A nagy gyomrosok

Essen Expressz – a legszebb autók

2018.03.25. 14:59
17 hozzászólás

Egy Goodwood Revival, egy Le Mans Classic, vagy éppenséggel egy ilyen Techno Classica Essen csúnya játékot űz az autóbuzival. Míg otthon fél napig hüledezik, hogy látott egy Ferrari 458-ast menni az utcán, addig egy ilyen rendezvény első órája és/vagy ötszázadik lépése után bőrkeményedés nő a lelkén az elmúlt negyvenegynéhány év sport- és szupersportkocsijai irányában. Porsche 911-itisze, kabrió Mercedes-undora, M-es BMW-gyomorrontása lesz, és nem sokkal később már rá se néz a Ferrari Testarossára, a Jaguar XK120-ra vagy a Lamborghini Miurára. Telítődik a gyomor, elhalnak a receptorok, de jólesne végre a szemnek egy szép Zaporozsec. Reménytelen egy gyík az ember.

De még így, a négynapnyi kintlét utáni tompaságban is van az a pillanat, amikor földbe gyökerez a láb, anyámborogass röppen ki az ajakon. Persze ebben az idegállapotban már súlyos dolognak kell történnie, hogy az ember efféle méltatlan lelkesedésre ragadtassa magát, de Essen azért olyan hatalmas és soxínű, hogy ez rendre megtörténjen. Még ízesebb tud lenni az élmény, ha valaki egy kicsit azért tájékozott az autótörténelemben, mert a legfinomabb fűszerek ízét csak kellő gyakorlat után érzi meg az ember.

Mercedes-Benz 680 S Torpedo Roadster Saoutchik – 1928

Számomra idén egy ősöreg Mercedes volt a pakliban a mindent visz kártya. Egész pontosan egy 680 S Torpedo Roadster, amit a karosszériaépítés legnagyobb legendája, a párizsi Saoutchik-műhely látott el felépítménnyel. Sokféle cég próbálkozott a Mercedes gyári karosszériái helyett valami mást, gyakran szebbet adni a gazdag vevőknek – Erdmann&Rossi, Graber, Figoni&Falaschi – de csak Saoutchikék tudták azt a szintet, vagy még jobbat, mint a gyár. Aki akkortájt aranyrúddal támasztotta ki a sufni ajtaját huzatban, az tőlük rendelt. De ezt nagyon, nagyon kevesen engedhették meg maguknak, holott ez az autó 1928-ban, a világgazdasági krach előtt egy évvel készült, amikor akadtak még, akik búvárszerkóban merültek a széfbe, annyi volt ott a pénz.

Ilyen, kompresszoros, 120/180 lóerős (utóbbi a rövid ideig kiaknázható, feltöltött teljesítmény), Ferdinand Porsche-tervezte (igen, a Mercedesnél volt főkonstruktőr hosszú éveken át) 680 S sokszoros versenygyőztes Mercedesből amúgy se készült sok, de Saoutchik Torpedo Roadsterből még sokkal-sokkal kevesebb - összesen 17. Ez itt a megmaradt 9 egyike, ráadásul valamennyi közül talán a legeredetibb. A mechanikájában még csak apró tételeket kellett javítani, generálon sosem esett át, a karosszériáját se lakatolták, s mindössze egyszer fényezték át, harminc évvel ezelőtt – akkor újrahúzták a kígyóbőr belsőt is. Volt egy tulajdonosa 1952-ig, utána a Holterbosch-gyűjteményben lakott 44 évig, majd most Lukas Hüniéké – tudják, ők versenyeznek az egy szem Ferrari Breadvannel is, amúgy meg néhány röpke emberöltő telt el csak azóta, hogy csúcs-oldtimerekkel kereskednek.

Ez a kocsi kimeríti a beszabehu minden fogalmát: a fellépő nélküli, légies, vékony sárhányók, a szélükön körbefutó, változó szélességű nikkelperemmel, a fedél alatt teljesen eltűnő tetőszerkezet (akkoriban teljesen ismeretlen volt), a mélyre húzott alváz, a teli dísztárcsás kerekek, a fogantyúk, tekerők, a belső tér fája – no meg az a kígyóbőr ülés és ajtókárpit... Szédületes.

Hüniék tudják, mijük van, mert még ahhoz is külön engedély kell, hogy a standra bemehessek, holott itt Essenben még a Bugattik körül se nagyon akad kordon. Én azért – első az olvasó! – összeszedem magam, és megkérdezem, há mérik? Hétmillió. Nem forint, euró, az annyi mint 2,2 milliárd forint. Alkuképes. Oké.

Siata 208CS Berlinetta Bertone – 1952

A Saoutchik-Mercedes Suzuki Swift-szintű tömegtermék a következő autóhoz képest, abból ugyanis ez az egy létezik a világon. Egy Fiat 8V (Otto Vu - a Fiat ötvenes évek eleji, V8-as motorral hajtott majdnem-Ferrarija) volt az alapja, önmagában is csillió-billiós autó, de erre egy vagyonért másik bódét tetettek az akkor még a száradó cement szagától illatozó Bertone-stúdióban.

1952-ben járunk, a Ferrari ugyan már létezik, de alig egy-két versenyautó alapján ismerik, a Fiat viszont mélyen beágyazott márka, és bár tizenhat éve gyártja már az olcsó Topolinót és a népi Balillát, azért még nagyon erős a luxuskocsik vonalán is. De Bertonéék olyan kasznit rittyentettek rá, ami az akkor a külső sárhányós, pálcán rezgő fényszórós korból még csak épp tápászkodó autódivatba becsempészte a húsz évvel későbbi űrkorszakot. Hihetetlenül modern a kocsi, ha pöttyet szélesebb lenne, tíz évvel később is újként hatott volna, hát még így, hét évvel a háború után.

Hosszú az orra, rövid a fara, kitöltik a járatokat a kerekek, a küllős Borranik mögött hatalmas fékdobok látszanak. Ott van rajta a fecskefarok, de épp csak egy kicsi, ízléssel, ráadásul az elsők között. A hátsó lámpái mintha nagyítóüvegek alatt laknának, a maszkja olyan, mint később a Triumphoké és MG-ké lett, de ez itt még a Siata sajátja. Istentelenül szép, ahogy az első lökhárítók szarvait finom kanyarításokkal feldobták, ahogy a maszk kilóg az orr síkjából, amilyen hangulatos gödör veszi körül a ködfényszórókat. Mestermű.

Szinte teljesen díszítetlen az egész, az eltalált vonalak magukért beszélnek, mint az olasz kocsiknál oly gyakran. Csak egy apró „SIATA derivata FIAT”-felirat dobja a nagy síkságot és ez valahogy így tökéletes. A legjobb azonban a belseje. Letisztult, izgalmas, még mai szemmel is valahogy modern, a színek pedig tökéletesek. Ha valaki egy ilyen autóba ült, nem hinném, hogy valaha vágyna másra. Ahhoz képest, mekkora csoda, no meg a Saoutchikhoz képest filléres tétel, csak 800 ezer euró. Neked és nekem az 240 millió forint, a hülyének is megéri.

Bugatti T37 – 1931

Szűkszavú tábla: 1927-es, minden száma stimmel (Bugatti-világban a legnagyobb érték!), gyártásától vezetett pontos élettörténet. Az összes versenyre felkészítve, nagyon ritka. Ennyi, különben a stand gazdái olaszul beszélnek.

De nem akármilyen Bugatti-versenyautó ez – elfelejtették felújítani, de akárcsak lefesteni, sőt letakarítani is. Valami olajos ronggyal áttörölték, mint rocker a horpadt Tritonját, oszt' annyi. Elpusztulok ezért az állapotért, ennyire szép semmi se lehet, ahogy egy jó minőségű, komplikált, állandóan karbantartott versenygép lassan, ráncosodva öregszik.

Bentley Blue Train – ?

Az alcímben szereplő kérdőjel az évszám helyén bizony, felvet kérdéseket, mert szerintem ez nem egy igazi Blue Train, csak egy replika. Amíg lehet szerezni hozzá 5,7 literes, négyhengeres Bentley-motorblokkot, váltót, hidakat, addig ilyen autók készülni fognak, és mennyire rendben is van ez.

A húszas években volt egy négyfős társaság Angliában, a Bentley Boys – nekem csak két név jut most eszembe onnan, itt éjjel, az esseni szálláson, Walter Hassan és Woolf Barnato – afféle végtelen pénzű, autóbuzi, mindenre fogadást kötő gentryk. Mindnek volt Bentley-je, sőt, egyikük később, ha jól emlékszem, a gyárat elnöke is lett, vagy minimum beledöntött egy emeletes busznyi pénzt. Az egyik, sok-sok sherry és portói után kötött fogadás tárgya az volt, hogy a Bentley gyorsabb-e az akkor híres, angol arisztokratákat Calais és a francia riviéra között szállító, éjszakai gyorsvonatnál, a Blue Trainnél, amit a kék hálókocsijairól neveztek el így. De mivel egy Rover Light Sixszel 1930 januárjában már bebizonyították, hogy gyorsabb az autó, ezért a fogadás tétje nagyobb lett: Woolf Barnato kijelentette, hogy előbb érkezik a Riviéráról a londoni törzsklubja asztalához, mint ahogy a vonat befut Calais-ba. Az 1928-ban és 1929-ben Bentley-vel Le Mans-győztes Barnato ezt a fogadást is megnyerte, bár olyan súlyos bírságokat kapott gyorshajtásért a francia hatóságoktól, hogy a nyereménye nem volt rá elég, de ez nem számított. Nagyobb baj volt, hogy illegális verseny népszerűsítése miatt a Bentley-t kizárták az 1930-as Le Mans-ról.

Ez a Bentley azonban nem a vonattal versenyző gép. Barnato ugyanis a győzelme emlékére gyártatott a Bentley-vel egy másik kocsit, amit a Gurney Nutting karosszált – s azt nevezte el Blue Train Bentley-nek. Hogy ez az autó az-e, teljesen felújítva, vagy egy igen jó replika, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. De ez a karosszéria, egyáltalán, ez a lokomotívszerű autó csodálatos, egészben és részleteiben is, érdemes belekattintani a képekbe.

Lamborghini Centenario – 2016

Igen, jól látjátok, egy traktor. De micsoda traktor az! A Lamborghini a százéves fennállására készítette, és egyszerre van benne a dieselpunk és az olasz stílusérzék színe-java. Egy háromhengeres 39 lóerős gép csupán, de ültetett, egy sorban két üléses, fordulatszámmérős, versenyfelnis, hatkipufogós durvaság, nyersfém színben. Ezeknek tényleg elgurult a gyógyszere, de ettől még úgy kéne, hogy elreped a fejem.

Bentley 4.5 Litre H. J. Mulliner – 1929

A Blue Traint csodálom a stílusáért, de lelkileg csak lazán kapcsolódok vele, ezzel a másik Bentley-vel azonban nagyon is. Ez az az autó, amiről nekem azonnal beugrik a P. G. Wodehouse-feeling, mert ha valakinek ilyen autója volt, akkor tipikusan efféle lehetett. Rajta a régi angol rendszám (akárcsak a Saoutchik-Mercin, láttátok?) és kilencven év bájos kopása, patinája.

Megint csak azt tudom mondani, mint a piros Bugattinál – amikor egy minden porcikájában jó minőségű autót hosszú évtizedeken át engednek pusztulni, abból csak szép sülhet el. Képzeljétek el, milyen lehet egy ilyennel végigkorzózni a Sacre Coeur alatt. Csórónak néznek majd? Nem, sokkal inkább azt hiszem, régi-régi dúsgazdagnak. Egy ilyen autó a jó ízlésű emberek felé legrosszabb esetben is valamiféle értetlenséggel együtt járó pozitív üzenetet hordoz – aki meg felháborodik az állapotán, az blattyogjon csak továbbra is mackóalsóban a Penny Marketbe. Mindenki megtalálja a maga számítását.

A szponzorációt köszönjük a Mercedes-Benz Hungáriának, az autószállítót pedig Naményi Petiéknek a Bavarian Classicstől!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.