Erre büszkék lehetünk

2016.09.06. 16:37
42 hozzászólás

Egy ideje figyelem már a körülötte kialakult hercehurcát és őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ebből tényleg lesz valami. Egészen addig, amíg a projektben aktívan résztvevő egyik barátom – ráadásul az abszolút szavahihető fajtából – el nem kottyantotta, hogy négy év után kész és megnyílik. Mivel őt magát is egy lelkes, nagyon felkészült és becsületes embernek ismertem meg, így mi sem volt természetesebb, hogy a vasárnapi kellemes időjárást kihasználva nyakunkba vettük az M5-öst és megnéztük, mit hoztak össze a Szolnoki indóházban, Magyarország legrégebbi vasútállomásán. Megsúgom: 2016-ot, Európát. Sok külföldi gyűjteményben jártam már, így nyugodtan állíthatom, nincs miért szégyenkeznünk.

Az alapokat a néhai Szolnoki Repülőtiszti Főiskola gyűjteménye adta és itt erősen meg kell említeni azokat, akikről szerettek megfeledkezni a szeptember elseji megnyitón az egymás vállát foncsorszemmel veregető politikusok. Az MH 86. Szolnok Helikopterbázis szakembereit, akiknél kevesen tettek többet a hazai katonai repülés megőrzéséért, azokat a társadalmi szervezeteket, repüléstörténeti kutatókat és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársait, akik ténylegesen véreres szemekkel güriztek és tervezték, alakították a helyet, alapoktól az utolsó feliratokig.

És mindezt a rengeteg cuccot nem csak oda kellett vinni, hanem fel is újítani úgy, ahogy illik. Magyarán nem csak parasztba átmázolni meszelővel (ahogy sajnos elég sok helyen elképzelik a felújítást), hanem a legapróbb részletekig pótolni a feliratokat, matricákat, csavarfejeket és minden apróságot, amit csak lehet. Elképesztően sok meló lehetett, pláne úgy, hogy jól ismerjük a hazai tárolási szokásokat. Le a kalappal az MH Légijármű Javítóüzem és az MH 86. Szolnok Helikopterbázis szakemberei előtt, akik több, mint 15 ezer munkaórát öltek ebbe bele. És szállítottak éjszaka, daruztak, figyeltek, helyretettek, megérte srácok, az eredmény hazai viszonylatban mindenképpen kiemelkedő, ilyen szép munkát eddig talán csak Vándor Karesz barátom kis múzeumában láttam Berekfürdőn, az ottani Mi-24D-ben is benne a szív meg a szeretet, nem csak a nézelődők lehúzása.

Igen, kellett hozzá négy év, meg kétmilliárd forintnyi EU-támogatás (bár itt is volt, amit a HM fizetett, csak hogy pontosak legyünk), ráadásul sikerült nem kevés hülyeséget is összeírni arról, micsoda kár, hogy Zsámbék mellől elviszik az időközben szétrohadt és elporladt haditechnikai eszközöket (melyek egyetlen szerencséje, hogy a 2000-es évek elején a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum leltári állományába kerültek, ezzel hivatalosan is muzeális értékű műtárgyakká váltak). A helyiek pampognak és sírnak, de a valóság az, hogy Szolnok nem csak ügyesebben lobbizott, mint Zsámbék (ahol éveken át azért bőven lehetett volna mit tenni), hanem aki járt ott (többek között én is), az láthatta, hogy a kétezres években egy olyan kiállításnak nevezett lerakat eléggé méltatlan. Az viszont igaz, hogy Szolnok helyzete könnyebb volt, hiszen kiemelt támogatottságú régió.

Szerencsére a háttér sárdobálása nem kell, hogy érdekelje azt, aki kilátogat ide, ahogy nem érdekelt igazán engem sem. Az annál inkább, hogy a családdal egy kulturált, tágas, jól áttekinthető és gyerekek számára is szórakoztató múzeumot járjunk be. A Hadtörténeti amúgy is nagyjából a legprofibb Budapesten (kéthavonta megnézzük és mindig van valami új), ráadásul vidéken talán a hangulat is más, a repülés nagy rajongójaként nem hagyhattam ki, plusz a gyerekek is odavannak mindenért, ami katonai, pláne, ha a levegőben közlekedik.

Az alapterület önmagában 60 000 négyzetméter, ebből 4500 a fedett, külön piros pont jár azért, hogy a hat év alatti gyerekek számára nincs belépő. A felnőttjegy 2500 forint, ebben benne van egy 400 forintos kredit is, amit elhasználhatunk az ezt igénylő dolgoknál. Az mindenképpen dicséretes, hogy enélkül is teljes értékű a szórakozás, legfeljebb nem a 21-esben, hanem a Jak-52-ben ülve fotózzuk le magunkat. Ezen felül – ha jól emlékszem - a VR-szemüveget (Samsung telefon plusz headgear) használó 4D mozi kredites, valamint az akadálypálya drótköteles része és az elég profi szimulátorok (piros pont, hogy nem fogalmatlan emberek kezelik, hanem szimulátorbuzi srácok, akiknek nem okoz gondot egy bluescreen vagy kontroller-újrakalibrálás). Ja, a nem felhasznált krediteket a repülősboltban vissza lehet váltani.

Ingyenes a pilótaigazolványt gyártó terminál, a szélcsatorna és a turbinaház is. Ja, 2016-ban már az is természetes, hogy az elkészült képeket a terminálról azonnal elküldhetjük magunknak e-mailben vagy megoszthatjuk a Facebookon. Rengeteg kiállított gépnél találunk VR-szemüveget (működnek is), melyekkel szétnézhetünk az adott gép belsejében, a kiállítási tér klimatizált, szellős és jól áttekinthető, abszolút szuper az emeleti kiállítás, ahol el lehet csodálkozni azon, hogy a negyven év után a földből kiásott, félig összetört invert (fejre állított V) DB605-ös motor szelephimbái a mai napig finoman csusszannak és még a Bosch-befecskendezőrendszer is nagyjából megvan rajta. Gyönyörű, precízen összerakott és megmunkált darab, szinte sugárzik belőle az erő, minden apró alkatrészén ott a cikkszám, tudtak ezek a németek, a mindenségit. Szinte hallani azt a pusztító dübörgést és kompresszorsüvítést, amitől feláll az ember karján a szőr és beléfagy a szar is (és tökmindegy, hogy 109-es vagy Spitfire csinálja).

A hajtómű-metszetek, kamerák, segédturbinák és maguk a hajtóművek minden technikabuzit odaragasztanak maguk elé. Láttak már önök komplett transzmisszós rendszert, csillagmotorostul, rotorlapátostul kiszerelve egyben? A Mil Mi-1-es mögött ott van, elképesztően érdekes.

A kiállítás tényleg interaktív, a falakon folyamatosan futnak a parallax-scrolling filmek (a több, mint öt méter széles mozi elég impresszív, percekig lehet álldogálni előtte), jókora, fektetett érintőképernyőkön túrhatjuk az infót naphosszat (bár tény, hogy új ablak nyitásakor a régi nem csukódik be, így kis idő után húsz takarja egymást) és az adattáblák is hellyel-közzel pontosak, néhol akad elírás csak. A pihenőrész ülései természetesen utasszállítóból vannak, itt is fut egy film a hazai repüléstörténetről, kényelmesen, nyugiban lehet szusszanni egyet.

Nem szeretném tovább polírozni az egész múzeumot, mert hülyén veszi ki magát, de annyira fellelkesültem attól, hogy ilyen kulturált, modern és jó ízléssel (ritka!) összerakott az egész, hogy legszívesebben mindenkit elküldenék oda megnézni, hogy így is lehet. Odakint is szépen, tisztességgel felújított gépeket találunk, még a legendás Cápeti I.-II. festését is felújították, a hangszórókból halk dzsessz szól, a füvön futkározhatnak a gyerekek kedvükre, de ott a pöpec játszótér is, onnan elég nehéz kivakarni őket.

Jól meg vannak jelenítve a légvédelmi rendszerek is, tök áttekinthető minden típus, ha rászánjuk az időt az olvasásra, akkor egész pontos képet kaphatunk a hazai légvédelmi alakulatokról. A MIG-sor szinte teljes, a kis számban rendszeresített 19-est is örömmel láttam, remélhetőleg hamarosan lesz 29-es is, az nagyon hiányzik.

Amit családos emberként még nagyra értékeltem, az a csend és a nyugalom a területen belül. Nincs üvöltő katonainduló, amit negyvenhétszer meg kell hallgatni és még így – a nyitás utáni első hétvégén – sincs akkora tömegnyomor, hogy a gyerekeket eltapossák. A büfé szuper, a tejfölös-gombás héjában sült krumplit ajánlom levezetőnek.

Na meg úgy egészében a RepTárat Szolnokon, mert nagyjából ez az egyedüli olyan jó dolog, amit bátran felvállalhatunk európai szinten is. Felvetődik a kérdés, hogy meddig lesz ilyen tiszta, rendezett és szép, remélhetőleg kitart a lendület és nem pusztul le két év alatt. Most mindenesetre szuper, csak ajánlani tudom mindenkinek, megéri.