2011.10.22. 08:00
123 hozzászólás
DSC 7624

Legutóbb ott fejeződött be a főnix Corolla AE86-története, hogy az autó minden próbálkozásunk ellenére sem indult, mi pedig otthagytuk azért, hogy otthon pár perc alatt rájöjjünk a megoldásra.

Közben eltelt két hét, a cselekmény másik szálát kivételesen én kaptam fel, és a nagyon készséges, összetartó AE86-közösségre támaszkodva felkerestem Tomit. Akinek garázsában csodás dolgokat leltünk, miközben kiderült, hogy mennyire aranyos ember és csapnivaló üzletember. Azonnal ráleltünk a hiányzó kormányműrögzítő-pántokra és ami még fontosabb: az a relédoboz is előkerült, ami – többek között – a motorvezérlő reléjét is tartalmazza. Nem csoda, hogy enélkül hiába próbáltunk szikrát csiholni a szekérből.

DSC 7615

Lett komplett jobbos zárszerkezetünk rudazattal is, egy szinte zsír új fogasléc és még pár apróság. Hiába erősködtem, Tomi nem fogadott el érte semmit, illetve majd lesörözzük. Köszönet neki ezúton is!

Innentől kezdve már Shinkansen-sebességgel történtek a dolgok, iszonyúan felpörögtünk, alig vártuk már a hétvégét, hogy Bandival nekiessünk az autónak. Teljes harci díszben (melós ruha) jelentünk meg a Sabc-műveknél a Forma-1 után, és örömmel konstatáltuk, hogy az autó állapota nem romlik, mióta betonon álldogál, nem a földben.

A kinti szeles idő elől behúzódtunk a műhely csendességébe

Kipróbáltunk egy újabb BMW-kormánykereket (az eredeti nincs meg), de sajnos ennek a ricnije is más volt, erről lesz még szó. Gyorsan készítettünk egy ütemtervet, nagyjából meg kéne hegeszteni a két – flexszel levágott – kormányösszekötőt, hogy legalább tolni könnyebben lehessen az udvaron, kívülről-belülről nyithatóvá és csukhatóvá tenni a jobb ajtót, kipucolni a belét és persze beindítani. Most muszáj lesz.

Egy kis féktisztító, kontaktszpré és sűrített levegő kellett ahhoz, hogy a relédoboz újra régi fényében csillogjon (a szürkés izé a gyári konzerválóanyag), Bandi már nyakig az autóban várta az áldást. Rászúrtuk, átnéztük pöcc... és semmi. A gyújtáskapcsolóval gond van, ezt tudtuk, de direktben sem röffent be, csak tekert. Se szikra se üzemanyag.


Itt valami merénylet van.

Bandi nyakába kapta a multimétert és eltűnt a géptető alatt én pedig a jobb oldali ajtó üregeiben. Nyilván könnyebbnek tűnhet bemókolni egy zárat, mint megtalálni egy kábelszakadást, de csak az gondolja így, aki nem szívott még a 12 éves szűz japán kislányok kezére méretezett éles peremű üregekben két, félméteres, vékony pálcával (rudazat) és egy félkilós vasdarabbal (zár), valamint tucatnyi apró, műanyag csetresszel (a rudazat kampóit pozicionáló kis patentek, mindegyik húszéves legalább) és egy marék csavarral.

Az átkozott ajtó, a sok kicsi üregével

Biztos voltam benne, ha ez sikerül, további életem során akár egy kézzel is bármikor képes leszek horgolni norvég mintás szvettert rénszarvassal-szánkóval és hópihékkel. Remek idegpróba, ajánlom mindenkinek.

Aha! Ezt hallottam, és Bandi mosolygó ábrázata tűnt fel a kinyomtatott kapcsolásirajz-hegyek közül. Az akkusaru egyik biztosítéka (kettő van ott is) tönkrement.

Bár nem lehet őket összekeverni, de időt spórol, ha kiszedési sorrendben rakja le őket

Mivel olyan biztosítékunk nem volt, így egy csodás, állandó ívű drótdarabbal áthidalta a problémát, én pedig remegő kézzel nyúltam a telefon után. Két lehetőségünk maradt: vagy porrá ég a következő pillanatban, és akkor vacsorára otthon leszünk, vagy beindul és akkor csúnyán néznek ránk odahaza, de boldogok leszünk.

A hat évig helyben málladozó 85-ös Toyota utóbbira szavazott, és mohón nyelte az üzemanyag gyanánt használt féktisztítót.

Beindult, eleinte csak három hengerrel (az egyik gyertyapipa bakelit vége törött, meg kellett igazgatni), majd néggyel.

Valaki azt írta az egyik posztban, hogy pezsgőt bont, ha járni fog, nos, egészségére. De még nem volt az igazi, hiszen a cél az, hogy saját tankjából táplálkozzon, nézzük az üzemanyagszivattyút!

Halkan felzümmög, működik, ez felér egy kisebbfajta csodával, eközben elkészült a jobbos ajtó, és meglepve tapasztaltuk: annak ellenére, hogy két krokodilemelő csavarja a bódét ide-oda, tompa puffanással záródik mindkettő, vonalban van és egyáltalán - hol van ebben annyi anyag? Valahol lehet, mert elég merev még így is a karosszéria.

Az AC jó, jöhet az üzemanyag, kannából, én maradok hátul figyelni, Bandi indít: ömlik a benzin a tank mellől, anyád.

A tank persze merő kosz, de nem ereszt

Ki sem mondtam, de Stump kolléga már csusszant be az autó alá, mint a szilikonos angolna és kiszúrta, hogy a tankból jövő főnyomócső rohadt szét emberesen. Nem keseredtünk el, hiszen Sabc azonnal szolgált egy csereszabatos BMW-benzincsővel a polcról, csak egy fél kiló rozsdaport és retket kellett Bandinak megennie érte, mire lelazította a tankot tartó pántokat és kiemeltük magát a tartályt.

A főnyomócső hullott atomjaira

Míg Bandi visszarakta a helyére, addig én elkezdtem kibelezni az autót. Ez azért jó, mert egyrészt látjuk, mi a helyzet a padlóval (semmi, körben fárad szépen, a taposóknál és a sarkokban is), és ki is lehet belőle porszívózni a koszt. Ez talán hülyeségnek hangzik, de a kosz sok mindent eltakar, amit mi látni szerettünk volna, másrészt pedig nem szeretünk nyakig egérszarban hemperegni odabent.

Sabc közben odasomfordált, nem akarta elhinni ő sem nagyon, közben pedig megalkotta az autóra igazán passzoló nevet: Shitgun. Ezúton hirdetném ki vállalkozó kedvű kommentelőink között a versenyt, melynek nyereménye egy általam felajánlott akármi lesz (pendrive vagy Chevrolet-történelemkönyv, vagy bármi más inkl. matricák), hogy készítsék el a Shitgun-logót egy legalább harminc centiméter átmérőjű körbe, melyet majd természetesen büszkén visel kis autónk.

Kibelezve

Nem peregtek a dobok, nem villogtak a vakuk, csupán a telefon világított a kezemben, a másik végén Karotta hallgatott. A tetszhalott Corolla csak annyit mondott pöcc, majd pár másodpercnyi ingadozás után olyan finoman zsizsegve duruzsolt, mint a pirítóson olvadó vaj. Döbbenet, Sabc nem hitt a szemének, mi pedig Bandival ölelgettük egymást. Él a fos! És csodásan jár, persze kartergáza van bőven, de veszi a lapot, a hűtőventilátor viszkója is hibátlanul működik, semmi gyanús zörejt nem hallat.

Ezen a ponton dőlt el végleg, hogy megtartjuk, és csináljuk tovább. Leírni lehetetlen, aki látta az autót, az tudja, micsoda csoda történt itt. Csikós, akinek másnap boldogan újságoltuk el a hírt csak annyit mondott: Ó, a nyolcvanas évek...akkor még a japánok nagyon akartak.

Mi pedig elhisszük neki mert kopasz és bölcs, van ebben valami. A karosszériájuk nem volt tartós, de a mechanikára nem lehet panasz, nem hittük volna, de megláttuk és innentől kezdve tudjuk, hogy Shitgun-szan élni akar, menni akar, mint egykoron: üveghangon a szerpentinen, mint boldog csikókorában.

Fáradt körben

Azóta eltelt pár nap és az aranyszívű Karotta (tudják, az a szőrös srác a tévéből) pincéjéből egy újabb életmentő csomagot einstandoltunk. Így már van nem egy, hanem egyenesen két szervodobunk, fékmunkahengerünk, pogácsáink és stabrúdjaink, keresztstabilizátorok előre-hátra, piros szilentjeink és két állítható lengéscsillapítónk (plusz a négy Koni a Polski-örökségből) 4 pókhálós, kis 13-as felnink, valamint több értékes és becses, nekünk hiányzó holmink (pl. egy komplett szervokormánymű novicsentó külső-belső kormányösszekötőkkel és egy könnyebb lendkerék). Próbaképp ideadta a Z kormánykerekét, de nem passzolt az sem, Toyota kell.

DSC 7632

Aznapi zárásként még kivágtunk egy profildarabot a külső küszöbből, ezt egyik nagyon közeli és kedves rokonom lehajlítja nekünk (a hossza megvan), jellemző, hogy a múltkori eset után egy héttel tudatosult bennem, hogy cége ipari prés- lemezhajlító- és fémmegmunkáló gépek gyártásával és automatizálásával foglalkozik, egy jól beállított hajlítógép öt perc alatt kiköpi magából a nekünk kincset érő új külső küszöböket.

Hiányzik még a műszeregység, egy jobbos féknyereg, kormány (Bandi fut egy kört a bontókban) és komplett lesz az autó, önerőből menetképes. Most azon lamentálunk Bandival, hogy a régi alkatrészek helyett építsük-e be az újabb/jobb állapotúakat, vagy a patkány-projekt nyomvonalát követve hagyjuk benne a régi cuccokat. Én hajlok az előbbire, Bandi az utóbbira, de mindegy, a következő alkalommal már gurulunk vele és végre nem tolva, hanem vezetve.

Örültünk, mint a gyerekek. És jó volt. Átadom a szót Bandinak:

DSC 7634

Minek is tagadnám, nem örültem, amikor Pista éjjel háromnegyed tizenegykor felhívott Karotta pincéjéből. Egyrészt már fél lábbal az ágyban voltam, szárazra facsart aggyal, másrészt sűrű felhők gyülekeztek összeráncolt homlokom fölött, amikor kezdtem felfogni, miről számol be drága palóc barátom.

- Bändikám, ittál már mä este? Jól vän, ne is igyäl, mert ezt äzonnal ki kell vinnünk ä gäräzsodba. Most ülj le szépen, (feküdtem), mondom, mikét päkolok a Tiguän csomägtärtójäbä. Egy felújított speerrdió, érzed, nem véletlenül kezdem ezzel. Négy pókhälós älufelni, érted, pókhälós is meg pókhälós is. Tuning stäbrudäk, piros szilentekkel. Egy komplett szervokormánymű, csövekkel, mindennel. Kormányösszekötők, szervodobok, főfékhengerek, meg még egy räkäs käcät. Nem fogod elhinni.

Normális ember fél lábon ugrálva kurjongatott volna vissza a telefonba, hogy ennyi kincshez jutottunk hozzá ingyen, én viszont kiábrándító hangon kértem Pistát, inkább holnap logisztikázzunk. Majd elkezdtem gondolkodni, jó-e ez nekünk. Megmagyarázom, miért.

DSC 7633

Én a gondtalan, felszabadult, görcsmentes veretést várom ettől a foskupactól. Egy sodrós földúton a szántóföldek között, egy elhagyatott, havas szerpentinen a sötétben, ne adj’ isten egy pályanapon a ringen. Hogy súlyos következmények fojtogatásától mentesen, gondolkodás nélkül lehessen hangos csattanással a félig kirohadt padlólemezre rúgni a gázpedált, nem elvenni a kanyarban, ha talán még pont kiadja, rákuplungolni, kézit rántani és röhögni, ha mégsem jön össze. Majd csak kikalapáljuk, meghegesztjük valahogy.

Sokakat tán rémiszt ez a hozzáállás, de meggyőződésem, hogy Nick Mason is ugyanezért az élményért áll oda a rajtvonalra Goodwoodban, csak neki a veterán Aston Martin versenygép az a kedves kis morzsa a garázs sarkában, mint nekünk a Corolla. Egy olyan tétel, aminél nem számít, ha megsemmisül, bár erre úgyis kicsi az esély, mert valahogy úgyis össze lehet még kendácsolni, történjen bármi.

A balos ülésbakot már hegesztették

Lehet, hogy nem nőtt még be a fejem lágya, lehet, nem is fog, de eddigi életemben mindig akkor fürödtem a legnagyobb kéjjel az adrenalinban, amikor egy tökéletesen értéktelen pléhdobozt gyűrtem valahol, ahol ez nem zavart senkit. Nem egy sokmilliós, több száz lóerős űrhajóval, nem is egy komolyan megépített géppel - a felelősségérzet az esetek többségében nálam erősen tompítja az élvezetet.

Ezért mondtam azonnal igent, amikor Karotta felvázolta lomtalanítási szándékát. A hiányos Toyota, ami egy kert végében rohadt bele az anyaföldbe, és már nagyon útban volt valakinek, tökéletes alapnak tűnt. Elkallódott váltóval, kormányszerkezet nélkül, továbbá számtalan random foghíjjal pont akkora értéket képviselt, amit egyrészt nem pofátlanság elfogadni attól, aki tényleg szívesen adja, másrészt nem kell félteni sem a szándékunkban álló abúzustól.

Legyünk elfogulatlanok, az AE86, bár autótörténelmi kuriózum, nem egy olyan műemlék, amelynek minden manifesztumát meg kellene menteni. Ezt a félig elporladt fehér talicskát biztosan nem. Félreértés ne essen, germán orientációm ellenére nagyon közel áll a szívemhez, ahányszor kimegyünk Pistával tákolni, boldogan ropogtatom a rozsdát fogaim között, de nem kell nagydoktorit csinálni belőle. Tudjuk, ha elérjük azt, hogy saját erőből menjen, kanyarodjon, megálljon, mindenféle átalakítás nélkül pokoli jó móka lesz.

DSC 7636

Kacskaringós filozófiai kitérőm után talán érthető, miért kezdtem el aggódni, amikor Pista elhozta Karottától ezt a vagon értékes holmit. Ha ennyire belebuzulunk, elkezdjük építeni spéci stabilizátorokkal, kemény szilentekkel, versenytelókkal, az lesz a vége, hogy előállítunk egy olyan tárgyat, aminél keményen szívni fogjuk a fogunkat, ha odacsapjuk. Már ha egyáltalán végiggombolyítjuk úgy a fonalat, hogy tízszer annyi energiát fektetünk bele, mint amennyit az ötlet fogantatásakor rászántunk, és nem fáradunk bele félúton.
Kicsit úgy éreztem, célt tévesztettünk: a szomszéd táblájára kezdünk el nyilazni, ami háromszor olyan messze áll.

Másnap aztán átnyálaztuk a cuccokat. Szokásos szkepticizmusommal minden egyes vasdarabnál, amit a kezembe vettem, mérlegeltem: tényleg feltétlenül szükséges-e ahhoz, hogy feltámasszuk patkányunkat. Sajnos nagy részüknél be kellett látnom, bitang hasznos holmik.

DSC 7638

Akárhogy is nézzük, féket kell csinálnunk. Itt van két fékszervó, valamelyikhez majd csak találunk egy kompatibilis főfékhengert. A négy alukerék mindenképpen előrelépés a vézna lemezfelnik helyett. Kormányszerkezetünk egyelőre hiányos, ezekkel az alkatrészekkel valamit már össze tudunk hozni. A sperrdiffinkről kiderült a múltkor, hogy erősen kopott: kézzel el lehet tekerni a két kereket egymáshoz képest. A stabrudakat ugyan még mindig sokadrangú kérdésnek tartom, de a kemény szilentek az első lengőkarok kitámasztó rúdjainál igen hasznosak tudnak lenni. Csak tartsuk be a sorrendet, ne vesszünk el a részletekben.

Már csak lelkiismereti problémáimat kellett leküzdenem. Ezt nem fogadhatjuk el mentorunktól. Hiszen ezek nagy része használható, kettőnél több ember számára is értéket képviselő vasdarab. Ráadásul neki is van hacsija, használja is, bármikor szüksége lehet valamire a csomagtartónyi alkatrészbányából. Ódzkodom attól, hogy ennyire lekötelezzem magam.

Nem részletezném szánalmas fejtegetéseimet, hogyan próbáltam megfogalmazni azt a belső konfliktust, ami bennem dúlt a kincsek birtoklása okán érzett öröm és a túl nagyvonalú ajándék elfogadhatatlansága között. Pistával első nagy házassági válságunkat éltük át a félórás beszélgetés alatt. Végül Karotta vetett véget az évődésnek egy hozzá méltó, kikezdhetetlen okfejtéssel.

A pincében lévő vas = fémhulladék.
Az autóba épített vas = alkatrész.
Minden így lesz jó.

DSC 0756

Nem állítom, hogy maradéktalanul megnyugodtam, de beláttam, hogy ezeket a vasakat jótevőnk a holtbiztossal határos valószínűséggel soha nem fogja beépíteni saját hacsijába. Ha pedig a bizonytalan jövőben mégis szüksége lenne egyszer valamelyik alkatrészre ezek közül, akár donorunk csonkolásával is, de ki fogjuk húzni a bajból.

Ami pedig patkányunk jövőjét illeti, tovább dugdossuk a kormánykerekeket az oszlopára, amíg meg nem találjuk a topánkát Hamupipőke lábára. Vadászunk hozzá féknyerget, műszereket, főfékhengert meg ami még útközben kiderül, de most már nincs visszaút. Hamarosan megtekeri saját erőből a hátsó kerekeit, és kezdődik a móka. Lehet készíteni a következő üveg pezsgőt.