Nem akartam én Sierrát venni…

2018.04.28. 08:01 Módosítva: 2018-04-28 08:57:57
35 hozzászólás

Nem akartam én semmit se venni, komolyan mondom. Csak az egyik havernak próbáltam segíteni, hogy Sierrát vehessen, mert hát az ember ott segít ahol tud. Szó-val, (nagy levegő) az úúúgy vóóólt (cipő orrával kavics rugdosás, orrpiszkálás)...

Balázs cimborám (foglalkozás körében elkövetett autóbuzi) jó ideje vágyik valami öreg hátsókerekesre. Legszívesebben ladázna, de kezdenek a vállalható példányok nagyon elszaladni árban, ugyanakkor van fordos kötődése is, sokat morfondírozott Sierrán. Tudja, hogy láttam már Ford Sierrát közelről, ismerek is pár olyan embert, akik egészen közelről látnak Sierrákat nap mint nap – szóval megkeresett, hogy feltegyen pár kérdést. Mert a látókörében van egy régóta egygazdás, megkímélt darab, amit megvehetne és nagyon kíváncsi lenne a véleményemre.

El is küldött pár sötétben készült fotót meg a legfontosabb infókat: 1991-es, vagy húsz éve a családnál van, megkapta a törődést, tető alatt áll, jó állapotú, 4 ajtós. A motorja a Jolly Jokerként számon tartott kétliteres DOHC-blokk (viszonylag erős, viszonylag takarékos), és már a modernebb, erősebb MT75-ös kódú váltó van benne. Ez a kétezres benzines érdekes módon hiába két vezérműtengelyes, csak nyolc szelepes, de van (volt) benne 120 (akkor még) egészséges ló, turbótlan négyhengeresből ezek voltak a legerősebb Sierrák. Ilyen volt a Sivatagi Patkányban is eredetileg, nem egy sportkocsi, de hóban tökéletes, sőt, nedves aszfalton is elég játékos tud lenni. Szóval innen nézve ez egy jó kocsi lehet, amit érdemes megvenni. De.

Az a baj, hogy a Sierrák rohadnak. Mind. Nem annyira, hogy a tankönyvekben ezekkel illusztrálnák a Minden Idők Top 10 Legrohadósabb Autója listát, de ne legyen senkinek illúziója, a rozsda nem megúszható dolog. Valamennyi valahol lesz, mára minimum 25 éves autókról beszélünk, nincs min meglepődni. Soroltam a megnézendőket: hátsó ívek, küszöbök, nyúlványok. A technika szög egyszerű, nagyjából minden van hozzá, bontott alkatrészekből is van kínálat, olcsón lehet hozzá cuccokat találni. Ha az ember maga tudja (és akarja) bütykölni, kevés pénzből tudja a nyugati Zsiguli-fílinget – már hogy mindkettő hátul hajt és elterjedt típus, de a Sierra sokkal modernebb autó, nagyságrendekkel finomabb futóművön gurul, kényelmesebb és tágasabb a kasztni.

Ha rozsda szempontjából nem reménytelen a kocsi, még okozhat meglepetést az ár, ez gyorsan eldöntheti, van-e értelme tovább gondolkozni. Persze, minden autónál fontos, hogy mennyiért adják, de ne legyenek kétségeink, már Sierra-fronton is vannak, akik azt hiszik, az ő öreg autójukért a gyár térden csúszva akar új kocsit ajánlani, csak hogy kiállíthassák a majdnem veteránt a szalonban. Láttam én már fapados, középszériás Sierrát, 1,6-os motorral, jégvert kasznival, de kevés kilométerrel, amiért valami 8 kilót kértek. Meg utolsó szériás kombit másfélért. De ezek az autók még nem érnek ennyit, talán sosem fognak.

Az öreg, de patent állapotú első szériások értékesebbek, a V6-os XR4i-k is már szabad szemel is jól látható euró-összegekért vannak hirdetve, a Cosworth motorosok meg külön ligában játszanak. A nem különleges kivitelű, átlagos autók 2-300 ezer forint körül reálisak, ennél valamivel többet érnek a patika állapotúak, de ugye ezeknek meg kisebb a piaca, hiszen sokan játszósnak, projekt autónak veszik őket, pici pénzért. És mivel öreg autó, szinte biztosan kell majd vele foglalkozni, kell rá költeni. Abban maradtunk, hogy ha ezekkel együtt sem ment el a kedve, ki kell próbálni, gurulni vele, aztán ha tetszik és jó az ára, megvenni, és élvezni az utolsó európai, kispolgári hátulkaparóst.

Balázs el is ment próbaútra, amin kiderült, a kocsi egy extrásabb darab: van benne villanyablak, villanytükör, központi zár, tolótető, ABS, pumpás deréktámasz, fűthető szélvédő. Klíma persze nincs, az azért különösen ritka volt akkoriban, de 1991-ben az előbb felsoroltakat még egy 124-es Merciben sem feltétlen ikszelte be a vevő, mert jelentős lovettát kellett kicsengetni értük. Kicsit csipás a hátsó ív, meg volt már itt-ott törve, de hát na, nem gyűjteménybe lesz az autó, használni tökéletes. Oké, folyik az olaj a szelepfedél-tömítés alól, persze hogy folyik, ezek a műanyag deklik a DOHC-kon mindig könnyeznek. Oké, kicsit füstöl gázelvételnél, meg hosszabb állás után indításkor – ki kell cserélni a szelepszárszimeringeket, na bumm. Majd kiderült, mennyit kérnek az autóért. Erre csak annyit válaszoltam: annyiért vedd meg. A felsorolt dolgok nagy részét meg szerszám, alkatrész és akarat segítségével el lehet hárítani.

Aztán Balázs számolgatott, és mivel eddig nem sok racsnis készletet koptatott még el (értsd, nincs tapasztalata a szerelgetésben), inába szállt a bátorsága. És ez bizony érthető: ha nem magának bütyköl az ember, költséges játék egy öreg autó. A szervizben egy ilyen kis értékű kocsin is ugyanannyiért tekergetik a csavarokat, hegesztik a lemezt, mint egy több millás autón. Pillanatok alatt lehet a vételárnak akár a többszörösét is ráborítani. És ez bizony nem egy Ponton (vagy bármilyen más, több tízezer eurót is érni képes autó), a ráköltött pénzeket soha, senki nem tudja egy ilyen kocsinál egy esetleges eladásnál érvényesíteni. És belátta, hogy mivel egyéb családi projektekre kellene a pénzügyi forrásokat koncentrálni, számára orosz rulett is lehet a Sierra. Szóval, jött a kérdés: nem tudok valakit, akinek esetleg kell? Hááccőőő...

Megint elkezdtem nézegetni a képeket. Baszki, elég jó kiállása van. És hát azért jó sok extra van benne. Ráadásul a legutolsó szériás, ami már megint tetszik belülről (a legszebb az eredeti, aztán a fészliftnél az oldalkárpitok igénytelenek lettek), ez is csupa plüss, meg aztán ugye, húsz éve egy ember hajtja... Ááá, nem kell nekem, minek. Jó, néha jól jönne, ha lenne még egy kocsi, de... Mondjuk, itt van a szomszédban, elmenni, megnézni nem kerül semmibe, miért is ne. Igen, ez egy ilyen híres utolsó mondat, mint a nyugi, csináltam már ilyet, meg a persze, megsimogathatja, még senkit sem bántott.

Elmentem, megnéztem, kipróbáltam. Tényleg csinos, igaz, látszanak rajta az évek, de a hozzá hasonló korúaknál nagyságrendekkel mutatósabb. Hamar feltűnt, hogy sokszínű egyéniség: nem minden javításkor sikerült eltalálni a megfelelő kék árnyalatot, és nem is egyformán csillognak az elemek, de egy gyors polír után még fotómodellnek is elmehet. Igen, a szelepszárszimmeringek oda lehetnek, jön egy kis kék füst motorféken, de valamikor már csak ki kell próbálni valamelyik sokat ígérő tömítéslágyító adalékot. Legrosszabb esetben kicserélem a szimeringeket – kis szerencsével a hengerfejet sem kell leszedni. Ugyanakkor a fékje (gyári ABS-es!) isteni, a futóműve csendes, az ülések puhák és kényelmesek, megvan az összes eredeti füzetkéje, még pár éve is a Petrányihoz hordták szervizre.

Otthon aztán leültem a tévé elé, emésztettem a látottakat, tettem egymás mellé a nemkelleznekedtemarha és az azértcsakjólenneám érveimet. Közben telefonon lehúztam a mailjeimet. Stump Bandi levelén akadt meg a szemem, aki csak annyit írt: Mindeközben Csepelen... És a mellékletben egy kép, ez:

Mi ez, ha nem isteni jel? Ugye. Így aztán rövid tárgyalás után enyém lett A Kék Szedán.

A papírok intézése közben az eladó még mondta, hogy valahol folyik a hűtővíz, és hogy az egyik benzincsőnél elkezdett ereszteni, ezeket mindenképp írjuk bele az adásvételibe (valamiért korábban elfelejtette említeni). Óvatos ember, igaza is van. Ugyanakkor ilyen apróságok miatt nem aggódok, szeretek szerelgetni és pikkpakk javítható dolgok ezek – úbaszki, még egy híres utolsó mondat!