, és éjjel. Nagyjából egyáltalán. Ezt akkor tudtuk meg, amikor az összes cubehőrrel megint átvonszoltuk magunkat a fél reptéren. És kivártuk a hosszú (fogalmatlan turistákból álló) sort az egyetlen nyitva tartó ablakig. Amely mögött a készséges MÁV-alkalmazott belemélyedt a számítógépébe, és a legjobb megoldást ki is nyomtatta, nekünk, a láthatóan extrém szerencsétlen barmoknak. Ezt.

Tehát akár már hajnali három előtt Southamptonba érhettünk volna két átszállással. Esetleg valahová Londonba, valami autókölcsönző közelébe nincs vonat? Nincs. Gatwick jóval több mint egy versztányira van Londontól, annyira azért nem voltunk jól eleresztve, hogy taxit bérelhettünk volna, ahhoz meg nem volt kedvünk, hogy a brit vasúttársaságok útvesztőiben kísértsünk Frankenstein kedvenc óráiban. Próbáltuk hívni Dension Attilát, hátha tud valamit.

Attila éppen Imolában volt, arról már írtunk, hogy miért, éppen hazafelé tartott a pályától egy éjjeli taxiban. Kérte, várjunk öt percet, megpróbál valamit onnan, hiszen irgalmatlan sok pénzt hagynak évente a Europcarnál, tenniük kell valamit egy ilyen kiemelt ügyfélért, mint a Dension. Nem tettek. Nem is tudtak volna, nyilván, hiszen nem volt autójuk. Maradt a szálloda. Attila mondta, menjünk nyugodtan, ne törődjünk semmivel, ha ott vagyunk, hívjuk, elintézi telefonon át a fizetést.

Gatwicken egyetlen hotel van, Hilton. Egy egészen más úton ismét átszeltük a repteret, lábaink gumicukor, a talaj száradófélben lévő Palmatex, izmainkban habosodott a tejsav, gurulós bőröndjeink a százötven kilót verdesték, csapágyaik Belarusz traktorokból.

Kellemes meglepetés – a recepciós magyar csaj, úgy hívják, Elizabeth. Nem jutottunk el a formális bemutatkozásig, ezért nem tudtuk meg, hogy Liza, avagy Lizi-e ő, (tán Erzsi?), de némi angol hablaty után magyarra váltottunk, és rögtön tegeződtünk. Hajnali egy felé lehetett ekkor.

119 font egy kétágyas szoba. A Hiltonban. Azonnalra. Nem is rossz, másutt három csillagnál ennyit kérnek. De ezt a Dension fizeti, mondtuk, mindjárt felhívjuk Attilát, tárgyalják le telefonon. Nem lehet, mondta Liza (maradjunk ennél), a Hiltonnak van egy formanyomtatványa, azt ki kell töltenie a távfizetős kuncsaftnak, máshogy nem megy, tehát kell egy hitelesítő fax. Imolában is rég szombat hajnal volt már ekkor, de Attila, ott, az éjszaka közepén fogadta a faxot, kitöltötte, visszaküldte. Közben a concierge-ről is kiderült, hogy magyar, de nagyjából itt hallottuk utoljára édes anyanyelvünket az út során.

Liza és Attila csodásan lemeccselték a szobánkat, aludtunk tán öt órát, rohadtul el voltunk késve, pedig Goodwoodban akkor már bő egy napja tartott a Revival. A Szent Ügy, amiért mentünk, amiért két éve kavar a Bende, ahová kijutni tizensok éve életcélom. Vagy éppenséggel csecsemőkorom óta, csak akkor még nem volt Goodwood Revival. Vályi Pistának nem kevésbé, de csak két emberre szólt a keret, a Bende pedig kijelentette, hogy csak azért erőlködött ennyit, hogy ő jöhessen segítségnek.

A Europcarnál még nagyobb meglepetésben volt részünk, mint alig pár órával korábban. Ugyanis lett autó – ami, ugye, a helyzet ismeretében korántsem tűnt triviálisnak. Nem Volkswagen Golf, csak egy Vauxhall Astra, de mindenképpen beindítható, rendszámos, tetős, ablakos, önjáró automobil. Ott csillogott a parkolóban (Angliában mostanában minden autó fekete, szörnyű), felmálháztuk, GPS elő, felcuppant, Southampton Holiday Inn Expressz beüt, indít, mehetünk.

Nézem a kilométerszámlálót – 000008. Nem tudom, hogy ültem-e már ennyire új autóban. Igaz, hogy mérföldben mutat, de akkor sincs még 13 kilométer. Írjuk le így is: 000013. Ezek az őrültek a tegnap éjjeli pánikban beállítottak egy teljes újautó-flottát Gatwicken. Két óra múlva a Holiday Inn pultját támasztottuk, mi, mérsékelten bizalomgerjesztő külsejű, kelet-európai gentlemanek.

Először nem értették a nevünket. Aztán nem találták. Aztán megtalálták, és közölték: mivel előző éjjel nem jelentünk meg, és telt ház van, ezért kiadták a szobánkat másnak. Hogyne, ma estére is.

Ehhez annyit hozzá kell fűznöm, hogy a Goodwood Revivalre nagyon sok néző zarándokol évente, és közülük csak pár százan mennek magánrepülővel, -helikopterrel, a többiek valahol Dél-Angliában, minél közelebb próbálnak szállást találni maguknak. Száz kilométeres körzetben istállótól, panelen át a kifizethetetlen árú luxuskastély-lakosztályig minden foglalt ilyenkor. Nem véletlen, hogy a mégoly ügyes densionos ügyintéző - aki látott már cifra útitervű vendégeket - sem tudott ötven kilométernél közelebb szobát találni nekünk.

Nos, a földkerekség utolsó Goodwood-közeli bérszobája csúszott ki a kezünkből a Europcar miatt.

„Vett a minitt, vett a minitt, áj vill csráj to fecsju e rum” – vigasztalt a hajdani nagy gyarmatról behonosult recepciós úr. Előző éjjeli hiltonos Lizánkhoz hasonlóan ő is hősiesen harcolt a számítógéppel, a telefonnal, majd megint a géppel, és negyedóra elteltével fel tudott mutatni nekünk két egyágyast. Itt mindenki zavarba ejtően segítőkész. Viszont a densionos foglalás érvényét vesztette addigra, hiszen emez már új esemény. Újabb faxos rundó, persze szombaton, nem volt könnyű.

Lelki szemeim előtt sodródó Bugatti T57-esek köpték a lángot, Ford GT40-esek rajai alatt remegett a Mennyei Aszfalt, amit még maga Earl of March nagyapja terített le a harmincas években. Jó, talán nem pont ezt a réteget, és nem is éppen ő, hanem melósok, de akkor is – szenvedtem. Délután lett, Goodwood messze, még a késve megigényelt (két héttel korábban tudtuk meg, hogy lesz szponzor, az angoloknak már nem volt idejük elküldeni) sajtóbelépőket is át kellett még valahol vennünk. Kifelé mosolyogtam, befelé tomboltam. Aztán minden sínre került.

Öt percet adtunk magunknak a csomagledob-, pisi-, dezodor-, hátizsákfelkap-műveletekre, robogtunk le a kiváló Astrához – borzalmas, gyilkos, halálos ülései vannak az alapverzióknak, ismét csak a régi Opel-szabály, ne vegyenek olcsó széket -, és üvegen verettünk kilencvcenhét körforgalom és hat autópálya érintésével Goodwoodba.

A GPS-be jobb híján csak azt tudtuk beírni: Chichester, Race circuit. Oda is vitt volna, csak ilyenkor éppen mindent lezárnak a környéken. Kábé háromnegyed órát bolyongtunk gyönyörű kis falvakon át, mezőillatot szippantva, a navi próbálkozott, néha lefagyott (hiába, a kiváló Blue Panther…). Éreztük, hogy valami masszában hatolunk körbe-körbe egy meghatározott pont körül, amit nem látunk, nem hallunk, csak érzünk. Jack London, Nagy kalandom északon, talán emlékeznek a filmre, ott volt a faszi, aki eltévedt a mínusz harmincban, meg a hóesésben, és amikor negyedszerre találkozott a saját nyomaival, lelkileg összeroppant, leroskadt a földre és megfagyott. Hát mi nem fagytunk meg, nem is roppantunk össze, csak pöttyet idegesek voltunk.

Aztán mégiscsak meglettek a parkolókhoz mutató táblák, betaláltunk a végeláthatatlan mezőre, amin végeláthatatlan sorokban és oszlopokban álltak az autók, de mégis minden újonnan jövőnek személyes narancssárga ruhás parkoláseligazító diák jutott. Majd itt kaptunk egy nagyobb, meg utána még egy ahhoz képest gigászi sokkot, kis híján el sem jutottunk a pályáig, de erről később. Ezen írásban a road movie-é a főszerep, minden, ami érdekes lenne, mellékszál, sajnálom.

Tehát a road-movie újabb fejezete a sajtóbelépők átvételére szolgáló szobában találja a Bendecsikós kettőst. Mindenki, de mindenki korhű ruhában feszített már a parkolóban is, ez feltűnt, itt meg aztán végképp elborított mindent a naftalinszag, esküszöm, még a kölniillatok is klappoltak a gúnyákhoz. Még a hasonló rendezvényeken rendre borzalmas ízlésficamról tanúbizonyságot tevő amerikai journók is rendes autós sapkában, kockás zakóban, csajok pöttyös szoknyában, zsabóban (jól mondom?) villantottak, az angolok, németek, hollandok pedig végképp kitettek magukért, azt én le sem tudom írni.

És mi? Az első magyar újságírók e jeles rendezvényen? Az új médiavilág ígéretes küldöttei? Hát kérem: farmer, kilógó ing (Bende), steyr-puchos póló, sokrekeszes hátizsák. Igazán keményen átéltük a rózsaszín tüllruhában a Capellába igyekvő, ám véletlenül az egy utcával odébb lévő neonáci pubba betoppanó oda nem valóságát.

Szörnyű volt, és ez így is maradt még két napig. Pedig tudhattam volna, iszonyú sokat olvastam a Goodwood Revival-ről, láttam a képeken a sok korhű alakot, de azt hittem, mindig célzatosan keresték a fotósok a megfelelő embereket. Jártam már Earl of March másik goodwoodi rendezvényén, a kastélya előtti útszakaszon megtartott Festival of Speed-en, de ott legfeljebb öt százalék járkált így. Azt hittem, a Revival is hasonló. Egy frászt. Itt a hozzánk hasonlóan a szlovák kettőt nézőkből jött össze az öt százalék.

Ráadásul a Bende nevét nem találták a gépben. Az enyémet igen, megkaptam a három jegyet (igen, a péntekit is), a kivételesen informatív programajánlót, versenylistát, térképeket, to-do és not-to-do leírásokat, „PRESS” fityegőt a gépemre. Tibbynek gyorsan intéztünk egy jegyet, de a másnapi belépő miatt be kellett mennünk az igazi sajtóirodába.

Egy píáros – ha nem tudtam volna, hogy az, simán gondoltam volna a Grease 3 forgatásáról megszökött statiszának - bekísért minket belülre, Bendém ott kapta meg a másikat. Mármint jegyet. Az is kiderült, hogy a Tibby arc és a Zsolti név keveredik a goodwoodi rendszerben, tehát a Csikós Zsolthoz a Bende Tibor fényképe tartozik. De előkerült az első, eredeti levelem is, ott helyben, látták, hogy kettőt kértünk, szörnyen elnézést kértek, Angliában tényleg mindenki, de mindenki nagyon segítőkész, legalábbis ezen a szinten.

És ezzel máris bent voltunk abban a mennyországban, ami nincs is. Már amikor a nevemet beírtam a sajtólátogatós könyvbe, az olvan volt mint a Viagra hatását levezetni N. Portman közreműködésével, aztán ami utána jött, az lényegében megölt. Erről viszont itt, most nem írok, majd talán jövő héten, van 2000 képem, amit ki kell válogatnom, az élményt pedig még nem sikerült átlátható masszává feldolgoznom az agyamban. Majd, majd, talán jövő hétre kiizzadom, most spanyolt játszom. Manyána, vagy hogyan is.
 


 

Na mindegy, Goodwood jött, ment, talán igaz sem volt, álltunk mindkét nap után vagy egy órát a dugóban. Odafelé szpottoltunk eladó Rolls-Royce-ot az út széli susnyában, ahogy nálunk a Kadett E-ket szokás.

Hazafelé meg a sötét falusi utcára leparkolt ős-Bristolt (bár az lehet, hogy valami látogatóé volt), miközben – nem túlzok – ötös csoportokban jöttek szembe a Rolls-Royce Phantomok, tudják, ezek a mostani katedrálisok. Az ember, ha odajut, tényleg azt hiszi, hogy valami sikátorban elkapták, és teletömték LSD-vel, mert olyan nincs a világon, mint Goodwood környéke időben és térben. És a versenyről nem beszéltem még.

Ja, és odahaza, a szálloda parkolójában egy olyan autó várt minket, amilyet sose láttunk, holott annyira azért nem most kezdtük az autószpottolást. Tibby elég sokat beszélgetett másnap a tulajjal a parkolóban, amíg én fotóztam a kocsit, majd arról ő ír. Dunsmore, valakinek dereng valami? Nem ér guglizni. Mindenesetre a tulaj és neje is Goodwood miatt töltötte a Holiday Innben az éjszakát.

Aztán vasárnap éjjel már London mellett, a Dension adta lakásában aludtunk, elhagytuk Dél-Angliát. A kiváló Blue Panther navi persze hússzor egymás után lefagyott, amikor High Wycombe városka alatt az utcanévre kattintottam a kijelzőn (ilyen hibát hogy a fenébe csinál? Semmilyen más városnál nem fordult még elő), ezért negyed tizenkettőkor fel kellett hívnunk szponzorunk angliai cégének igazgatóját, Dension Iant, hogy vezessen már el bennünket az általuk ingyen alánk tolt lakáshoz. Biztos szereti ő is a magyarokat.

Nos, a lakás egy háromszobás, szuperül felszerelt, szuper-angol környezetben levő, két fürdőszobás luxuscucc volt, dobtunk egy rendes hátast. Még a hűtő is tele volt sörrel. Az elején.

Aztán akadt még néhány bendecsikósos mozzanat, például a másnapi arielatomozás után. Hazafelé (ismét Dél-Angliából) egy, azaz 1 perccel késtük le Stonehenge-et, de csak azért, mert az Ariel-anyag elkészítése után a szomszédos Crewkerne-ben másfél órán át internet kávézót kerestünk. Meg én is beragadtam vagy negyed órára egy antikváriumba, ahol 0-120 évesig hevertek autós és motoros könyvek, tömegével, olyanok, de olyanok.... A Bende nem is mert bejönni, hiszen válság van. Aztán mégis vettünk fejenként vagy 6 könyvet, Angliában nem lehet kibírni. Csak mindezt később.

Ez volt az az este, amikor hullafáradtan betámolyogtunk Londonba, kedvenc Trafalgar Square-ünkre, mert oda azért be kell menni. A Soho felől startoltunk, ismét kiváló Blue Panther navimra hagyatkozva – immár gyalog. Odafelé 1,8 km volt az út. Vissza 2,6. Aztán amikor rájöttünk, hogy a navi sem tudja, hol vagyunk, és éjjel fél egy van, fogtunk egy taxit, ami vitt minket másik hármat, mire Astránk délceg vonásai felsejlettek a térben.

Tibby csak valamivel High Wycombe előtt vette észre a dolgot a szélvédőn. Kinyúlt. Letépte. Megnézte. Akárcsak tavaly, a tiltott zónába hajtásért, most is megbüntettek. Parkolásért. Hatvan font, ismét, juhé, két szuper, négy baromi jó, tíz leértékelt, de ínycsiklandó autós könyv ára. Ó, hogy pusztulna meg az a sok rohadt felfestés, parányi tábla, kiegészítő jel, népszokás, franc tudja mi, ami szabályozza arrafelé a közlekedést. Egyszerűen nem áll rá a szem. Ha London, az nekünk hatvan font, ez úgy látszik, már örök szabállyá válik.

Kedden a gigantikus beaulieu-i (ejtsd: bjúli) autómúzeum felé még elcsesztünk egy fél órát azzal, hogy valami Harry Potter forgatási szájtot megkeressünk a Bendének. Meglett, bár akkorra már fogyadozott a részben Karesztól átkopirájtolt káromkodáskészletem. De Tibby nagyon szép a fotón, szerintem illik is J. K. Rowling meséjébe. A lakosok meg kivételesen jól tűrték a fotózást, nem kergettek meg vasvillával. Fasza.

Na aztán még az utolsó napi, egy óra húsz perces Bristol-cikk elkészítése (abból is jön még egy poszt ám) – azt hiszem, kevés annyira tömény perc volt eddig az életemben. De Anglia minden bírság, Europcar, a Dension beavatkozását követelő vis maior, dugó, a kalodaüléses Astrába öt nap alatt beletaposott kerek ezer mérföld, eltévedés és egyebek ellenére is – csoda. Nehéz felébredni, még nem is sikerült.