Azt hittem, több kalandom lesz

Rengeteg eladó autó hirdetését küldték az olvasók az év vége felé írt, totálkárossá vált Marutimmal kapcsolatos cikkemre, aminek a Totalcar főszerkesztője a 220 ezerért piros autót, valaki? címet adta. A cím kicsit megváltoztatta a várt tartalmukat, hisz eredetileg 300 ezerért kerestem, és a lényeg inkább az volt, hogy fiatal legyen. A "98-asnál fiatalabbat valaki?" -cím biztosan nem hangzott volna jól. De mindegy is volt, mert mire munka után nekiállhattam megnézni a hozzászólásokat, a kommentezők a három jó ajánlatot (Suzuki Swift, Fiat Cinquecento, Renault Clio 300 alatt) már stoppolták "ez már az enyim" felkiáltással. Ami meg nem kelt el, az vagy túl hosszú volt, vagy túl rozsdás. De nem adtam fel.

Azt már most elárulhatom, hogy sikerült olyan autót vennem, amivel elégedett vagyok. A múlt héten kaptam vissza az Allianztól az átírási költségeit is, ami a totálkárossá nyilvánított Marutim utáni kártérítés utolsó tétele volt. Tavaly trafálták oldalba a Lánchídon az autómat a szembesávból, és mivel én voltam a károsult, a helyette vásárolt új kocsihoz a 220 ezer forint kártérítéstől az átírásig mindent a biztosító fizetett. Utóbbira még pluszba összesen 48 ezret kaptam. Mindezt egész jónak éreztem ahhoz képest, hogy a biztosító társaságoknál csak rávezető kérdésekkel segítenek, mit lehet visszaigényelni még a kárrendezés részeként, és minderre mennyi az időkeret (az új autó vásárlására két év).

Egy szép decemberi vasárnap este nekiültem a hirdetéseknek: az olvasók által küldött ajánlatok a Kia Sephia 98-astól az Opel Vectráig sokfélék voltak. Első körben még a 98-as, lópofájú Fiat Uno is tetszett 250-ért, meg egy citrancs 96-os Cinquecento 260-ért, és a 90-es Ford Festiva kabrió 200-ért. Magánban is többen írtak kedves maileket, ebből Ádámé jött be legjobban, amiben a szomszédja 121-es piros Mazdáját ajánlgatta: 1998 előtti, de nem széttört romhalmaz, írta.

Omm segített eligazodni a sokféle hirdetés között. Ne csak azért ne jelentkezzek a 98-as Ford Fiesta Focusért 280 ezer forinttal a kezemben, mert téglalap alakúnak látom, tanácsolta, hanem mert olyan nincs. "Sokkal jobb az 1.25 Zetec, de ez még mindig a tömény, beszürkült unalom, egy echte száraz, irodista biccsnek nézel majd ki, vagy frusztrált családanyának." Egyik sem volt életcélom. "Szeretni való kisautó kell? Vagy olyan, amiben elalszol és untat, cserébe működik? Mosolyogjanak rád az emberek, vagy sem? - tett fel ijesztő eldöntendő kérdéseket. - Én a Cinque Sportingot vinném, de próbáld ki. Olasz az nagyon, olyan jópofa. Nem biztonságos, kicsi, pörgős, élénk kis szarzsák, de igen-igen szerethető."

Világos volt, hogy kis autót és pofásat akarok, de Daewoo Matizoknak és Renault Clióknak hiába örültem az árkategóriában, hamar kiderült, hogy jobbkormányosok. Tíz perc keresés után kiderült, hogy vagy régi kis autót veszek felújítás előtti állapotban (ebben az árban Minik között csak két szétégettet találtam), vagy egy kilencvenvalahányas Nissan Micrát.

Kis kitérőként felhívott rég nem látott haverom (Dombi), hogy olvasta a Totalcaron, piros kis autót szeretnék, és kölcsönadná a Volkswagen Bogarát, amíg nem veszek egyet. Dombit abból az időből ismerem, amikor az ELTÉsek Erdős Caféjában még nem az István, a királyt játszották, de a kocsijával még régebbi a kapcsolata: a kilencvenes évek elején ezen tanult vezetni Pécsen, amikor az összes haverjának a Kodály utcában Ladája volt. Így el nem adja. De ha töltögetjük az akkuját és reggelente megsimogatjuk, kölcsönbe elvihetjük. "A német ipar nem hazudik" - biztatott még, és már másnap este a Bogárért mentünk Bencével a János-hegyre. A hónapok óta lemerült kocsihoz viszont taxist is kellett hívni, hogy bebikázza. Nem ment könnyen, megdolgozott szegény a 3500 forintos egységárért: miután se Bence, se Dombi nem tudta beindítani, ki kellett rántania az autót, mert a kézifék berohadt, aztán kivontatni a kocsit a mellékutcából. Bence még elköszönt a segítőkész 6*6-ostól: "értem, főnök, kettesbe!", aztán az első budai kanyarban, amikor már 50-nel süvítettünk lefelé, és a motor is bedurrant, a lámpákat időben találtuk meg, mert szemből jött egy autó. Dombi még telefonon elmondta, hogy "figyuzzatok, az ülést nem lehet állítani, a biztonsági öv meg nem működik." Mint később kiderült, működnek ezek, csak tudni kell mindnek a módját, de Dombi ilyen illúzióromboló dolgokról hallani sem akart. Az autó teljesen bevált, bár megálláskor kicsit olyan volt, mintha hóekéznénk: mindig balra ránttotta a kormányt. Viszont van rajta extraként néhány matrica (Toy Machine), és utólag csak a kerekeket kellett felfújni, meg az üres üdítős palackokkal, amiket az utastérből kiszedtünk, egy 100 literes kukát megtölteni.

Az autó baró, de pár hét használat után már inkább egy 74-esnél újabbat akartam elektromos kütyükkel, így végre körbenéztem a Nissan Micrák piacán. Követtem a rendszámbuzi Füge tanácsát, hogy 400 ezerre emeljem a határt és inkább alkudjak. Az országban 4 normális ajánlat volt épp a használtauto.hu-n, mindegyik 93-as. A Népítélet szerint ez az Év Autója volt, de hát mikor volt már az. Kellett öt perc, hogy az évjáratba beletörődjek. Felhívtam az első eladót, nagytétényi volt, ami elég nagy távolságnak tűnt, mert akkor még nem tudtam, hogy Pécsen, Kaposváron és Egerben árulják a másik hármat. A tétényiset a tulaj anyósa használta, nem sok jót mondott róla, és az autó képén is látszott egy deformitás. A pécsi darab volt a következő, telefonban elárulta a lány, hogy több hónapja nem tudja eladni, mert nem megy 350 ezer alá, gondoltam akkor nekem sem enged. A fekete kaposvári egy szervizben volt, a szervizes unott hangon pár hiba mellett azt is közölte, hogy nincsenek papírjai, és garancia sincs arra, hogy valaha lesznek. A negyediknek (Eger melletti Felsőtárkány) viszont csak az volt a baja, hogy a színe élénk ciklámen. Mikor felhívtam a tulajt, elmondta, hogy a fényképezőjén az automata nem állít fehéregyensúlyt, és mindenki ezzel hívja, hogy jaj de jó, hogy pink, de ahogy másokat, engem is ki kell ábrándítania, hogy sajnos ez az autó piros. Azonnal kértem egy nap szabit.

Bencével már másnap lementünk Egerbe, felhívtam az egri totalcaros szerző Koncz Jánost is, hogy csatlakozzon hozzánk. Őt a hangja alapján minden hájjal megkent Jan Balbecknek képzeltem, mert utoljára a Guldenburgok örökségében hallottam Kaszás Attilát ilyen hangon beszélni, és épp egy Balbeckre volt szükségünk. "Vannak ilyen okos listák a neten, hogy mi az a 12 235-féle dolog, amit meg kell nézni vásárlás előtt egy használtautón. Hozzál olyat magaddal, de a próbaút lesz úgyis a perdöntő. Kitapossuk a lelkét!" - lelkesített indításként.

Az odafele úton végig zuhogott, a Bogárnak nem volt stabil az úttartása, erősen kellett fogni a kormányt, koncentrálni kellett végig. A kamionokat az autópályán nehéz vele előzni, hosszan verik fel a vizet, a menetszél rendesen meg-megdobja, ahogy 110 km/óra fölött erőlködünk. Úgyis végigaggódtam az M3-ast, hogy már az elején átadtam a volánt.

Aztán mégis egy körforgalomban csúsztunk meg Füzesabony közelében: pillanat alatt megszűnt a kontrollja, az orra kiszaladt és 340 fokos majdnemkört pördült a tengelye körül. Ijedten nézhettem, mert Bence elmagyarázta a jelenséget: "Hátsókerekes, az egy dolog, a BMW is olyan, de ez farmotoros is, úgy látszik csak a hátsója körül tud megpördülni, mint a búgócsiga". Így mindjárt jobban éreztem magam, és a benzinkútnál kávézás, kuglófozás közben már megint egész barátságos kis autónak tűnt.

Konczcal a Bükkben található Felsőtárkány falutáblánál találkoztunk, személyesen már kevésbé hasonlított Balbeckhez, pláne, mert Mercedes helyett egy fehér Suzuki Ignissel érkezett. A dimbes-dombos helyen a macsónak tűnő eladó azzal fogadott minket, hogy nézzem meg a garázsban, tetszik-e, és csak akkor sározzuk össze, ha igen, mert le van mosva. "Sározzuk!" - válaszoltam tömören, bár a tömpe orrát akkor még nem is tudtam megnézni, annyira beszorították a falhoz, de 1,3-as, ötajtós, mellesleg 2011 novemberig jók a papírjai és a színe is szuper. Mind a négyen beszálltunk.

A környékbeli kanyargós hegyi utakon teszteltük, és az eső ellenére hajthattam rendesen, mert a srácok kapaszkodtak panorámanézés közben, Bence meg odaszólt néha halkan, hogy fékezzek. Közben panaszkodtam, hogy nem megy eléggé, mire a tulaj a fordulatszámmal nyugtatgatott. Aztán vezette a Bence is, úgy tűnt, tetszik neki, mert Y-fordulóval hirtelen ráhajtott egy erdei útra, majd Koncz is kipróbálta, miután a tulajjal a hátsó ülésen összehaverkodott: volt mit megbeszélniük az autó hangos téligumijaitól a vezérműláncig.

Az anyósülésről felhívtam egy egri származású haveromat, Matyit, aki anno a nagytétényi koliban volt szobatársam, tud-e közeli szervizt. Tudott egyet, az egri Tárkányi utcában: Karanyiczot, ami négy kilométerre volt csak a falutól. Mondta, hivatkozzak a húgára. Sebesen arra kanyarodtunk. Ismerte a szervizest a tulaj is, neki meg autóalkatrészcége van Egerben. Egyébként egyre beletörődőbb fejet vágott, de amit Koncz írt utólag, hogy a szervizeléssel teljesen kikészítettem volna, erős túlzás. Csak elvégeztek az autóján pár vizsgálatot, én meg a fényezés vastagságát mértem le egy pisztolyszerű műszerrel, amit Kereszturi Tamás nyomott még a szerkesztőségben a kezembe. Kiderült: ugyanolyan mindenhol a fényezés, vagyis, ha össze is tört, nem részletekben festették újra.

Nem rossz a motor, mondta először is a szerelő, megnézte a futóművet, mi is megnéztük (fékbetétet majd cserélni kéne), majd a kipufogógázt is megvizsgálta (szuper az is). Aztán elvitt az autóval egy körre, és miközben a földúton pörögtünk, elmagyarázta, hogy megéri az árát. "Nem tudok mondani olyat, ami miatt alkudhatnál, de alkudj legalább tíz százalékot. 6-7 évvel fiatalabb Suzuki Swiftet vehetnél ennyiből, és bár ahhoz feleannyiért vehetsz alkatrészt, az sokkal fapadosabb." Pénzt sem kért a vizsgálatokért, csak megkérdezte, hogy van a Mátyus Andika, akire hivatkoztam, mondtam, hogy jól. Legalábbis tíz éve, amikor először és utoljára láttam egy házibulin, egészen jól volt.

Sikertelen beindításomnál összenevetett Koncz a tulajjal, hogy nem jól kuplungozok. Ez már Jan Balbeck-i segítség volt, mert erőre kaptam, és amikor a felsőtárkányi végcélhoz értünk, határozottan bejelentettem, hogy 300-at adok érte a kiírt 365 ezer helyett. A tulaj 350 alá semmiképpen nem ment, helyette elmondott pár tanulságos történetet arról, hogy ez milyen hasznos kocsi, sosem hagyta a feleségét cserben. Próbáltam venni a lapot: elmeséltem neki a pécsi lány szomorú történetét, aki azért nem tudja eladni hosszú hónapok óta a Micráját, mert beragadt 350-es határnál. Mikor kétszer is elismételtem, hogy 320 fölé nem megyünk, már Bence is besegített, mondta, hogy 330. Itt feladtam, kezet fogtam a tulajjal, és elköszöntünk. A ház előtt szomorkodtunk egy sort: tudtuk, hogy ez az autó az igazi, és hogy én ennyiért nem akarom. Láttam, hogy mozdul a függöny, kinéztek ránk, úgyhogy látványosan hazaindultunk.

A negyedik kanyarnál hívott fel a tulaj, hogy menjünk vissza, ha a 340 jó nekünk. Jó volt.

Miután megvettem, az autókulccsal boldogultam nehezen (kiderült, hogy elkopott), de cserébe kaptam egy ajándék rádiót: "ha megígéred, hogy nem rugdosod a kuplungot". Mit tehettem, megígértem. Koncz meg sms-ben gratulált az elmenős alkukoreográfiához.

Miért nézel ilyen szomorúan Katinka?, kérdezte Zirig Árpi másnap az Indexben, szuper új autód van. "Mert kiderült, hogy nem tudok kuplungozni!" Mire ő: csak hátrébb kell ülnöd, arra van a virgácsod, hogy használd. Kari meg az autó lelkét ápolgatta: fékolajjal feltöltötte, a fékbetétről meg megállapította, hogy el van kopva, de csak ha csikorog, akkor kell betét, meg tárcsacsere. Úgy egyébként rendben van, magyarázta, mínusz 45-ig van a hűtővíz, gömbfejek meg a szilentek is okésak.

A lényeg, hogy a kártérítéshez összesen 120 ezer forintot kellett hozzátennem a vásárláskor, emellett az átírás került még 8 ezrembe: ennyit fizettem rá a biztosító által fizetett pénzhez a motor 475 plusz köbcentije miatt (a Maruti 800-as volt). Az Allianznál az átírásköltségek visszaigénylése egyébként 1,5 hónap várakozásba került, miután leadtam az átírási költség, az okmányirodában fizetett illetékek és az eredetiségvizsgálat számláit. Ez az összesen 128 ezer szerintem nem rossz ár azért, hogy végre van elektromos ablakemelőm, szakaszos ablaktörlőm és szervokormányom is.

Omm is elégedett lehet, mert pozitív visszajelzéseket kaptunk a Nissan Micra 1.3 LX-emmel, és nemcsak az utakon. Winkler például hat év alatt egy szigetes esettől eltekintve először volt kedves velem, amikor bukósisakkal a liftbe szállva megjegyezte, hogy jó autóm van és hogy a totalcarosok is körbeállták és bólogattak, hogy ez igen. A micrabuzi Papp Tibi meg az Index parkolóházában csikorogva tesztelte, mennyit bír gyorsulni 10 méteren: van ereje. Plusz fordulékony és fürge, viszont én már nem vezetek olyan vagányan, ahogy Marutival tettem, mert féltem a kis Micrát rendesen. Főleg a roncsaikat az utakon látszólag nem féltő (erőszakoskodó) kiscsajoktól.

Jut eszembe, Hajni barátnőmnek Dombi engedélyével, tesztelésre átadjuk a feltöltött Bogarat.

 

Jan Balbeck a hátsó ülésen

Hívtak a srácok a szerkesztőségből, hogy jön Egerbe egy kolléganő autót venni, kísérjem el: jó dolog a helyismeret, ha mást nem, pszichés támaszt nyújthatok. Hát mást nem is, gondoltam, mert ahogy én veszek autót, azt senkinek nem ajánlom: lusta vagyok az apró részleteken rugózni, ezért olyan 8-10 méteres távolságból, harminc fokos szögben félrebillentett fejjel, kicsit hunyorítva ránézek, azután vagy bólintok, vagy nem. Általában bólintok, és utána viszont hónapokig, de inkább évekig hangosan ordítva szívok. Fatalizmus rulez, bármit is jelentsen így együtt ez a két idegen szó.

Amikor mondták, hogy egy Micráról lenne szó, kicsit megnyugodtam, mert a Micráról – nálunk a családban Miki Egér kódnéven fut a típus – mindannyian tudjuk, ugye, hogy pofás és megbízható kis autó. Egyszer átaludtunk benne ketten egy Bécs melletti erdőben egy éjszakát, erre a célra egyáltalán nem alkalmas, de minden másra egész jól megfelel. Figyelmeztettem még a Katit, hogy alkalmatlan vagyok a nepperkedésre, sokat ne várjon tőlem, de megnyugtatott, hogy nem vár tőlem sokat. Igen? Akkor mehetünk! Annyit azért megtettem, hogy felhívtam Kocsis Peti barátomat, akinek mindenes szervize van a városban, hogy készen állnak-e egy Micra átnézésére. Mondta, hogy ja, és ezzel a szakértelmet is sikerült beépíteni a projektbe.

A Felsőtárkány táblát megközelítve egy megroggyant Bogárral lettem figyelmes, amit a szemerkélő esőben jól hallhatóan rágott a rozsda. A benne ülő két arc tökéletesen passzolt a VW Kafer-fílinghez, nem is értettem, miért akarnak a jó öreg bádogrovar helyett egy kisemlőst. Felkaptattunk a szélfútta domboldalon a lakóparkba, és kicsengettük meleg fészkéből a Micra tulaját, aki teljes bizalmatlansággal szemlélte poszthippis villámkommandónkat. Mi voltunk kábé a századik érdeklődők, épp elég hülyével találkozott már, hogy előre herótja legyen mindenkitől, aki potenciális autóvásárlónak adja ki magát.

Pedig akkor még nem is ismerte egyáltalán a Katit, akit az Index és a TotalCar teljes gárdája képzett ki olyan vevőnek, aki nem rés, de erős bástya. Az első csörte rögtön le is zajlott, mert az eladó közölte, hogy a szépen lemosott kocsit csak akkor gurítja ki a garázsból az esőbe, ha mi igen komoly szándékot tanúsítunk. Tanúsítottunk hát, és elmentünk próbaútra, Lillafüred irányába. Jött a következő csörte, melynek során Kati közölte, hogy ezen a kanyargós úton nem lehet kihúzatni a kocsit, mire az ember azt válaszolta, hogy ha versenyautót keres, rossz helyen jár. Közben én az eladóval kokettáltam, akivel beszorultunk a széltében kicsit szűk, ám hosszában egészen kellemesen tágas hátsó üléspadra. Amikor mondta, hogy alkatrészkereskedéssel foglalkozik, már úgy éreztem, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet, de gyorsan kiderült, hogy mégse, mert veterán Mercedes alkatrészek árusítása nem szerepel a tevékenységi körben.

Visszafelé én vezettem, ami azért volt teljesen felesleges az üzlet szempontjából, mert imádok vezetni, és a legcsoffadtabb Trabantból is úgy szállok ki, hogy ecsém, hát ez de jól esett! Most azonban tényleg igyekeztem komolyan venni a feladatot, és annyit megállapítottam, hogy mintha hiányozna pár lóerő, bár az, hogy négy felnőtt ül egy ilyen csöppségben, kétségkívül visszább vesz a lendületéből.

A szervizes és a tulaj

A döntő ütközetre a Kati által megénekelt felnémeti szervizben került sor, ahol a tulajnak tűrnie kellett, hogy a Micrát gyüszkölik: futóművét rángatják, kormányát tekergetik, emissziós értékeket mérnek, alámászva a kipufogódobot ütögetik. Majd – elviszik egy próbaútra, nélküle! Ólomlábakon vánszorogtak a percek a kiürült műhelyben, a próbaút kezdett hosszúra nyúlni, a feszültség egyre nőtt. Azután megjött a különítmény az összesározott autóval, visszagurultunk a családi házhoz, és következett a nap fénypontja, az alkudozás. Ezt filmre kellett volna venni, annyira profi volt mindkét fél. A portéka feldicsérése az egyik, ócsárlása a másik oldalon mind stilisztikailag, mind dramatikus ívét tekintve hibátlan volt, akárcsak az „olcsóbban nem adom, inkább felgyújtom” illetve az „elvinném, de ennyiért biztosan nem kell” mondatok ismételgetése, a kérdő tekintettel farkasszemet nézés, az autó körbesétálása, a homlokok ráncolása, az égnek emelt tekintetek, és a lemondó sóhajok.

Bence és Koncz segítenek

Miután – látszólag! - dolgunk végezetlenül eljöttünk, az ifjak figyelmébe ajánlottam a tényt, hogy 10 000, azaz tízezer forinton megy a huzavona, ami egy kistanknyi benzin vagy egy kellemes vacsora ára, az üzlet nagyságát tekintve bagatell összeg. Következésképpen itt valaki, de inkább mindenki perverz állat. Továbbá, hogy mindjárt bezár az összes bank a városban, ha tehát ma meg akarják venni, és el is akarják vinni a kis piros gyöszt, azonnal tegyék meg. Mert, ha itt kell aludniuk, vagy másnap Pestről ismét vissza kell jönniük, nemcsak a tízezrest bukják el a szálláson vagy a benzinen, de még egy napot is.

Szerencsére az eladó is kellőképpen kiélvezte ekkorra a hatásszünetet, így végül egymás kebelére borultak, adásvételit írtak, egy nagy darab vasért adtak egy köteg színes papírt, aztán finom vízfátylat húzva maguk után a Bogár és az Egér eltűntek nyugat felé a szürkületben.

Jó kis nap volt, aminek a pikantériáját az adta, hogy egy nőtől tanultam meg végre, hogyan kell használt autót venni. Hátha egyszer még e sok fifikának hasznát veszem.

De ki a fűzfán fütyülős rézfaszú bagoly térgye kalácsa az a Jan Balbeck?!  

Koncz János