Harmincnégy tonna vas nyomában

2013.04.19. 18:24
107 hozzászólás

Thomas Poulter, aki nem félt az ismeretlentől
Thomas Poulter, aki nem félt az ismeretlentől

Thomas Poulter neve sokaknak nem mond semmit, pedig erről a fizikaprofesszorról Byrd admirális még gleccsert is nevezett el, miután Déli-sarki expedíciója során Poulter megmentette az életét amikor az szénmonoxid-mérgezést kapott.

Poulter mindamellett, hogy remek fizikus, még zseniális konstruktőr is volt. Arról már igazán nem ő tehetett, hogy egy apró hiba miatt az általa megálmodott szerkezet végül kudarcot vallott. Az úttörők sorsa már csak ilyen: ha elsők valamiben, akkor általában a saját kárukon tanulnak illetve utódaik is ezekből okulnak.

Az 1978-ban elhunyt Poulter nevéhez fűződik ugyanis az a talány, mely mind a mai napig izgatja sok ember fantáziáját. A mítosz központjában pedig Poulter gépe, az Antarctic Snow Cruiser áll.

Mai szemmel nézve sem egy kompakt darab
Mai szemmel nézve sem egy kompakt darab

Ez a Byrd admirális által vezetett, második Déli-sarki expedícióhoz készült. A tervezési fázis 1937-től 1939-ig tartott, az első motorindítás 1939 október 24-én történt. Önmagában már méretei is impozánsak voltak a már akkor Pingvin, illetve Teknős névre hallgató gépnek, mindamellett azonban zseniális megoldásokkal is tele volt.

Motortér, jégréteg-vastagságmérő műszer, a gép hasa pedig lényegében több, gigantikus csúszótalp
Motortér, jégréteg-vastagságmérő műszer, a gép hasa pedig lényegében több, gigantikus csúszótalp

17 méteres hosszához, hatméteres szélességéhez és 4,9 méteres magasságához 34 tonnás súly is társult. A hajtáslánca önmagában is érdekes, hiszen dízel-elektromos hibrid volt. Két, egyenként 150 lóerős, soros hathengeres, 11 literes Cummins dízel hajtotta a két generátort, melyek aztán az egyes kerekeket meghajtó, 75 lóerős General Electric villanymotoroknak adták át a delejt. A négy motor összteljesítménye így 300 lóerő volt. Ennek a hibridhajtásnak köszönhetően rengeteg helyet spóroltak meg, nem volt szükség bonyolult áttételekre és mechanizációra.

Teljes értékű életteret biztosított az expedíció minden résztvevőjének
Teljes értékű életteret biztosított az expedíció minden résztvevőjének

A 9463 liter gázolajat a csúszótalp-szerű padlólemez fölött tárolták, ehhez jött még 3800 liternyi repülőbenzin a tetején. Ezt a Antarctic Snow Cruiser hátára pakolt, egymotoros, ötszemélyes, csúszótalpas Beechcraft repülőgéphez vitték. A Snow Cruiser elméleti hatótávja 8000 kilométer volt, ami mindenképpen elég egy expedícióhoz.

Éléskamra, sötétkamra a fényképek előhívásához, egy kis műhely esztergapaddal, rádióiránytű és jégréteg-vastagságmérő is voltak a fedélzeten. A legénység és az expedíció tagjai emeletes ágyakon aludtak, a motorok hűtővízköre körbe volt vezetve a beltérben és ez a fűtési rendszer olyan remekül működött, hogy egy szál pokróc alatt lehetett pihenni odabent. A négy hatalmas kerék behúzható volt, amikor a gép nem mozgott, akkor a hasán feküdt, a gumiabroncsokat pedig a dízelmotorok kipufogógázai tartották melegen, meggátolva ezzel, hogy magas, természetes gumitartalmuk miatt szétrepedezzenek- és törjenek.

Két erős gázreflektor világított a hosszú éjszakákon, fényüket 15 mérföld távolságból is észre lehetett venni.

Egy jól berendezett kis műhely is volt odabent
Egy jól berendezett kis műhely is volt odabent

Maga a géptest úgy lett kialakítva, hogy akár 4,6 méteres szakadékot is képes legyen leküzdeni. Ehhez először át kellett lépni, majd behúzni az első kerekeket és csak a hátsó hajtást használva kitolni a túloldalon. Amikor a hátsó kerekek értek a perem széléhez, azokat behúzva ezúttal az első kerekek hajtásával kihúzni a hatalmas testet a túloldalon. Nehezen hihető, de a tesztek során a módszer életképesnek bizonyult.

Elméletben így működött volna a szakadék-átkelő rendszer. 4,6 méteres szélességgel még elbír. Ami azonban meglepő...
Elméletben így működött volna a szakadék-átkelő rendszer. 4,6 méteres szélességgel még elbír. Ami azonban meglepő...

A dízelmotorok nem csak a generátorokat hajtották, hanem egy nagy akkumulátor-telepet is töltöttek folyamatosan, melyből aztán ki lehetett nyerni az elektromos fűtéshez és a világításhoz használt áramot, amikor a motorok álltak.

...hogy a gyakorlatban is működött.
...hogy a gyakorlatban is működött.

A Snow Cruiser olyan hatalmas volt, hogy a chicagói Pullmann-gyárból 1640 kilométert kellett megtennie a bostoni kikötőig a saját kerekén, ami a 16-20 km/órás átlagsebesség tükrében, önmagában egy komoly próbatétel volt. Az út során azonban egyedül a kormányszerkezet meghibásodása miatt kellett megállniuk, igaz, azt mindjárt három napra. Addig tartott, amíg kiszedték egy patakból az ohioi Lima mellett, ahová e hiba miatt beesett.

1640 kilométeres távolságot tett meg keréken, 16-20 km/órás sebességgel. Számolják ki, hány napig tartott az út
1640 kilométeres távolságot tett meg keréken, 16-20 km/órás sebességgel. Számolják ki, hány napig tartott az út

Végül nagy csinnadratta közepette megérkezett Bostonba, ahol behajózták és 1940 januárjában végre megérkezett a Ross-selfjég Little America III kutatóállomására (melyek közül már az elsőt is Byrd admirális alapította 1929-ben). A Ross-jég akkoriban csaknem akkora volt, mint egész Franciaország, a kutatóállomás pedig egyfajta kiindulópont volt az expedíció számára. A bajok csak akkor kezdődtek.

Először is fából ácsolt rámpa kellett ahhoz, hogy a hajóról legördülhessen a hatalmas szerkezet. Ez a rámpa aztán be is szakadt de Poulter erőből megoldotta a problémát csak azért, hogy a következő percekben kiderüljön: a Good Year által eredetileg a Gulf Company számára - mocsaras területeken próbafúrásokat végző óriási gépeihez - készült, három méter külső átmérőjű, 85 centiméter széles, alacsony nyomású, ám teljességgel minta nélküli abroncsok kilencven centi mélyen a hóba süppednek.

A hajóról való lerakáskor beszakadt alatta a rámpa, de onnan még erőből kijött
A hajóról való lerakáskor beszakadt alatta a rámpa, de onnan még erőből kijött

A gép nem mozdult, hiába forogtak a kerekek, csak apránként tudott haladni. Ezért a pótkerekeket felszerelve megduplázták az első kerékpárt, a hátsóra pedig gigantikus hóláncokat szereltek fel. A súlyelosztás miatt azonban ilyen módon csak tolatva volt képes haladni, minimális sebességgel.

Így, tolatva tudtak megtenni mintegy 150 kilométert 12 hónap alatt
Így, tolatva tudtak megtenni mintegy 150 kilométert 12 hónap alatt

Nem egész egy év alatt összesen 150 kilométert tett meg tolatva a háromszázezer dolláros Arctic Snow Cruiser, mely a későbbiekben kitűnő lakhelynek bizonyult. A tudósok és kutatók is így használták, kozmikus sugárzást mértek, szeizmológiai kísérleteket folytattak és jégmintákat vettek. Amint azonban az USA belépett a második világháborúra, a projektet nem támogatták többé és a Pingvint magára hagyták a Déli-sarkon.

Mint élettér tökéletes volt, járműként azonban kudarcot vallott
Mint élettér tökéletes volt, járműként azonban kudarcot vallott

Egészen 1958-ig, amikor egy másik expedíciós csoport megtalálta és egy buldózer segítségével kiásta a még teljességgel működőképes járművet. Kétméteres hó alatt találtak rá, szerencsére 18 évvel korábban egy hosszú bambuszrúddal megjelölték a helyét. Odabent mindent úgy találtak, ahogyan 1940 végén otthagyták: kinyitott újságok, cigarettacsikkekkel teli hamutartók, székre dobott régi ruhák.

Ez volt az utolsó expedíció, amelyik még látta Thomas Poulter sarkjáróját. A későbbiekben még sokan próbálkoztak a felkutatásával, komoly összegeket költöttek a meglelésére, haza akarták szállítani és kiállítani, de a felfedezők aranykorának eme súlyos, őrült és ugyanakkor csodálatos szerkezete azóta sem lett meg.

A hatvanas évek közepén egy óriási jégtábla vált le a Ross-selfjégről, a törés egyenesen Little Americán haladt keresztül és senki nem tudja, hogy vajon melyik oldalon lehet örökre a jég foglya immár az Antarctic Snow Cruiser.

(Több kép a galériában.)