Miért törik fel folyton a Suzukit?

2011.11.15. 18:58
144 hozzászólás

Végre átlendültem a mélyponton. Teszek rá, hogy ismét feltörték a Suzukimat. Ehhez megfelelő előzményekre volt szükség, és azokból nem is volt hiány: a tizenhárom év alatt összesen négyszer nyúltak bele, háromszor a házunk előtt.
A pontos okokat ugyan továbbra sem ismerem, de már ez sem zavar. Olyan utcában lakom, ahol évek óta a mi Swiftünk a legszánalmasabb jármű. Nem ritka, hogy este előttem és mögöttem is öt évnél fiatalabb Mercedes, BMW, vagy Porsche parkol. Közéjük rejtem a kocsit, tehát megteszem ami tőlem telik, hogy eltereljem a tolvajok figyelmét. Igen, jól érzik, lefelé lógok ki a kasztból, de semmi gond. Nem vagyok ennyire kifelé élő ember, ráadásul a Suzuki pontosan azt tudja amire nekem most szükségem van. Évekig megtartanám még, hiszen Zsófi most tanul autót vezetni és olyan jó bevágódni néha, amikor összejövünk a barátokkal péntek este. Most már mégsem tervezek előre, mert esetleg nem úgy alakul, csalódni pedig nem szeretek.

Néhány éve, amikor a kocsi még Anyámat szállította a munkahelyére, illetve a délutáni különmunkáinak helyszínére, arra gondoltam, hogy a feltörés egy minket lelkileg megtörni szándékozó bűnözői csoport műve. Azért nem találtam ésszerűbb magyarázatot, mert az első eset után, amikor az egyetlen értékes felszerelést, egy Sony autórádiót téptek ki a tolvajok, kétszer is előfordult, hogy csak a hátsó ajtó kisméretű oldalablakát emelték ki. Mivel évekig nem pótoltuk a rádiót, egyszer, zsákmány híján egy műszerfalon üldögélő plüsskutyát vittek el, azóta pedig semmit.


Ha jól emlékszem legalább öt év eltelt a második és harmadik eset között. A Swiftre specializálódott bűnözők hiába keresték kedvenc gyakorlóeszközüket, hiszen az autó egy távoli garázsban állt. Nem használtam, külföldön voltam, így az évente kétszer két hétig szükséges pufferjármű szerepét töltötte be a jó Suzuki.
Egy ilyen óvatlan hazalátogatás alkalmával jutottunk el a harmadik esetig. Két éve, december 31-én, délután négy óra és négy óra harmincöt perc közt történt minden. Azért tudom ilyen pontosan, mert ezt a félórát töltöttük a lakásban a szintén hazánkban állomásozó Édesanyám társaságában, amikor csöngetett a szomszéd, hogy jelentse, ismét vihetjük üvegeshez a kocsit.
A módszer ezúttal más volt, talán a haramiaképző elsős diákjait vezényelték ki hozzánk, és ők még nem tanulták a jól ismert kisablakos módszert. Munkájukat igazi amatőrök módjára, fényes nappal végezték, ráadásul a betört, vezetőoldali első ablakon jutottak be az utastérbe. Talán nem volt náluk megfelelő eszköz, ezért letörték a baloldali visszapillantó tükröt, és annak műanyag házával verték be az üveget. Ez az egész azért volt felettébb kellemetlen, mert Anyámból előhívta a régi reflexeket, és azért is, mert elkövettem a legnagyobb hibát, és tárcsáztam a rendőrséget. A kerületi kapitányság körülbelül félóra járóföldre található az otthonunktól, a helyszínelők azonban autóval jöttek, két óra alatt.
A jegyzőkönyvet, mint az összes felsorolt esetben, most pontosan elkészítettük. Romantikus igazságérzetünktől vezérelve ismét nyilatkoztunk arról, hogy az elkövető kézre kerülése esetén polgári peres úton követelünk kártérítést, ugyanakkor nincsenek haragosaink, így tippünk sem. Az eredménytelen nyomozás megszűntetéséről szóló határozatot napközben kézbesítik, átvenni nem tudjuk, az értesítéssel pedig még el kell menni a postára és csak ekkor derül ki, hogy a rendőrök ismét nem találtak semmit. Így működik ez mifelénk.

A nyomozók igazán rendes srácok. Akkor is nagyon jól elütöttük az időt, amikor az idei lakásbetörésünk miatt kellett bemennem, tanúmeghallgatásra. Elbeszélgettük, szóba került ez-az, de mindannyian tudtuk, nem sok remény van a pozitív végkifejletre. Inkább a kiölhetetlen mellékíz rossz, hogy ha nem kanalazom be az éppen aktuális munkahelyem őrzött parkolójába az öreg Swiftet, örökkön-örökké bizonytalan, milyen állapotban találom egy utcán töltött éjszaka után.
A negyedik eset, amely éppen két hete, a Renault Fluence Z.E. sajtóút idején történt, már nem váltott ki érzelmi reakciókat. Megkértem Zsófit, hogy ragasszon egy zacskót a kiemelt hátsó kisablak helyére, illetve nyissa ki a kesztyűtartót, hogy a következő versenyző már tudja, itt nincs mit keresni.
Valami azt súgja, hogy az autónkat látogató illetők nem elvinni szeretnék a Swiftet, hiszen a gyújtáskapcsolót mindig békén hagyják. Lehet, hogy azt hiszik, pénzt, illetve ami sajnos nagyon is életszerű, élelmiszert hagytunk az utastérben. Igen, itt tartunk most, 2011 végén.
Ennek ellenére jókedvűen zártam magamban ezt a legutóbbi ügyet. Mozdulataink és válaszreakciónk optimálisak voltak, hiszen nem mentünk bele felesleges adminisztratív körökbe, az ablakot pedig Papp Tibi henkölte vissza egy csavarhúzóval és egy tekercs szigetelőszalaggal, röpke fél óra alatt. Költségről így nem beszélhetünk, hiszen a korábbi, tapétavágóval dolgozó feltörő nyomán kicserélt, ezért még mindig friss és rugalmas tömítés újrahasznosításával állíthattuk helyre az ablakot.


De mi jön ezután? Logikus volna ismét életbe léptetni a tökéletesre csiszolt Suzuki-mentő protokollt, és pár hónapig a rendőrkapitányság tövében tárolni az autót, azonban mégsem készülök erre. Korábban mindig a mellékbejárat vaskorlátjához láncoltam a biciklimet az autózás idejére, de ezzel az a gond, hogy már rég nem dolgozom a szomszédos szerkesztőségben, így az autó szempontjából biztonságosnak tűnő környék többé nem esik útba.

Mivel a Totalcar Suzuki-szakértőjének, Prokeenak sincs jobb ötlete, továbbra sem hagyok semmi értékeset az autóban, és belenyugszom, hogy a régi Swift a nagyon könnyen nyitható, ráadásul sokan ismerik a módszereket. Mit tehetek még? Nem sokat. Reménykedem, hogy ha fel is törik, elvinni nem fogják.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.