2015.11.27. 11:17
8 hozzászólás
A 2011-es Oldtimer Expo sokunkban mind a mai napig az egyik legnagyobb, legtöbb munkát és vért kívánó rendezvényként él. Hatalmas fába vágtuk a fejszénket, amikor kitaláltuk, hogy Európa ezen végletében abszolút japán-tematikájú standot rendezünk be olyan autókkal, melyek még saját óhazájukban is ritkák, nem hogy itt, Magyarországon.

Nagyon bántuk, hogy egy nyúlfarknyival ugyan, de lecsúsztunk a Mazda Cosmóról, ami talán a valaha gyártott legszebb, japán kétajtós és élőben csak Mazda-sajtóúton látta pár kiválasztott, de kárpótolt minket a többi csoda. A Honda 360Z és S800 (ami önmagában egy kuriózum), a versenykész RX3-as Mazda, amely már 2011-ben is 35 éve volt versenyautó (aki hallotta a hangját a csarnokban, az nem feledi soha), de a Celica, az ős-Samurai és az akkor még félkész Hangyász vagy 240Z.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy akkoriban, ott, abban a pillanatban egy igen-igen jó hangulatú rendezvény és társaság volt a körcsarnokban, egy pillanatra összeugrott egy sűrű, kemény masszává a mára felhígult, intrikákkal és szardobálással teli veterános-társadalom. Kár érte, daliás idők voltak ezek. Ha nem dőlt volna össze a későbbiekben minden, akkor valószínűleg megcsináltuk volna a korabeli utcakép-installációt, parkoló 613-as Vignale kupéval, E-Type-pal és AC Cobrával, de ez már csak örök álom marad.

Na de a lényeg, hogy Csikós (nyilván nem volt nehéz rájönni, ki volt a Nippon-téma atyja) kötötte az ebet a karóhoz, hogy a stand központi eleme a Yakimo-autó legyen, melyből lila, sült batátát árulunk majd és a pénzt összegyűjtve átadjuk a japán nagykövetségnek adomány gyanánt (a pusztító cunami után az egész világ összefogott akkor). Bővebben erről a furcsa szerkezetről és a batátáról itt olvashatnak.

Persze nem ment minden egyszerűen. A lila batáta szinte beszerezhetetlen volt, Csikós heteken át vadászta a forrást, a rizspapír-lampionok sem léteztek idehaza, mindenki az olcsó papírvacakkal akarta kiszúrni a szemünket, mondván: ilyen az eredeti. Hát nem, ezért végül lampionjaink San Diego egyik japán boltjából érkeztek, a lila batátát nem adták könnyen. Az összes, menőnek mondott hipszterkiszolgálót végigjárta, de mindenütt csak a sárga volt, a liláért pedig embertelen pénzt kértek, mintha szarvasgomba lenne, pedig Japánban krumpli helyett eszik az utcán. Innen-onnan vadászott össze pár grammot, míg végül kiderült, hogy az Auchan-raktárban akad egy nagyobb tétel, na azt elhoztuk és finom is volt.

Az autó? Na az volt a legszebb kaland. Mert olyan kellett, amit odakint is használnak. Nem olyasmi, hanem AZ. Lehetett volna Piaggio, Suzuki de nem: csak a Daihatsu a jó. Lett is, itt megnézhetik videón, de érdemes el is olvasni, még ma is megremeg a gyomrom, ha arra a hazaútra gondolok.

A gatyába rázott kisteher Ferkóhoz jutott, aki az akkor Totalbike-ot vivő Zirig Árpi sógora a mai napig. Ferkó elsőrangú ácsmester és asztalos, erdélyi magyar ember, nem beszél sokat, de akkor általában csípőből lő két-három olyan mondatot, hogy sírunk rajta. Ferkó készítette el az OT Expón látott Torii-kaput (ami azóta is itt van a raktárunkban, száraz helyen, akinek egy ilyen hiányzik a kertjéből az jöjjön és viheti, ajándék pendrive-val) valamint a Yakimo-autó felépítményét. Cserébe megkapta a kis Daihatsut.

Azóta eltelt négy év, de amikor a Brutális-sorozatnak hirtelen ügyes ácsra, fához értő emberre volt szüksége, akkor azonnal beugrott Ferkó neve. És mivel érkezett emberünk a placcra? Naná, hogy a shredder karmaiból kimentett Daihatsuval.

Elképesztően vidám párost alkotnak ők ketten. Ferkó olyan, mint a drót, hosszú és vékony, de erős. Ahogy ő kihajtogatja magát a pöttöm teherautó körömnyi kabinjából, az önmagában egy varázslat. A Daihatsu felett megállt az idő. Kapott egy ötsebességes váltót, na meg talán a motorja is valami bontott Maruti-hengerfejet, de a szerkezet megy és megy. Járja az erdőt, hordja-viszi az anyagot, a kész terméket és alkalomadtán tökéletes és kompakt lőplatformot is biztosít.

Ez pedig nem másért kellett, mint hogy kipróbáljuk, mennyire volt valójában működőképes a Tüzes Sündisznó névre keresztelt szerkezet, melyet a második világháború idején találtak ki a szovjet mérnökök. Nem volt egy bonyolult szerkezet, de nagy hatásfokkal kecsegtetett. A Tu-2-es bombázó bombatárába szerelt keret 88 (micsoda irónia) darab PPsK dobtáras géppisztolyt tartalmazott. A terv egyszerűnek tűnt: amikor a pilóta meglát egy nagyobb gyalogos-csoportosulást, akkor feléjük repül, nyitja a bombatárat és egy elektromos elsütőszerkezet segítségével végigkaszálja az ellenséget. A terv jól hangzott, azonban a nagy kapkodásban egy-két alapvető gondról megfeledkeztek a mérnökök.

- A géppisztolyokat nem arra tervezték, hogy túl messzire is hatásosak legyenek, ezért meglehetősen alacsonyra kellett ereszkednie a pilótának.
- Már pedig ha a PPsK-k (Davaj-gitár) hatásos lőtávolságán belül van, akkor a német kézifegyverekében is.
- Plusz a gyalogság ritkán mozgott légvédelmi egysége nélkül, pláne a háború későbbi szakaszaiban, amikor a Luftwaffe már nem igazán tudta garantálni a folytonos légifölényt.
- És ha mindez nem elég, akkor aránylag lassan is kellet repülni, hogy egyáltalán valamit el is találjanak a TU-2-essel.
- Leszállás után pedig hosszú órákon át tartott az újratöltés, de még a felkészített keret beemelése is nagyon időigényes volt.
- Az elektromos elsütőszerkezet sem volt megbízható.

Pár kísérlet után belátták, hogy nem volt túl jó az ötlet, de még csak nem is a fent felsorolt problémákkal kellett szembesülniük, hanem azzal is, hogy alig találtak el valamit. Bizony, egy bombatárral célozni nehéz.

Nos, nekünk valódi géppisztolyaink nem voltak, de beszereztünk jó pár airsoft gépkarabélyt (AK47 és M16), Ferkó megépítette a keretet, mi pedig kiagyaltuk a meglehetősen egyszerű, ám annál üzembiztosabb elsütőszerkezetet, drótból. A forgatás hajnali fél háromig elhúzódott, de erről nem kis mértékben tehet az a tizenpárezer airsoft-lövedék, amit a MÁV Északi Járműjavítójának padlójáról kellett aztán összeseperni. Nincs mit tenni.

Ha egy katonaember, egy lelkes és amatőr hadtörténész valamint a marhaságra mindig kapható féltucat férfiember közé beszórnak több tízezer lövedéket, rengeteg pótakksit meg 16 karabélyt, akkor ez lesz a vége. Munkavédelmi szemüveg ilyenkor azért volt mindenkin, de mondhatom: airsofttal azt lehet a legjobban megszívatni, akin feszülős farmer van.

Az epizód, melyet holnap (azaz november 28.-án, szombaton) délután négytől láthatnak a Spektrum TV-n ezúttal a tömegpusztító- és oszlató fegyverekről és a kézi lőfegyverek fejlődéséről is szól majd. Gyártottunk klórgázt és megmutattuk, mit csinál a tüdőszövettel (nem volt vicces), utánajártunk ismét a filmes legendáknak, melyek szerint különböző tárgyak felfogják a korabeli kézifegyver-lövedékeket (ehhez rendelkezésünkre állt az ország legdrágább kamera-rendszere is, amely 4000 kép/szekundummal is képes rögzíteni bármilyen felbontás mellett).

Megismertük a világ legszerencsésebb emberének történetét (Dr. Szentpétery Tibor), aki pár másodperc alatt hatszor is megütötte az ötöslottót valamint műsorvezető-társam egy kicsit meghülyült és mindenképpen szerette volna saját bőrén megtapasztalni a rendőrségi könnygáz hatását (ne kérdezzék, honnan volt, nem tudom). És ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle ezt az örömöt? Kaland, játék, tanulság, szombaton 16.00-tól a Spektrum TV-n a Brutális történelem utolsó epizódjában!