A szívás neve: rovinyeta
Családi okokból viszonylag gyakran utazunk Romániába, egészen pontosan annak Partium nevű szegletébe, Szatmárnémetibe. Előrebocsátom, a napi érintkezés szintjén nekem az égvilágon semmilyen gondom nem volt a románokkal, soha nem büntettek meg, nem szívattak, egyáltalán, rendőr még nem állított meg soha. Ellenben van pozitív tapasztalatom, orvosokról, akik gyógyították a gyerekemet és más emberekről, akik segítettek, vagy csak simán jófejek voltak.
A kellemetlen élmények hiánya miatt lepett meg a mostani történet. Illetve az, hogy van valami, ami Romániában rosszabbul működik mint nálunk – az eddig tapasztalatom az, hogy ott többnyire ésszerűbben mennek a dolgok, vagy legfeljebb döntetlen az állás. Persze, akad ökörség is, meg hülye politikusok, miniszternek megtett szeretők és hasonlók, de hát ez káeurópa, ne tessék az gondolni, hogy máshogy gondolkodnak arrafelé. Igaz, a tapasztalataim szigorúan Románia bal felső csücskére igazak, tekintve, hogy csak arrafelé járok.
Szokás szerint karácsonyra mentünk a nagyszülőkhöz.
Romániában van útdíj. Nemcsak a pályákra szedik – fel is kopna az álluk –, hanem a normál közutak használatért is pengetni kell (díjakról, a vásárlásról íme a weblap, értelemszerűen magyarul is). Két-három éve még tiszta volt minden, akkor valóban matricát kellett vásárolni.
Akkoriban két átkelőhelyet használtunk, hangulattól és attól függően, hogy beugrunk-e út közben Debrecenbe az unokatestvéremékhez, vagy sem: Csenger-Pete (Petea) vagy Nyírábrány-Mihályhalva (Valea lui Mihai). Mindkét helyen tudtuk, hogy a határállomás után hol kell megállni megvenni a matricát, ez gyakorlatilag az első épületet vagy benzinkutat jelentette. Peténél úgy ötven méterre volt a határátkelőtől, az egyetlen kellemetlenség a piócaként tapadó, profi koldusgyerekek rohama volt. Mihályfalvánál kellett menni pár kilométert, de a faluba érve az első kúton meg lehetett kapni.
Megjegyzem, a matricát soha senki nem kérte, mégis megvettük, holott egy petei átkelésnél alig húsz kilométert használtuk az utat oda-vissza, de megérte egy hétre azt az ötszázast (ha jól emlékszem), hogy az embernek ne legyen gyomorgörcse. Elfogadtak forintot is, ami aztán tényleg barátságos dolog, nem? Hol fizethet egy román lejben nálunk? Az eladók tudtak magyarul, azok is, akik románok voltak.
Aztán ott is kitalálták, hogy elektronikus rendszert kell bevezetni, hogy még azt a nyomorult matricát se kelljen kinyomtatni. Mellesleg fel is emelték az árát. Az eddigi helyeken egyszerűen megszűnt az értékesítés, többnyire valamilyen vámhivatal árulja, meg néhány benzinkút, inkognitóban. Na, Mihályfalvánál ezt még nem sikerült megtalálni az értékesítési pontot, de Peténél sem. Azóta felfedeztem egy új átkelőhelyet, itthon Vállaj, a túloldalt Csanálos (Urziceni), és sikerült teljesen ideszokni. Itt a falu második háza a „vám”, mintegy száz méterre az átkelőtől, az út is sima már arrafelé, a forgalom is kicsi, szeretek erre járni.
December 23-án is itt mentünk át, és megtapasztaltuk, hogy milyen, amikor magánszektortól az állam átveszi a dolgokat: a hivatalnok munkaidő után hazamegy és bezárja a boltot. Nem volt túl késő, helyi idő szerint hét óra táján lehettünk, az eladó ember még ott ült az ablakban, de már kint volt a zárva tábla. Kérdeztem tőle, ilyenkor mi van?
- A károlyi Mol-kút.
Nagykároly nincs messze, alig negyedóra. Már csak ötven méterre voltunk a Mol-kúttól, amikor megállítanak a rendőrök. Mindenki papírjait elkérik – öten ültünk a kocsiban, sógoromékkal és a hároméves lányunkkal.
A félreértések elkerülése végett: beszélgetés végig magyarul zajlott. Először a magyar rendőrrel, később a románnal is.
- Útadó?
- Nincs, mert nem tudtam venni matricát.
- Ön használta a romániai úthálózatot, ezért útadót kell fizetnie. Meg kell büntetnem.
- Már ne haragudjon, hogyan vegyek matricát az út használata nélkül, ha bezárt a vám? Itt van a Mol-kút, odamegyek, megveszem. Azt mondta az ember a vámnál, hogy ő már zárva, de itt megvehetem.
- Maga ennél a kútnál nem kap matricát, az a város másik végén lévő Mol-kút.
(Basszus, tényleg van ott egy másik...)
- Akkor most mi legyen?
- Ötszáz lei a büntetés, és be kell vonnom a forgalmi engedélyt is.
Itt gyorsan végigfutott a fejemen, hogy a forgalmit legkorábban karácsony után láthatnám viszont, úgy 27-én.
Éreztem, ahogy egyre határozottan megy fel bennem a pumpa. Értem én, hogy nem ő találta ki az ellenőrzést december 23 estéjére, meg minden, de ez kábé olyan szintű szopatás, mint a régi budapesti parkolási rend volt, amely szerint gyakorlatilag abban a másodpercben meg kellett lennie a parkolójegynek, ahogy az ember megállt.
Csakhogy a bünti nem került ennyibe: 500 lej cirka 35 ezer forint. Volt akkor.
Ilyenkor az ember fejében óhatatlanul végigfut, vajon zsebre dolgoznak-e a rendőrök. De mindig azt tapasztalom magamon, hogy befeszül az agyam és eleve elvetem a rendőr lefizetésének a gondolatát. Nekem elég sok pénzt megér, hogy ne járjon jól az, aki szemét velem. Igen, akár 500 lejt és egy kis ügyintézést is. Lehet, hogy hülye vagyok, de ha megbüntetnek, minden létező módot megragadtam volna, hogy panaszt tegyek. Nem mintha lennének illúzióim, de legalább adminisztráljanak, jó sokat.
- Nézze, itt szó nincs arról, hogy én nem akartam megvenni, egyszerűen lehetetlen megvenni! Hogy az istenben vegyem meg, ha nem árulják?!
- Várjon, mindjárt jövök.
Átmegy az út másik oldalán álló kocsijukhoz, ott ül a főnök, elmondja neki a szitut. Aztán átmegyek én is.
A beszélgetés az 500 lej-forgalmibevonás témától folytatódik, jogszabály megmutatása aláhúzott részekkel. Ezzel nem vagyok kint a vízből, mert románul van. A felettes rendőr is román, de tökéletesen beszéli a magyart, egyedül az akcentusa árulja el. Mondom neki is, kicsit finomabban körülírva, hogy ők most engem szopatnak, ráadásul most havit akartam venni, mert a tervezett jövés-menéseinkhez tényleg arra lett volna szükség.
Ekkor a magyar közbekérdez, hogy ki volt ott Csanáloson a vámban. Mondom neki, hogy nem ismerem.
(A kurva életbe, legközelebb névjegyet cserélünk. Amúgy ugyanaz az ember volt, aki korábban elmagyarázta, hogy az elektronikus matricarendszerrel már kamerákat is fognak használni az ellenőrzéshez és az embernek egy évig(!!!!) ott kell tartania a régi fecnit is a kocsiban, hogy igazolja az ártatlanságát, ha netán megvádolnák.)
- Jó, jó, de hogy nézett ki?
- Csak a fejét láttam. Az ember egy kis falépcsőn kukucskál be az ablakon, csak nyaktól felfelé látszik. Köpcösnek tűnt, kicsit kövérkés feje volt, egy ilyen nyugodt ember. Mondom, ki volt írva, hogy zárva, de már nem adott el matricát, ő mondta a Mol-kutat is.
- Az a Nemtudomki (itt egy nevet mondott) lehetett...
- Nem tudom.
Akkor megint a román jött, hogy a matricát meg kell venni, én meg megint azzal, hogy megvenném, ha hagynák, de nem lehet. Példálózok neki egy kicsit a szlovákokkal, hogy ott simán megkapja az ember a matricát a határon. Neki is kijelentem, hogy szívesen elmegyek a város másik végére, megveszem és visszafelé jövet megmutatom.
- Mindenki ezt mondja, mindig ezt mondják. (naná,magyarok vagyunk) Nem engedhetem el magát, mert lejjebb is ellenőriznek, és akkor nekem lesz belőle bajom. Amikor én elmentem Magyarországra és nem vettem matricát, megbüntettek 30 ezer forintra...
- ...igen, de azt a matricát mindenhol meg lehet venni, és az is ki van írva, hogy hol. - jegyzem meg.
-... ha meg most megbüntetem magát, én vagyok a köcsög román.
Ebben azért volt egy kis szomorúság. De ekkorra már elegem lett az egészből.
- Akkor tudja mit? Büntessen meg, vonja be a forgalmit, és majd a családommal elalszunk itt hétfőig a kúton.
Csend. A román rendőr megfogta az igazolványainkat, tartott egy másodperc gondolkodási szünetet, lassan belerakta a személyiket a lányom útlevelébe, és visszaadta.
- Akkor menjenek és vegyék meg.
Megköszöntem, megfordultam, átvágtunk Nagykároly másik végére, ahol a feleségem egyetlen nem letiltott bankkártyájával valahogy ki is fizettük a matricát. Alapvetően euróval szoktam fizetni, mert a vámnál elfogadják, a forintozás már megszűnt. Viszont a kúton csak lejben megy a vásárlás – kellemes adalék, hogy a kártya-adatlopás miatt le volt tiltva mindkét bankkártyám, plusz a feleségem egyik kártyáján a külföldi vásárlás. Még jó, hogy van neki egy másik, amit nem szokott használni. Az meg még jobb, hogy volt rajta hét eurónyi pénz is. Mindegy, ez is megoldódott.
Sokat gondolkodtam az eseten, de mindig oda jutottam: nem értem a románokat. Aki szokott arrafelé járni, tudja, hogy a nagy EU-sodás óta csak az egyik oldalon van határellenőrzés, a másik oldal őrbódéi ott állnak üresen. Régen, amikor Svájcban jártam, akinek nem volt matricája, eleve másik sorba állt be útlevélvizsgálatra, és be sem tehette a lábát az országba nélküle. Ezt miért nem tudják megcsinálni? Vagy túl sok pénz folyna be? A béna terjesztéssel szerintem elbukták azt a többletet, amit az áremeléssel elérhettek volna – legalábbis a külföldiektől befolyt pénzek esetében. Nem mintha fájna nekem mindaddig, amíg nem akarnak megbüntetni, mert egy vámosnak lejár a munkaideje. Mindegy, most hogy kikerestem a poszthoz a weblapjukat, látom, hogy neten is meg lehet venni. Azt hiszem, ez lesz. Még egyszer nem fognak megszívatni.
Helyesbítenék, nem is szívattak meg. Rendesek voltak.
(Ui: amikor még a magyar rendőrrel alkudoztam, előttünk is egy magyar rendszámú kocsi állt. A főrendőr időközben odafordult a rendőrségi Terranóval, és bebikázta a kocsit. Nekik biztos volt matricájuk.)
