Van-e opeles élményed?

2011.05.04. 15:34
148 hozzászólás


Ez a poszt egyben felhívás is. Amint az autógyűjtő posztunkból már sokan tudják, május 14-én az Opel gigantikus családi rendezvényt tart a Hungaroringen. Lesz ott tesztvezetés, elképesztő veteránautó-bemutató, Tankcsapda-koncert, ezer más, mi szem-szájnak ingere. A happeningen való részvétel ingyenes, csak a Facebookon kell regisztrálni rá.

Arra buzdítjuk olvasóinkat – írják meg saját első, avagy meghatározó opeles élményüket. Nem kell túlcizellálni, túlpoénkodni, nem is kell nagyon hosszút írni, csak érdekes, bensőséges legyen a sztori. Az írásokat az olvasok@mail.totalcar.hu címre küldjék, akár egy perc múlva is nyomhatják a "Küld" gombot. Ne feledjék – nem árt, ha van kép is, az mindig dobja a sztorit. A jó szövegeket sajtó alá rendezzük, és május 15-ig folyamatosan kitesszük a Totalcarra. Tudják - hogy mindenki élvezhesse őket.

Talán az anyám tehet róla. Meg, hogy az apám külkereskedő volt. Tudják, a hatvanas-hetvenes években minden külkeres – sőt, ha jól tudom, a politikai vonalon mozgó külügyesek (értsd: nagykövetségiek) is, bár velük nem találkoztunk annyit – általában Mercedest hozott haza, amikor három-öt év külszolgálat után hazatért.


1969-től a szolgálati 200-as. Már akkor légvédelmi para volt Irakban, azért a kék szigszalag

Ennek több oka volt. A legfontosabb talán, hogy a sok állami autó miatt ezekhez a kocsikhoz, ha drágán is, de létezett alkatrész-utánpótlás. Tudják, a Pártgarázsról beszélek, ami ma Kárpát utcai Mercedes-szerviz. Ha valaki magának hozott ilyen autót, tudta, hogy egy Mercedes nagyobb belepiszkálás nélkül bír majd pár évnyi strapát, ha meg mégis kell hozzá valami, lesz. Amennyiben eladni hozta, egy új Mercedesre mindig akadt vevő, hiszen nagy csomagtartóra, tartós gépészetre vágyó pénzes maszek volt az országban bőven, csak ők nyugati autót nem hozhattak be kintről.


Peugeot 404-esünk, ami apámnak a Wartburg után jónak tűnt, de a Merci mindent átírt

Meg aztán az is szerepet játszhatott, hogy apáméknak volt ugyan másfél évig egy gömbölyű Wartburgja 1963-ban, de azt lakásvásárlás miatt eladták. A következő autó rögtön utána a szolgálati Peugeot 404 volt Irakban, amit egy 200-as, benzines állólámpás Mercedes követett 1969-ben. Ha a Wartburg tízes skálán 2-t ért el, és a Peugeot 4-et, akkor a Merci 9 körül lehetett. Ezt akkor a szüleim egyöntetűen így érezték, sőt az egész bagdadi magyar kollektíva is.


Fokozatosan az egész kolónia átszokott Mercedesekre. És mindenki örült

Három év Mercedesben ülés megpecsételte a szüleim sorsát – bár eredetileg ők nem okvetlenül ilyen autót akartak hozni, de a 200-as rájuk nőtt, onnantól minden rohadt garasunkat a hazajövetelünkkor megveendő Daimler-Benzre tettük félre. Irakból végül hoztunk összesen talán egy nem túl vastag arany nyakláncot az anyámnak, egy hifitornyot, egy Philips kazettás magnót a nővéremnek, meg egy Mercedest. Amit kvázi rögtön eladtunk, lol.

Pedig a szüleim megpróbáltak ellenállni. Egy adag mind a mai napig megvan az akkori prospektusokból és árajánlatokból, amiket akkor bekértek. Alfa 1750. Ford Capri. Ford Taunus. Volkswagen 411. Volvo 144. Na meg az Opel Rekord és pláne a Manta A – istenem, de fájt a szívem, hogy nem olyanunk lesz. Mercedes lett, amit szerettem, hogyne, az Opelre ugyanis végül anyám mondta ki a lesújtó ítéletet, miután becsapkodta valami helyi erő autójának az ajtaját: kommersz. Mondjuk az tény: az állólámpásénál masszívabban csukódó ajtót azóta se készített az autóipar. De ebből talán nem kellett volna messzemenő következtetéseket levonni.

Tehát akkor kommersz.

Ez a szó az Opel névre rátapadt eposzi jelzőként kísérte végig a gyerekkoromat. Márpedig, akármilyen meglepő is, de a hetvenes évek elején egészen sok Rekord futott az utcán – nos, ezekről mindig az villant be: gyorsabbak is a mi dízelünknél, kvázi akkorák is, nekem speciel eléggé elegánsnak tűntek, de hát, mégiscsak – kommerszek.

Úgy voltam a Mercedesszel, mint igazán jó pap Istennel – hittem én a csillagban, de azért meg-meginogtam, csak hogy olykor megerősíthessem a hitemet. Biztosan jól döntöttek a szüleim? Tényleg annyival rosszabb egy Opel, hogy le kell szólni?


A siófoki KKM-üdülő ma. Sétálóutca és zsibvásár van előtte, akkor még nyugisabb volt a környék

Például a siófoki KKM-üdülőben, ahová nyaranta jártunk, egyszer velünk egy turnusban nyaralt egy bácsi, aki valami korábbi, talán 1965 körüli Rekorddal jött (a már nagyon lapos korszakból származó autó). Nyolcévesen az a világoskék autó még szinte új állapotú volt, de már körbelengte egyfajta régies patina is. Talán, ha kétszer ültem benne, egyszer bekéredzkedtem egy rövid körre, másodszor már a – ha jól emlékszem – Lajos bácsi hívott ki a városba, kísérjem el.


Nagyjából ilyen volt Lajos bácsi autója

Hogy az milyen finom autónak tűnt. Épp csak suhogott a motorja, szépen gyorsult, a bácsi ugyanúgy a kormány mellett kapcsolgatta a fokozatokat, mint apám tette még az iraki, szolgálati Merciben . És sokkal több volt benne a króm, meg a hely, mint a mi kocsinkban, azt pedig már ott, kis suttyóként észrevettem, hogy milyen finoman rugózik a Mercihez képest.


Siófokon, 1973-ban, énke. Bamba voltam, de éreztem, mi az igazi

Lajos bácsi nagyon szerette a gépet, mesélte, mennyi helyen jártak már vele, én meg teljesen oda voltam tőle, hogy valaki az autójáról úgy mesél, mint valami családtagról. Az apám mindig csak az aktuális autós pillanat élvezetét kommentálta, de visszamenőleg, hangulatilag igen ritkán nem foglalkozott a kocsival.


Itt ma sétálóutca van Siófokon, akkor jóautó-bámulóhely volt. Háttérben egy Rekord C

Nekem konkrétan ott rendesen peregni kezdett a festék a fejemben a „kommersz Opel” feliratú tábláról.

Aztán gyors egymásutánban láttam két filmet, azok pedig rendesen elsöpörték minden, Opelek iránt táplált szkepticizmusomat.

Az első a Kirk Douglas-Giuliano Gemma zseniális duójával fémjelzett Kettős bűntény Hamburgban volt (eredeti címén Un uomo di rispettare, angolul The master touch), amelyben két Opel Admiralt is rommá törnek. Egyet a világ szerintem egyik legjobb üldözős jelenetében (ellenfele egy akkor tizennégy éves, fecskefarkú Plymouth Belvedere, ha jól veszem ki) törik rommá, szaggatják szét, görbítik karikába a lépcsőkön, a másik, egy gyönyörű, metálbarna, vinildachos autó felborulása pedig magát a filmet zárja le. Közel negyven éve láttam utoljára a filmet, talán hétéves sem voltam, de egészen eddig a pillanatig emlékeztem a fejre állt autó villogó, sárga indexére. Azóta szeretem a metálbarna autókat. Csodás zene, fantasztikus színjáték, lélegzetelállító rendezés és sztori. Ez az a film, amit a legtöbbet kerestem azóta, de sem DVD-n, sem fájlcserélőn nem találtam meg, pedig nagyon jó. Itt van belőle az üldözős rész a YouTube-ról.


Ezt az Admiralt rommá törik a filmben, a végén már kabriósítva leesik egy felnyitós hídról

Aztán még feljebb csusszant fejemben az Opel-villám megítélése, amikor kicsivel később vetíteni kezdték a Charles Bronson főszereplésével készített Hideg verejtékkel, azaz angolul Cold Sweat című opuszt. Ebben Bronzi egy Nizzában letelepedett, hajókölcsönzőt működtető amerikai csávót alakít, akinek a zűrös múltjából betoppan valami zsaroló ex-bűntárs. Mindenféle durva jelenetek után a világ másik legjobb, ráadásul csillámszűrővel felvett üldözős jelenete következik egy vérvörös Opel Commodore A erőteljes igénybevételével. Vagy volt az szerintem négy is, minimum.


Talán pont Bronson Commodore A-ja? Mindenesetre szakasztott olyan, mint a filmben

Ráadásul valahogy felcsavarozták a kisfagyasztónyi Bolex kamerát a bal első kerék mellé, sosem láttam előtte olyan felvételeket a legyűrt első gumiról. Iszonyatos teperés a Nizza-körüli szerpentineken (valószínűleg azóta már tucatnyi autóbemutató alkalmával vezettem ott magam is, bár nem ismerem fel a helyszíneket), Bronzi persze, ahogy mindig, kaszkadőr nélkül, maga vezet. Az Opel többször rommá törik a jelenetekben, de a következő kockán épen, csillogó lemezekkel folytatja útját. Dramaturgiailag gyenge lábakon áll, mégis szenzációs az egész, Bronson két dorkós lábbal nyom egyszerre három pedált, karjain bicepszcsomókat szaladgáltatva küzd a kormánnyal, és minden begyorsítás ellenére látszik, milyen szépen mozog az Opel az úton. Na, abban a filmben beleszerelmesedtem a Commodore A-ba. És úgy általában nem hittem többé, hogy egy Opel kommersz lehet.

Aztán – sok tíz évvel később vezettem épp olyan korú Kadett B-t, mint a film, meg kicsit későbbi Commodore B-t, Rekord D-t, Kadett C-t, Manta B-t is – ezek tényleg, a szó legklasszikusabb értelmében minőségi, masszív, kiváló kocsik, sokkal-sokkal jobbak, mint a nemopeles ember sejtené. Sajnos a korábbiak – kétféle Kapitän, Olympia Rekord, korai Kadett – inkább csak kedvesek, mint ügyesek, a későbbiekből, az elsőkerék-hajtásos korszaktól kezdődőektől (Ascona D, Vectra A, B, Astra F) pedig nekem pontatlanok, elnagyoltak, nagyon spórolósak. Khm, hogy is mondta anyám? Kommerszek.


Kapitän, 1957-ből. Aranyos, hangulatos, szép, de autónak azért annyira nem jó,
mint egynémely vele egykorú, akár kisebb kocsi

Bő ötvenévnyi Opel-kínálat jelentős része a kezemben, lábamban van, bármelyik példányt fel tudom idézni. És azt kell mondanom – az anyámnak nem volt igaza, amikor 1972-ben lekommerszezte az Opelt. Mert baromi jó kocsi volt az akkor. De ő talán még tíz évvel korábbi ismerősök elmondásából alakította ki a véleményét, amikor tényleg átlagos kocsi volt egy Rekord, de a Kapitän is inkább csak nagy és elegáns volt, mint igazán jó. Valahol a hatvanas évek közepe táján lett az a csiszolatlan gyémánt az Opel, aminek Bronson élvezte az előnyeit. Aztán a nyolcvanas évektől bő húsz évig szerintem megint lejjebb adták Rüsselsheimben, és csak most, a mai Astrával, Insigniával tértek vissza oda, ahol a Commodore A-val tartottak.


Az Insignia, amivel az Opel visszatalált ahhoz a szinthez, amit szerintem jó darabig elhagyott

Apropó: nem csak a Kettős bűntény Hamburgban című film nincs meg, de épp az emlegetett Commodore A is kimaradt az élmények közül. Mindent vezettem, ami körülötte volt, csak azt nem. Egyszer bepótolom, ígérem. Magamnak.

Az írásokat pedig küldjék, izibe. Tudják: olvasok@mail.totalcar.hu