500 dollárból átszeljük Amerikát

2010.08.29. 07:30
177 hozzászólás

Rendben, túloztam a címben. A teljes büdzsénk kicsit több volt öt százdollárosnál, de nagyjából ennyit szántunk az autóra. Ennyiért akartunk venni valamilyen gépet, hogy átguruljunk vele New Yorkból San Franciscóba nagyjából két hét alatt. Hogy sikerült-e, majd kiderül a végén, ugorjunk inkább a sztori legelejére, hogy minden világos legyen.

Egyszerű, nem?

Mindig olyan helyre utazom, ahol tudok egy kicsit potyázni. Vagy legyen ingyen az utazás, vagy a szállás, vagy legalább a kajáért ne kelljen fizetni. Nem kizárólag a spórolás miatt, inkább fordítva: szeretek minél többet kihozni az éppen rendelkezésre álló pénzből – meg egyszerűen könnyebben költöm a pénzt, ha már valami ingyen jött. Másrészt minden héten más és más célpontot nézek ki a googlemapsen, amikor szóba kerül a nyaralás, ezért nehezemre esne a választás valamilyen szűkítés nélkül. Így szemeltük ki idén az USÁ-t, hiszen a nővérem New Yorkban tanul, és felajánlotta, hogy lakhatunk nála pár napig. Pedig lett volna még néhány másik opció, ami talán jobban érdekelt volna, de egyszer látni kell Amerikát – gondoltam – és most itt az alkalom. Potya szállás.

Ha már Amerika, minél többet akartunk látni, érezni, tapasztalni az országból, mert lehet, hogy többször nem jutunk ki – annyi más érdekes hely van a világon, nem szabad kétszer ugyanoda menni. Legyen akkor road trip, pattant ki a bozóttüzet indító szikra, az hamisítatlan jenki műfaj, és úgy legalább az oldalablakon át elmosódó táj szintjén látunk egy lézerrel vágott vékonyságú szeletet ebből a hatalmas országból. Ekkor üzemmódot váltott az agyam, és visszarendeződtek a szinapszisok a szokásos hálózatba, amikor a homloklebeny autóközpontja irányítja a gondolkodást.

Mert Amerika autós ország, és akárhogy is szeretnénk normálisan nyaralni, nem lehet megkerülni azt a körülményt, hogy egy road triphez szükséges egy jármű. A Belsőség olvasói közül kinek ne jutna ebben a pillanatban eszébe egy zsírosan hörgő V8 egy közepesen rozsdás, lemattult kaszniban - az optimális eszköz Amerika bejárásához. Az én böngészőmben is néhány mikroszekundummal azután, hogy bevillant az ötlet, nyitva volt a cars.com, az autotrader.com és a motors.ebay.com, a megfelelő keresőparaméterekkel beállítva. Szerintem ez teljesen normális, gerincvelőből induló reakció erre az ingerre: az autóbérlés nyugdíjasoknak való, az Egyesült Államokban természetesen venni kell egy autót, majd dolgunk végeztével eladni.

Érdekesnek tűnt, bár az árának többszörösét beletankoltuk volna

Előkerült nemsokára egy 1980-as Cadillac DeVille az Ebayről, kerek ötszázért. Adományként adta le a tulajdonos, de az állapotáról csak annyit közöltek, ami minden angol nyelvű hirdetésben gyanús: „selling as is” - vidd el úgy, ahogy van, nem is fárasztom magam azzal, hogy felsoroljam a hibáit. Ettől függetlenül megért volna egy megnézést, ha nem adták volna el hamarosan. Okos választásnak semmiképpen sem neveztem volna, mert a karburátorán valószínűleg hamar átengedtük volna a vételárért megkapható mennyiségű benzint, de hajnal kettőkor, első keresésre azért egy pillanatig érdekesnek tűnt.

Kábé három héttel jártunk ekkor az indulás előtt. A feltétlenül szükséges peremfeltételeket nemsokára meghatároztuk: legyen a célpont San Francisco, hasítsunk át keresztbe Amerikán, nyugat felé. Ennél sokkal többet nem akartunk megtervezni, utáljuk a kipipálásra váró listákat, percre lebontott útvonalterveket mindhárman, barátnőm és nővérem is. Miközben elkezdtem utánajárni a bürokratikus kérdéseknek, vagyis hogyan kapunk rendszámot, tudunk-e biztosítást kötni, és hasonlók, a látszat kedvéért elhelyeztem a térben egy B és C tervet is. A B az egyébként logikusnak tűnő autóbérlés volt, csakhogy azt ezerháromszáz dollár alatt nem lehetett volna megúszni. Még nagycsaládos, halmozottan hátrányos helyzetű kelet-európai kedvezménnyel sem, mert azok a kölcsönzők, amelyeknél egyáltalán van lehetőség más városban leadni az autót, mint ahol felvettük, minimum ötszáz dollár felárat számolnak fel az egyébként még elfogadhatónak tűnő bérleti díjra. Dropoff fee, így hívják az egysoros tételt a kalkulációban. Ennél olcsóbban kellett kijönnünk, különben motel helyett autóban alvás, konzervkaja lesz a vége.

A másik érdekes alternatíva, amit előtúrtam a lowbudget utazófórumokról, az úgynevezett driveaway intézménye volt. Ez egy amerikai specialitás, aminek az a lényege, hogy amikor egy autótulajdonos elköltözik, hosszú időre nyaralni megy, vagy bármilyen okból elrepül valahová, ahol szeretné használni az autóját, felad egy hirdetést. Kölcsönadja az autóját, sofőrszolgáltatásért cserébe. Ezzel mindenki jól jár: a tulaj kényelmesen elrepül, nem kell napokig rohadnia az autóban, a csóró utazni vágyó pedig megkapja a kocsit az útra, csak a benzint kell fizetnie. Ideális lett volna, csakhogy sok az eszkimó, kevés a fóka. Hiába nyálaztam végig minden közvetítőoldalt naponta, semmi olyan ajánlatot nem sikerült kiszűrni, ami szóba jöhetett volna nekünk. Versenyben maradt a kölcsönzés és a vásárlás – persze én az utóbbiban gondolkodtam –, de mindenképpen ezerháromszáz alatt kellett maradnia az összkiadásnak, különben pénzügyi öngólt rúgunk, még ha a kalandfaktor valamennyit ki is egyenlít.

Egy szottyadt Taurus, törött vezetőajtóval

Még egy kis háttérinfót át kell adnom, aztán ígérem, megyünk autót venni. Itthonról, a monitor mögül úgy tűnt, nem különösebben nehéz ötszáz dolláros autót találni, ami hetven százalék körüli valószínűséggel elmegy három-négyezer mérföldet nagyobb hiba nélkül. Csak éppen New Yorkban nincs kínálat. Világos, ennek a kultúrvárosnak még a bűzénél is messzebbre terjed a hír, hogy autóval nem lehet közlekedni benne. Taxival, metróval jár mindenki, csak a hülyéknek van autójuk. Ilyen hülyék hirdetéseit kellett megtalálnunk, ráadásul meglehetősen szűk időkorláttal.

Nem nyújtom tovább az előjátékot – mielőtt kirepültünk, már csak néhány éjszakán át guvasztottam a szemem a monitor pixeleire, és két tucatnál több e-mailt nem írtam a közlekedési hatóságoknak, biztosítótársaságoknak, autókölcsönzőknek, autókereskedőknek. Kialkudtam a barátnőmmel és a nővéremmel, hogy egy napot szánunk az autókeresésre. Ha ennyi idő alatt tudunk venni ötszáz dollár körül egy olyan autót, aminek működik a légkondija, és ránézésre kilencven százalékos eséllyel átvisz minket Kaliforniába, akkor bevállaljuk, ha nem, akkor bérelünk egyet. Volt egy kiszemelt célgép, amely első blikkre teljesítette volna a feltételeket, egy remek Hyundai Accent, de mire kiértünk, eladták.

Normál esetben nem tudnék lelkesedni egy Accentért, de két hétre pont jó lett volna, ha nem adják el

Kirepültünk, ledöbbentünk a városon, bevettük magunkat a Harlem-széli szállásunkba, és kicsit átértékeltük a tervet. Arra ugyanis nem számítottam, hogy New Yorkon belül is órákat lehet tölteni a tömegközlekedéssel: Manhattan alsó harmadából, a negyvenedik utca környékéről például nagyobb bénázás, eltévedés nélkül is simán el lehet cseszni két órát, amíg eljut az ember az északi csücsök közelébe, a kétszázadik utcáig. Tovább kellett szűkíteni a vadászterületet. Egy nap alatt lényében csak Manhattanben volt esélyünk autót találni, különben elmetrózunk egy napot, de autónk nem lesz. Rátekeredtem a telefonra, leválogattam a nyolcszáz dollár alatti manhattani találatokat, és az egyszerűség kedvéért Andy álnéven elkezdtem hívogatni az aspiránsokat. Nem hülyék az amerikaiak, ez hamar kiderült. Bármilyen stílusos hazai gyártmányú autó két-háromezerbe kerül; amit ezer alatt árulnak, azok általában csodás Ford Taurusok, lefingott, félig üzemképes állapotban. A légkondiról ők is azt mondják, mint az optimista magyar hirdető: „needs recharge”, vagyis csak fel kell tölteni. Persze, kompresszorcsere után. Mivel érkezéskor egyből megtapasztaltam, hogy az augusztusi New York-i átlaghőmérséklet napközben harminc fok körül áll meg, közel száz százalékos párataralommal, én sem szívesen mondtam volna le a klímás autóról.

Lényegében tizensok, illetve huszonéves japán szedánok maradtak a zsákban, amiből készültünk kirántani a macskát. Megállapodtam az első kiszemelttel, egy körbeegyengetett 95-ös Mazda 626-os tulajdonosával, hogy találkozzunk a negyvenkettedik utca és a First Avenue sarkán. Elkísért minket a parkolóházba, ahol a Mazda lapult, de annyira késésben volt, hogy rábökött az autóra, kezembe nyomta a kulcsot, és elhúzott a munkahelyére, mondván, vigyük majd vissza neki, ha megnéztük. Nem kellett kimennem a parkolóházból, hogy gyorsan kihúzzam a listáról a V6-os 626-ost: olyan kerepelés hallatszott az egyik hengerfejéből, hogy háromszáz mérföldet nem adtam volna neki, nemhogy háromezret. Pár sötét fotó az emlék kedvéért, és már búcsúztunk is az ENSZ-iskola portásától, hiszen már elment a délelőtt, nekünk pedig megbízható autó kellett volna.

Ken már a telefonban hihetetlenül jó fej volt. Egy 86-os Toyota Camryt árult, annak is kellett lennie. Bármennyire is lepattant, ütött-kopott autókkal járnak az USÁ-ban, az utcaképből ez azért már kilógott a szögletes, kicsit esetlen formájával. Nem sokan hajlandóak már beülni ilyenbe, ezért árulta ötszázért, pedig a hirdetés alapján sok baja nem volt. Az egyetlen, amin megakadt a szemem, a melegedési hajlam volt. Nem túl bizalomgerjesztő, ha az ember augusztus közepén szeretné lenyomni Amerikát, de a telefonban kiderült, hogy barátunk túlságosan is őszinte volt a hirdetésben, mert csak akkor melegszik az autó, ha dugóban áll az ember bekapcsolt légkondival. Ha kikapcsolja, visszahűl. Na jó, nézzük meg. Aki ennyire nem kamuzik a telefonban, megér egy látogatást.

Nem egy autót vettem már pályafutásom során, még többször segítettem barátoknak autókeresésben, de ennyire szimpatikus tulajdonossal még nem volt dolgom. Kezdésnek megmutatta, mik a hibái a gépnek, körbejártuk, belebújtam a motortérbe, beindítottam, csekkoltam a hűtővizet, nem hengerfejes-e, aztán elmentünk kocsikázni. A légkondi hűt, a motor szépen jár, a négygangos automata simán vált, az ülések kényelmesek. Krúzoltunk hatvan mérföld körül a highwayen Manhattan nyugati oldalán, dumálgattunk Kennel, aki bevallotta, jobban szereti, ha más vezet, hátranéztem barátnőmre, és tudtuk: vagy ezt vesszük meg, vagy semmit.

Rózsaszínbe forduló hangulatunkat egyetlen apróság zavarta meg: rendszám is kellett az autóra. Ennek még otthonról utánajártam: elvileg létezik 30 napos útvonalengedély, „in-transit permit”, csak biztosítást szerezni nem könnyű hozzá. Aztán találtam erre szakosodott ügyintézőket a Craigslisten, az USA elképesztően szerteágazó apróhirdetési oldalán, akik 30 napos „dealers plate”-eket árultak. Megerősítették barátaim, akik már követtek el hasonló csibészségeket, hogy létezik ilyen papírrendszám, amit kereskedők jellemzően kétszáz dollár körüli összegért tudnak intézni.

P1020534

Dave, a rendszámügyintéző is ilyet kínált azok alapján, amit megértettem csámcsogós brooklyni akcentusából telefonon. Azt ígérte, egy órán belül elhozza nekünk a rendszámot a helyszínre. Kitűzzük az ablakba és már mehetünk is utunkra. Kennel, a Camry tulajdonosával annyira összebarátkoztunk egyórás ismeretségünk alatt, hogy nem akarta nekünk eladni az autót, amíg nincs a kezünkben a rendszám. Mivel kicsit zűrösnek tűnt Dave ajánlata, futottunk még egy kört, felhívtunk néhány biztosítási brókert, hogy kötnek-e biztosítást nekünk ideiglenes rendszámhoz, de csak elutasító válaszokat kaptunk. Nem maradt más hátra, bediktáltam az alvázszám utolsó hat számjegyét, az autó típusát és a nevemet Dave-nek, majd bízva a gondviselésben vártuk, hogy megérkezzen.

Egy órából kettő és fél lett, de közben a zongorista Kennel és családjával elbeszélgettünk az amerikai politikától kezdve a magyar egészségügyi rendszerig minden aktuális problémáról, nem mellesleg hasznos tanácsokat is kaptunk tervezett utunkra.

A Broadway sarkán beszéltük meg a találkozót Dave-vel, aki egy leselejtezett sárga taxival jelent meg, egy Ford Crown Victoriával, persze szabadjelző nélkül, viszont ideiglenes rendszámmal a hátulján. Beszálltunk hárman a taxiba: a barátnőm, Ken, aki kíváncsi volt már az üzletre, meg én. Dave hamisítatlan autókereskedőként mi mással indíthatta volna a beszélgetést, ha nem azzal, hogy milyen szenzációs üzlet során tett szert erre a taxira. „Interceptor engine, police-spec suspension, cab interior”, sorolta, én meg felröhögtem volna a Bluesmobile bemutató jelenetét megszégyenítő szövegen, ha nem lettem volna kicsit beszarva, hogy vajon kamu rendszámért fizetek-e ki kétszáznegyven dollárt.

Szeretjük a kalandot, megvettük. Úgy búcsúzott el Dave – akitől a végén megkérdeztem: ez hivatalos-e – hogy ez egy szürke zóna. Nem illegális, hogy ő eladja, nem illegális, hogy mi megvesszük, de ha megállít a rendőr, ne mutassunk meg mást, mint a fóliába hegesztett BKV-bérletnél is gagyibb kinézetű forgalmit, és jegyezzük meg a következő szöveget: árverésen vettük az autót egy kereskedőn keresztül, és amíg nem törölték az autóra terhelt hitelt, ezt az ideiglenes rendszámot kaptuk. A mai napig nem tudom, benyalták volna-e a sztorit az egyenruhások, mert a kint töltött idő alatt nem állítottak meg. Úgy voltunk vele, hogy van biztosításunk az autóra, nem sértettünk meg semmilyen törvényt és aki nem követ el szabálysértést, azt száz évben egyszer állítják meg a fakabátok Amerikában. Kennel alkudni nem volt pofám, letettük az ötszáz dollárt az asztalára, megköszöntük a segítséget, és rendszámcsere után este hétkor már büszkén feszítettünk immár saját Toyotánkban. Első japán autóm, kész voltam.

Ken az autójával. Vagyis már a miénkkel.

Másnap még megejtettünk egy gyors olajcserét a városnézés előtt, vágattunk jobb oldali tükröt, mert törött volt, vettünk hűtőfolyadékot, tartalék olajat, légszűrőt és plexijavító ragasztószalagot. Este még gyorsan kicseréltem a kiégett bal első helyzetjelzőt, a törött buráját lezártam - messze nem hermetikusan - a szalaggal, bepattant az új szűrőbetét, és körbejárva az autót büszkén konstatáltam, hogy felkészültünk.

Vagyishogy volt még egy tompa, ütemes kopogás a futóműből, harminc mérföld fölött, erősebb gyorsításnál, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, de azok a zajok közé tartozott, amik miatt nem szoktam elkezdeni aggódni egy huszonéves autóban. Azt hiszem, ennyit tudtam a gépről, amikor másnap reggel elindultunk a Niagara felé. Nem állítom, hogy gyomrom ne lett volna egy kicsit görcsben, de reménykedtem benne, hogy nem vagyok még túl öreg hozzá, hogy kalandként tudjam kezelni, ha esetleg lerohadnánk.

Így várta a másnapi transzkontinentális túrát Gray névre hallgató Camrynk. Ki mennyit tenne arra, hogy hibátlanul átmegy San Franciscóba?

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.