Illegális utcai versenyt akartok? Ez talán a leggyorsabb

2017.12.23. 13:09
50 hozzászólás

Ön mit tenne, ha a következőt olvasná a helyi apróhirdetési újságban:

Eladó: k is kézitáskák diszkont áron. További információkért találkozzunk a Dajkoku parkoló zónában, csütörtökön este 11 és 12 között. Köszönöm.

Pontosan, csak legyintene, hiszen ki az, aki éjszaka menne táskát vásárolni egy elhagyott parkolóba? Senki. Viszont 1987-ben nem volt még lakossági felhasználásra internet, ezért ha valaki össze akart rántani egy illegális éjszakai versenyt, akkor például feladhatott egy ilyen hirdetést, és csak a beavatottak tudták, miről van szó.

Ilyen volt a Mid Night Club is, vagy ahogy japánban hívták Middo Naito Kurabu. Japán nem csak a mássalhangzó-torlódásokkal ápol érdekes viszonyt, de az utcai versenyzést sem vették félvállról: a klubba csak a léphetett be, akinek az autója legalább 270 km/órás tempóra volt képes.

A versenyek helyszíne a Wangan volt, a tokiói autópálya-hálózat öböl-menti szakasza, a versenyeket pedig éjfél után tartották. A cél lehetett az, hogy az egyik versenyző a lehető legtovább maradjon a másik előtt, vagy érje el hamarabb a megadott autópálya kijáratot. Nem kerülhetett be bárki, ha valaki be akart szállni, egy évig jelölt-státuszban volt: minden versenyre el kellett mennie, és segítenie kellett a lebonyolításban, ha csak egyet is kihagyott, elhajtották.

Csupán minden tizedik jelentkezőnek sikerül bekerülnie a klubba teljes értékű tagként, és azonnali kizárással járt, ha valaki a versenyek alatt veszélyeztette a közlekedőket, hiszen az elsődleges, mindent felülíró szempont a közlekedők biztonsága volt. A tagok egymás kilétet sosem fedték fel, viszont mivel az autók az akkori tuningipar csúcsát jelentették, gyakran közöltek róluk cikkeket tuningmagazinok, egy Max Powerből például kiderült, hogy egy akkoriban jól menő ingatlanfejlesztő és egy autókereskedő biztos a tagja volt a csapatnak. Arról már csak pletyka szintjén hallani, hogy a neves tuningműhelyek tulajdonosai is mind benne voltak.

A létszám jellemzően 30 fő körül alakult, és bár nem voltak még mobilok, sem internet, híre ment a versenyeknek, sokan be akartak kerülni a Mid Nightba, vagy legalábbis el akarták játszani, hogy tagok. Ha valakinek az autójára felkerült egy Mid Night matrica úgy, hogy nem volt köze a csapathoz, a valódi versenyzők gyakran szétverték a kocsit.

Mivel Japánban vagyunk, a nyolcvanas-kilencvenes években, a mezőnyt jellemzően az addigra a turbók miatt már gyári formájukban is borzasztó erős belpiacos sportkocsik adták, Suprák, Skyline-ok, SX-ek, RX-7-ek. Ezek közül gyárilag egyik sem tudta megfutni a kívánt 300 feletti tempót, ezért beindult a tuning, 400-600 lóerő alatt szóba sem álltak az emberrel. És bár a grid gerincét ezek az autók adták, a leghíresebb mégis egy Porsche 911 (930) Turbo lett, amelyet a világ csak Yoshida Special 930-ként ismer.

A szóbeszéd szerint egy orvosé volt a kocsi, aki amellett hogy a klubelnöki pozíciót is betöltötte, a családi vállalkozásból keresett pénzt az átalakításokra, és hogy nehogy hírbe hozza a rokonságot, Blackbird néven jelent meg a futamokon. Itt megint csak a pletykákra lehet hagyatkozni, de durván 2 millió dollárt ölt a léghűtéses Porschéjébe: a padlólemezig bontották, majd csővázat építettek rá, végül minden kasznielemet szénszálasra cseréltek. A motort pedig a végső változatban 700 lóerő fölé húzták.

Az autó mai mércével is elképesztő műszaki színvonalon mozgott, például akár 15 percig egyhuzamban is képes volt 350-es tempót tartani. Akkor, amikor egy gyári Lamborghini Diablo már a 320-as végsebességét is csak három percig bírta a túlmelegedés előtt. A Yoshida 930-as lett a Wangan királya, de ez sem ment volna rivális nélkül, ez volt az Air Breathing Research tuningcég Datsun S130 Z-je. Ebben a 2,8-as motort 3100 köbcentisre fúrták, mindent belső alkatrészt kicseréltek, két turbót akasztottak rá, így tudott 680 lóerőt. A Datsun és a Porsche tulajdonosai folyamatosan inspirálták egymást egyre nagyobb és nagyobb tempóra, és nem szabad elfelejteni, hogy ezek nem gyorsulási versenyek voltak, hiszen hosszú percekig kellett tartani a sebességet, kanyarokban is, a katasztrófa tehát kódolva volt.

A rendőrség eleve nem sokat tudott tenni, hiszen a rendőrautók (ahogy minden japán autó) 180-as végsebességre volt korlátozva, de a versenyek tempója miatt legtöbbször mire tudomást szereztek a futamokról, már véget is értek, nem volt mit lezárni. A klub 1999-ben bomlott fel, ugyanis baleset történt: Bosozuku motorosok (tudják, csiricsáré dekor, hatalmas, hangos kipufogók) versenyre hívták a Mid Night versenyzőit, de a futam során egy beértek egy zsúfoltabb autópálya szakaszba, ahol megtörtént a baj. Két motoros meghalt, két versenyző, és hat közlekedő is kórházba került. Mivel az elsődleges elv a mezei közlekedők védelme volt, a klub azonnal feloszlatta magát.

Talán az illegalitás romantikája, talán legendás autók miatt, de a Mid Night Club a popkultúra része lett. Anime és élőszereplős film is készült belőle, a matrica mai napig feltűnik sportkocsikon, és akármennyire is elítélendő az utcai versenyzés, az extremitás és a japános hozzáállás miatt az egész történetben van valami megkapó. Példaként állítani ilyen arcokat hülyeség lenne, de ki ne álmodott volna arról, hogy valami komoly sportkocsival kimegy éjszaka, és megnézi, hol a vége? Ők megcsinálták, de meg is fizették az árát. 

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.