Pontonvég

Leszállítottam, kivontam, elküldtem

2018.04.08. 00:14
136 hozzászólás

Amelyik barátom mostanában megfordul nálunk, mindegyiket lehívom a garázsba, megmutatni a legújabb szerzeményemet. Tizenkét négyzetméternyi hűlt helyet.

Olyan büszke vagyok erre a kábé negyven köbméternyi semmire, mint a világ legszuperebb oldtimerére. Megküzdöttem érte. Azt hiszem, tényleg keményen megdolgoztam minden porszemért, minden lecsippentett szigetelésmaradékért, minden molylárvatok-félért, ami a padlón hever és még nem söpörtem fel. Kemény nyolc év volt, és csak most, hogy nem nyomja a vállamat Dezső fenyegető jelenlétének a súlya, kezdek szabadabban lélegezni.

Dezső oly sok ponton kicseszett velem és oly kiváló drámai érzékkel, annyira hibátlan taktussal adagolta a szívást, hogy nem tudom nem szándékosnak vélni a tetteit. Nem igaz, hogy nincs saját esze, egyénisége, nagyon is van neki, sőt, eltorzult hajlamokkal is baromi jól áll, hogy ezt így végigcsinálta. Bár az elmúlt egyetlen év viszonylag eseménytelenül telt a társaságában, az előtte levő hét másik pusztításai örökre paranoiássá tettek vele kapcsolatban. Én mindent, de mindent megtettem, hogy barátok legyünk, de az összes kísérletemre egyetlen válasza volt csupán: hosszan, recsegtetve leszívta a lét és a pofán köpött vele.

Az utolsó üzenete számomra például az volt, hogy rám küldte az olvasók többnyire kedves, de azért meglehetősen állhatatos dühét, hogy nem fejeztem be a sztorit - akkor, amikor mindenki elvárta volna. Ha rosszindulatú lennék, ezt felfoghatnám úgy, hogy én vagyok a fizetett szereplő, akinek a megfelelő pillanatokban mindig kutya kötelessége előadni a csatába induló hőst, a verejtékező izmos csávót a harc közben, a másnapos szánalmasat a mélypontokon, a végén pedig a crescendónál, karjában az imádott Nővel, apró könnycseppet hullató, szálkás állkapocsizmot feszítő, diadalmas és titkon melegszívű szuperembert. Pedig igazából nem, mert ha nem írok semmit, akkor se leszek jobban vagy rosszabbul megfizetve, ha kétszer annyit, akkor se történik semmi. Ez addig jó, amíg nem kötelességből és nem pénzszerzésből csinálom, hanem szeretetből. Viszont emiatt a szabadság miatt nem adtam meg a népnek, amit kívánt, nem írtam meg, hogy mi történt azután, hogy a Pontonnal Essenből elindultam Berlinbe, a vevőhöz. Száz és ezer olvasó dühe csapott le rám és sújt le azóta is, nap mint nap az egyéb pontonos posztok kommentmezejében. Követeli mindenki, ami jár. Mert hiszen jár az.

Csakhogy én gyíkhúsból vagyok, valódi emberből faragtak, és ugyan se vallásos, se ezotéria-hívő nem vagyok, még a babonákban se hiszek, de Dezső esetében kissé túl sok véletlen történt ahhoz, hogy idő előtt világgá merjem kürtölni a szabadulásomat. Semmit, de legszívesebben semmit nem írtam volna addig, amíg az autó az új vevőnél nincs, átírva, boldog telefonos egyeztetés után. Azt a pillanatot vártam, amikor a tóba dobott kavics után annyira kisimul a víztükör, hogy ismét kavicsonként megszámlálható benne a szemben magasodó Matterhorn.

Már azt az egy, nyomorult facebook-kiírást is bántam, amikor a Totalcar fb-jén közzétettem a képet arról, hogy leszállítottam. Mert akadt még intézni valóm, a Ponton bosszúja pedig teleszkópos kézzel nyúl utánad, ha nem vagy résen – csak azt nem tudtam, mennyi ideig marad fenn a dühe, és milyen messze képes erre. Tehát kussoltam, és a fogaim között mormogtam mindenfélét, amikor kaptam az újabb meg újabb lecseszéseket a kommentekben a mindenféle romló minőségű Totalcar, utolsó olvasható cikksorozatának méltatlan lezáratlanságáról, az elmeállapotomról, a linkségemről. És hasonlókról. De nem rezdülhettem, amíg véget nem ér a sztori, ezért csak az idegeim jártak halk, nyiszorgó, öröm és méltóság nélküli szambát a verejtékező fejemben.

Azért inkább úgy látom – sok ember élt együtt a sztorival, sokaknak jelentett egyfajta P-kategóriás mozit az én Canossám ezzel az autóval, sokan érezték úgy, mintha az övék lenne az autó, annak kevés örömével és sok bosszúságával együtt. Én pedig, jelen esetben csak a gátat képeztem a történet kiteljesedésében. Akkor most lebontom ezt a gátat.

Most fél órája lezajlott egy telefon, vevő és köztem. Barátságos volt a hangnem, feszültségtől mentes. Az autó jól van, köszöni, a kivonási papírok pedig épp az imént érkeztek meg Berlinbe postán. Mivel, illik gyorsan lezavarni a papírok átadását, én viszont Essenből, akárhogy is próbáltam, nem tudtam helyet foglalni az átíráshoz, végül a III. kerületi kormányablakhoz mentem, mert ott mindig tartanak fenn helyet az előre nem bejelentkezetteknek. Oké, volt némi hátszelem is, de anélkül is sorra kerültem volna fél órán belül, mert összesen hárman voltak előttem. Maga a kivonási procedúra egyszer két perc, amíg átadod a papírokat, egyszer egy perc, amíg befizeted a 2700 forintos csekket, egyszer pedig fél, amikor visszakapod a levágott szélű forgalmit és a kilyukasztott törzskönyvet. Lényegében semmi. Az egész paksamétát még azon nyomban feldobtam a postára, húsvét után meg is érkezett a vevőhöz – de ezt már mondtam.

Innentől nem az én dolgom. Innentől semmi nem az én dolgom Dezsővel kapcsolatban, maximum néhány apró ígéret betartása – például el kell küldenem a költségeket tartalmazó Excelt lefordítva, a dvd-ket, amiket Csabi írt, illetve a négy helyen törött kormánykereket, ami a sajátja az autónak. Aztán vége. Dezsőnek úgy tűnik, már nem volt ereje, kedve, talán szándéka sem utánam nyúlni. Megtalálta a helyét, lehet az is, hogy büdös volt a Balkán, ó, a sznob svéd-német autójának, neki. Hát örüljön.

Odakint még néhány pillanatig azért úgy tűnt, a Ponton lábon megy Essenből Berlinbe, mert közbejött egy kis logisztikai gubanc. Naményi Peti ugyanis akkor jött rá, hogy ő is tervezte kivinni a saját BMW M3 Cecottóját Essenbe, amikor kapta tőlünk a telefont, hogy kölcsönkérnénk az autószállítóját. Mivel korábban megígérte, hogy ha szabad, vihetjük, nem akart feneket csinálni a szájából, ezért tartotta a szavát, sőt, még ellátott minket vadiúj spaniferekkel, Varta-fejlámpával, mindennel. Ő meg, jobb híján, lóhalálban szervezett magának egy helyet a szalonon (döbbenet, hogy talált, mert ha emlékeztek, olyan már nekem alig akart lenni, a másfél héttel korábbi starttal), majd elcsípett egy tujázós helyet valami kifelé tartó autószállító utolsó csücskében, és úgy kijuttatta az M3-at. Azt gondolta, jó az ár, szuper a minőség, az autót tuti elviszik. Csakhogy nem vitték el.

Óriási volt körülötte a zsizsegés szombaton, vasárnap is jó páran komolyan körbenézték, próbáltak alkudozni. Ahogy egy cigiszünetben összefoglalta, amikor a standjuk felé jártam – „figyu, hatan voltak itt, mindenféle vevőjelöltek, nem lehet, hogy legalább az egyik nem viszi el”. Csak Essen megtévesztő. Igen, az a 165 ezer látogató, aki végül a hivatalos számolás szerint meglátogatta a kiállítást, borzalmas szám, de nincs mind a 165 ezer ember zsebében fejenként 100-200 ezer eurónyi költőpénz. Az még arrafelé is soknak számít, apró százalékuk, ha ilyen tehetős. Ha meg van is, az az illető nagyon meggondolja, mibe teszi, mert ennyi zsét már arrafelé sem szokás csak úgy eldobálni mindenfelé. Ezen a 100-200 ezres szinten pedig Essenben tényleg óriási a választék, hiszen az autók derékhada ennyiért kelleti magát. Nem volt könnyű dolguk Petiéknek, még ha egy érdekes és igényes autóval álltak is ki.

Mindenesetre vasárnap délutánra körvonalazódott az új helyzet: van egy makulátlan Cecotto, illetve egy ötödannyit érő Ponton, aminek ugyanazon az egy férőhelyes autószállítón kellene elhagynia Essent. A Pontonnak 500 kilométer segítség kéne Berlinig, a Cecottónak 1200 Érdig, ráadásul az autószállító utóbbihoz tartozik. De szépnek ígérkezett az idő, a Ponton pedig egy kisebb hibával letudott már egy kétezer kilométeres német túrát korábban, és azóta még azt a maradék baját is kigyomláltam. Miért ne autóznék egy jót? Mondjuk, az már problémásabb volt, hogy Berlinből hogyan jutok majd haza a temérdek cuccal – hiszen volt nálam két horgászszék, táblák, szerszámok, töltő, vödörnyi pucc-cucc, bőrönd, fotós felszerelés, állvány, minden, mint a vurstliban.

Linczmayer Az Ember Aki Flegma Legyintéssel Ideje és Energiája Feláldozásával Mindig Kihúz Másokat a Csávából Balázs, azaz Linczmayer AEAFLIéEFMKMaCs Balázs bedobta, hogy neki doszt mindegy, hogy hazacammog egyenesen, vagy tesz egy kétszáz kilométeres kerülőt Berlin felé, ezért eljön velem (ő úgyis sokkal lassabb az utánfutóval, mint én a célra készült autószállítóval), és mire átadom a papírokat és az autót, ő ott lesz. Aztán hazabattyogunk szépen az Avensisszel. Csakhogy akkor Fehér Gergőnek se ártott volna arrafelé battyognia, s mivel ők egy csapatot képeztek, Gergőnek már nem volt olyan egyszerű ez a megoldás, mert egy tízháznyi értékű Porsche 911 Turbóval az ember már kevésbé ujjong efféle kitérők hallatán.

De szóba jött az is, hogy a Ponton Berlinig jön szállítóháton, majd ott helyet cserél a Cecottóval, aminek úgy csak 500 kilométer menne az órájába, nem 1250. De végül Naményi Peti összeráncolta a szemöldökét és azt mondta - „a Ponton ki van fizetve, tehát az egy métert se menjen, mert bármi történik vele, iszonyú komplikált lesz a helyzet. Mi Gyurival visszavisszük a Cecottót lábon a Bavarian Classicsbe, te meg holnap visszahozod a Ducatót, ahogy eredetileg is megbeszéltük, így lesz a legjobb.”

Innentől sziklaszilárdan megmakacsolta magát, így alakult, hogy másnap reggel, egy alapos közértezés után, tök egyedül indultam Mettmannból Berlinbe az autószállítóval. Ahogy elhaladtam Hannover, Münster mellett az északi íven, 130-140-nel előzve a közlekedők andalgóbb felét, arra gondoltam: egy ilyen modern, hátul légrugós, sávelhagyás-figyelős, nagy klímás, nagy zenés, tempomatos Ducato, agyig málházva is olyan biztonságosan, nagyjából olyan fogyasztással (13 l/100 km), talán még nagyobb kényelemben is mozog a nyomorult kis kétliteres dízelével (ami azonban 180 lóerős), mint egy 25 évvel ezelőtti, kényelmes nagykocsi. Vagy még otthonosabban. Elképesztő, hova jutott a technika. De ettől még ugyanúgy szeretem a veteránokat, vagy még jobban, mert azokban maga az utazás is értelmet nyer, nem csak egy klimatizált „mikorérünkmároda”-várakozás az egész túra.

Berlin határában elkapott az eső, de szerencsére épp csak szemerkélt, s mire a véget nem érő dugón át beverekedtem magam a Wiebestraße 36-37-be, az autó már teljesen meg is száradt. E cím mögött a Classic Remise áll, a híres veterános komplexum, amiről mi mondjuk, nem sokat írtunk még a Totalcaron, pedig Berlin 939 nagy nevezetessége közül a 18. helyen áll a TripAdvisoron. Nem rossz, ha belegondolunk, hogy vannak ott ilyen mindenféle Reichstagok és Brandenburgi Kapuk is.

A Classic Remise tehát Berlin egyik központi nevezetessége – az 1899-ben, még a császári időkben épült, s a nagyjából Keleti pályaudvarnyi méretű remízt a berlini villamoshálózat 1960-as megszűnését követően 2003-ig semmire se használták. Akkor vette meg egy vállalkozói csoport, és ha minden igaz, ebben működik ma Európa legnagyobb állandó veteránautó-lerakata. A környék oldtimeresei tartják itt a járműveiket, a kiemelt példányok pedig a két szinten elhelyezett 88 üvegkalitka egyikében laknak, a többi meg lent, a földön.

A Classic Remise látogatható is, méghozzá ingyen, belső zugaiban éttermek, konferencia-központok, veteránbiztosító-cégek, alkatrészes boltok, restaurátor-műhelyek működnek. A kiállított autók egy része meg is vehető, kis részük bérelhető. Zseniális az egész találmány és maga a hely is: védett, központi hely az autóknak, könnyen elérhető a tulajoknak, öröm a látogatóknak, mindez több szinten összekötve. Akkora siker lett, hogy ma már Düsseldorfban is lett egy hasonló intézmény, arról Ződ2000 kommentelőnk írt is egy kiváló cikket az Autósságokra.

A Pontont a Classic Remise kereskedelmi igazgatója vette meg tőlem, aki egyébként nyolc éve van benne a vállalkozásban. Az adásvételit az ő nevére írtuk. Ő csak szombatig maradt Essenben, aztán, amint megtudtam, lefújták a repjáratát, tehát egy tömött buszon utazta végig az utat Berlinig, vasárnap hajnalra ért csak haza. Beülhetett volna mellém a Ducatóba, bár lehet, hogy csengett volna a füle a végére, mert olykor elég hangosan nyomattam a mjúzikt.

Tehát a Pontont leszedtem az autószállítóról, az új tulajdonos látható izgalommal beült a volán mögé és behajtott a gyönyörű csarnokba. Hiba volt, mert a Ducatóval csak kint tudtam megállni, ezért végül három körben kellett kipakolnom a Durci apró utasterébe a Ponton béltartalmát. Sebaj, legalább mozogtam kicsit.

Majd papírdarabokat cseréltünk, aláírtunk, szelfiztünk, egy negyed kört futottam még a hangárban fényképezőgéppel a kézben, aztán beláttam – ha épségben túl akarom élni az előttem álló, egysegges vezetés maradékát hazáig, jobb, ha nem engedek a szirének dalának.

Hátra volt bő kilencszáz kilométer, vastagon benne voltunk a délutánban, az pedig rossz poén lett volna, ha már pénzszállító üzemmódban állok fejre a prágai elkerülőn a Bavarian Classics szinte bejáratós Ducatójával. Értem nem kár talán, de a bankjegy, az elég könnyen lángra kap. Nyugi, ésszel, mormogtam magamban, mert mindenki a fellélegzés pillanataiban követi el a legbutább hibákat, gondolok itt a „Félelem bérére”. Ami a címével ellentétben nem kölcsönvehető drága Perionokról szól, hanem egy teherautós akciófilm, amúgy meg filmlegenda, írtam is róla anno egy kimerítő Belsőség-posztot. Én legalábbis kimerültem benne.

A Waze nagyjából tízpercnyi utat jelzett a Remise-től a pályáig, nyugiban nekivágtam hát az utcának, bár kicsit furcsállottam, hogy az amúgy láthatóan néptelenséghez szokott, álmos környéken úgy áll a dugó a másik irányban, mintha csak parkolnának az autók. Még jó, hogy nem a belváros felé van dolgom...

Aztán mégis arra lett. Mert amerre a Waze vitt volna a Spree folyó mentén, ott kordonok és marcona rendőrautók állták az utamat. Visszafordultam hát és belefejeltem a várakozók sorába, majd amikor elegem lett, jó magyar virtussal megpróbáltam a még kisebb utcák felé venni a kanyart, csak hogy haladjak. Így esett, hogy több alkalommal mindenféle reménytelenül szűk sikátorokban, kvázi háztömbök belsejében ácsorogtam egy helyben vagy tíz percen át. Aztán megint próbálkoztam, erre egy kerülő, arra egy forduló, hopp, újra a kordonnál voltam. Majd húsz perc múlva ismét. És ilyenkor ne gondoljak a hosszú és ijesztő túra után fellélegző Dezsőre a Remise-ben, aki most a sima és stabil padlón, hetyke terpeszben rágyújt egy cigire, és elküldi felém a következő átkot... Fogság ez, én meg már menekülni akartam.

Másfél órába telt végül kikeveredni Berlinből, és mire a pályára értem, nem volt bal lábam, idegrendszerem és ébrenlétem. Az első kútnál beestem egy kávéra, kicsit kifújtam magam, és a szemerkélő esőben, kezemben gőzölgő papírpohárral a Ducatót nézegettem. Istenem, micsoda vonalak, micsoda délceg, gyönyörű látvány ez így, a Ponton nélkül... Tetszett. Értitek talán.

A hazaút onnantól már viszonylag eseménytelenül telt. Megettem egy fél doboz mogyorót, háromnegyed doboz kekszet, úttalan pici hegyi utakon tekeregve kerestem autópálya-matricát, amikor Csehországba beléptem, mert ott előbb írják ki, hogy kötelező a matrica, minthogy lenne benzinkút, én meg nem akartam vegzatúrát. Aztán végigrázattam a zsírjaimat a Prága-Brno autópályán, ami háromféle kihívást tartalmaz: borzalmasan illesztett és rossz szögben álló betontáblák sokaságából álló, felfoghatatlanul dobálós szakaszt – a cseheknek alig van pályájuk, ez meg legalább tizenöt éve ilyen pocsék –, hosszú eltereléseket, illetve hosszú eltereléseket felfoghatatlanul dobáló betonos szakaszokkal. Egy pokol az egész, ezerszer inkább a mi M1-ünk, bár tény, az is szégyen.

Hajnali fél kettőre értem haza, igazából nem is voltam fáradt, sőt, inkább búgócsiga üzemmódban voltam. Átöltöztem pizsamára, bekapcsoltam a számítógépet, és ahogy azt már vagy három éve megígértem magamnak, amikor először arra gondoltam, talán mégis jobb lesz eladni a Pontont – töltöttem magamnak egy bazi nagy pohár whiskyt. Nem mondom, hogy ott, akkor esett le a kő a szívemről, de már erősen ingott a szélben, és tudtam, hogy nem soká' lesz már a helyén.

Fél háromig turkáltam a neten, a gondolataimmal játszottam. Tudtam, várni kéne még ezzel, mert ha sikerül elszámolnom a nyolc évet a Katival – minden kiadásunk megvan Excel-táblában –, durván megkönnyebbül majd a pénztárcám, de ami a családé, az a családé, eddig is túlzás volt, hogy a saját hülyeségeimre béreltem azt a pénzt. Amúgy meg: valahol ezeknek a dolgoknak a megértése – mármint hogy a Kati is tudja, hogy én tudom, hogy az ilyen pénzszórás nem jó, és nem széjjelhúzni akarok, csak a dolgok néha meredekebben alakulnak a vártnál, és ezt legalább néha megbeszéljük – vezetett oda, hogy még mindig együtt vagyunk, sőt, a hobbim se került tiltólistára. Na, ennyit moralizáltam.

A tervem most, hogy miután tisztába tettük a költségvetést, a maradékot is odaadom a Katinak, és esetleg az ő örökségéből és ebből az összegből megpróbálunk venni valami apró lakást, aminek kiadása jelenthetne némi fix bevételt a későbbiekben.

Aztán, amíg meg nem kaptam a híreket, hogy megérkeztek a papírok (és rágtam a kefét, hogy mindenki lehülyéz, hogy nem írok...), leültünk egy este és elszámoltunk a Katival. Visszaadtam az örökségét, a családi vagyonból kivett részt, nekem maradt a kétharmad - én már jól állok tehát, mások hogy vannak?

Megtettem a felajánlásomat: borítsuk össze minden vagyonunkat, és próbáljunk meg kiizzadni egy bármilyen kicsi lakást, hogy legyen valamire. Kiadni, eladni, valamelyik kölöknek, bármi. Csak sajnos a feleségem elég racionális ember. Vázolta a dolgokat. Egy kétszobás, lerobbant panel Budapest valamelyik külsőbb kerületében húszmillió, annyink nincs, ha megszakadunk se. CSOK-ot nem tudunk felvenni, az meg hogy a ház hitele fölé egy másikat is felvegyünk, nem jó ötlet. Van egy házunk, ha meg kell lökni valamelyik gyereket, legfeljebb eladjuk azt, költözünk lakásba. És neki van még tartaléka. Ekkor - pedig már túl voltunk egy elég kemény, sokórás költésegyeztetési meneten - a szemembe nézett - "Zsolt, ezért a pénzért rohadt keményen megdolgoztál, nemcsak az elmúlt nyolc, de inkább huszonöt évben. Ötvenegy éves vagy, honnan tudod, mit hoz a holnap? Eddig vakulásig melóztál egy kilátástalan projektért, most akkor élvezd ki a helyzetet, persze ne dobd ki a pénzt, de vegyél valamit, aminek végre örülsz is és talán a család is örül neki. Hiszen nem loptad a pénzt."

Ilyet életemben nem mondott még nekem senki. Az egész ötvenegy évem arról szólt, hogy nincs, nem lehet, ne kergess ekkora álmokat, hogy hülye vagy és állítsd le magad. Aztán valahogy, de mindig görccsel a gyomromban, csak lett motorom, autóm, veteránautóm, csak összeállt néhány rozsdaboglyából néhány szép, bár nem túl diadalmas jármű, de tényleg mindig kurvára küzdeni kellett, nem kicsit. Most meg itt ez az én drága feleségem, akit szeretnék akkor is, ha gyeplővel rángatna vissza, és azt mondja nekem - Zsolt, emeld fel a tekinteted, ugorj már végre azzal a paplanernyővel egy jó nagyot.

Mámorító érzés volt. Ha a gyerekeimet nem vesszük, ennél a pár szónál nem kaptam még nagyobb ajándékot az életben. Azóta, azaz már vagy egy hete a netet bújom, és közben el se hiszem, mi történik.

Fejben elkezdtem megvalósítani valamelyik reménytelen, beragadt, régi álmomat, olyat, mint a Ponton lett volna kopottan. Csak a nyolc év alatt be kellett látnom, hogy az évek múlásával az a dédelgetett magánprojekt néha önálló életre kel, és eljöhet az a pont, amikor nem árt, ha az a kész autó érdekel is legalább néhány új vevőt, mert mégsem az lett belőle, amire vágytunk. E tézisből kiindulva az unalmas, pontosabban csak nekem izgalmas, kopott, szürke krumplis álmaimat félretettem, elővettem azokat, amiket legalább olyan régen őrizgetek, de azért kicsit technicolorosabbak. Mivel féléves korom óta autóbuzi vagyok és a fél életem álmodozással töltöttem (a negyedét még most is), ezért van ilyenből bekészítve elég akár hét életre is, nem kell aggódni.

Régi-régi nagy mániám az MG TC. Ez egy 1945-49 között gyártott, kétüléses, alvázas, nagy, küllős kerekes, egy és egynegyed literes, 54 lóerős motorral hajtott, 125 km/h végsebességű apró angol roadster. Síkba dönthető szélvédővel, faszerkezetes karosszériával és ajtókkal, zsíros kipufogóröfögéssel, hatalmas kormánnyal, nullához közeli időjárás-védelemmel. Egy teljesen harmincas évekbelinek látszó, de részleteiben (hidraulikus fékek, szinkronváltó, némi teljesítmény) annál jóval modernebb, ékszerszerű valami.

Amikor Japánban az amerikai suliba jártam, volt ott egy ifjúsági könyv, a The Red Car, Don Stanford írta. Kétszer kikértem, elolvastam, aztán beláttam, hogy drogként függök tőle, ezért - mivel megvenni sehogy nem tudtam volna - szépen elcsentem. Nem szép dolog, nem is csináltam ilyet soha, de ezt muszáj volt. Most is benne van a St. Mary's International School, Setagaya-ku, Tokyo pecsét a belső borítón. Utána még vagy tízszer, vagy tizenötször elolvastam, legutóbb a Gajdán Mikinek adtam kölcsön, ő is imádta.

Az ötvenes évek eleji Amerikában játszódik a történet, és egy tizenöt (már majdnem tizenhat) éves csávó, aki a szüleivel valahol Délen, egy farmon él, keményen melózik suli után, és van egy horpadt, családi pickupjuk, talál egy autót. Valami jampi törte össze a közeli hegyoldalban, a csávó és a csaja a helyi kórházban gyógyulgatnak, a biztosító kifizette nekik az autót, ezért Hap (a srác) egy ötvenesért megveszi a roncsot, mert annyija van. Összehaverkodik a titokzatos, zárkózott, franciás angolt beszélő autószerelővel, Frenchy-vel a faluban, és nála, titokban összerakja az autót, keményen dolgozva, plusz pénzeket összekaparva, menet közben megtanulva a technikát.

Persze kitudódik a dolog, a szülei ki akarják rúgni otthonról, de aztán valahogy kisimulnak a hullámok, a film végén pedig, amikor elkészül az autó, épp versenyt rendeznek a környéken, ahová be is nevezi. Frenchy vezet, akiről kiderül, hogy Európában autóversenyző volt, és a kemény Siaták, Jaguarok, Porschék mezőnyében egész derekasan helyt áll az MG-vel. Stanford láthatóan értett az autókhoz, a könyvben nemcsak a technikai részletek, de még az MG-s apróságok is tökéletesen stimmelnek, ritka az ilyen iromány, ahol ennyire nem lóg ki a lóláb. És végül az én életem is nagyon hasonlóan alakult: a szüleim nem engedték az autót, vettem hát titokban egy roncsot, nagyrészt magam tettem rendbe, csak-csak autó lett belőle, aztán elfogadták. Persze minden alacsonyabb szinten, a nyolcvanas évek Magyarországának a lehetőségei között, de akkor is, ott volt a párhuzam. De az MG TC-re azóta is vágyom, eleinte csak azt szerettem volna, hogy lássak és halljak egyet, aztán, amióta ez megtörtént, már borzasztóan szeretnék egyszer vezetni is egyet. Persze, nem gyors, nem diadalittas, de csodálatos, az én szememben legalábbis.

Ráadásul már gyerekkoromban is felfigyeltem az autóra, mert a szüleim, ahányszor csak játszották, mindig megnézték a Love Storyt Ryan O'Neallel és Allie MacGraw-val, én meg, a kis öt-hat-hétéves suttyó, szintén mindig megnéztem velük. Nos, O'Neal egy már akkor nagyon öreg, fehér TC-vel fuvarozza MacGraw-t a havas New York-ban, 1970-ben. Mondom, beégették ezt a kocsit az agyamba az évek.

És most, talán, bekövetkezett a lehetetlen, mert éppenhogy el tudom érni a kínálat legalját. Felforgattam a netet. Kleinanzeige, mobile, willhaben, autoscout, marktplaats, subito - csak úgy repkedtek a bitforgácsok az ujjaim alatt, volt, hogy hajnali fél kettőig lógtam a szeren. Aztán megtaláltam a Car and Classicet, na, ott hemzsegnek a TC-k. Meg a TA-k, TB-k, PA-k, PB-k, amik kvázi ugyanolyanok, csak háború előttiek, kicsit még szűkebbek, kicsit még gyengébbek. Ami utána jött - TD, TF - nem érdekel, már nagyon modernkednek.

És igen, van TC ilyen 15-16 ezer font körül, ha keményen alkuszom, talán annyit le tudok nyomni, hogy a fontból euró lesz. Egy kicsit, épp csak egy kicsit kölcsönbe kérek Katitól, valahogy okosba' megoldom a szállítást, és egy hosszú cipőkanál segítségével belefér. Te jó isten...

Aztán magamhoz tértem. A TC-knek a katalógus szerint évi egy-másfél százalékot lefelé megy az áruk (a Ponton 180c-nek ellenben nyolcat felfele száguldott), nettó pénzkidobás egy ilyen autó, de hiszen valamelyik TC-s szerző írt is ezekről a trendekről egy cikket, abban benne volt már egy évvel ezelőtt, hogy a Jaguar E-Type-ot, XK-t, MkII-t, Aston Martinokat leszámítva a brit kocsik nem követik az általános árnövekedést. A brexit óta meg pláne nem. És az a TC, amit meg tudnék venni, mind férges, mert ezek valójában inkább 30-35, nem pedig 15 ezer eurós autók. Az általam nyújtózva elérhetőknek a sárhányói műanyagból vannak, a belük hiányos, egyik-másiknak nincs meg a teteje, a felcsatolható oldalüvegei meg biztosan. Effektív förmedvények, sok pénzért...

Nem, ennyire nem lehetek hülye - ezt az álmot szépen visszatakargattam paplannal, megigazítottam a feje alatt a párnát, megsimogattam, sóhajtottam egyet és kimentem a szobából. Hadd aludjon tovább.

Na de, ott a másik, hasonlóan régi, reménytelen autó, amire eddig csak félve mertem ránézni, mint az iskola ügyeletes bombázójára - az Alfa Bertone. Tudjátok, az az autó, amivel azok, akik nem csak az elmúlt tíz év autóit ismerik, az  Alfa nevet szokták azonosítani. A márka talán legnagyobb ikonja, annyira szép, jól eltalált, jól tuningolható, keresett, isteni alkatrészellátású modell, hogy jóval többe kerül még a vele egy időben árult Spidernél is, pedig az szintén nem rossz.

Ez ugye, a 105-os szériájú Alfa, ugyanabba a családba tartozik technikailag, mint a Giulia, a Spider, a Berlina. Négyhengeres alublokk két vezértengellyel - a Nord-motor, ami a 75-ösömben is volt. Hátul hajt, merev híddal, négy tárcsaféke van és ötös váltója, s mivel utóbbi botja közvetlenül a szerkezetbe áll, rudazatok nélkül, ezért az a bot jellegzetes szögben, majdnem vízszintesen áll.

Azért nevezik Bertonénak, mert az a stúdió formatervezte, bár a rajzolója valójában Giorgetto Giugiaro volt, de még alkalmazottként. A korai változatai, a nagy, bent ülő fényszórós, oldalt helyzetjelzős, lépcsős orrúak (mert mind olyan, mintha nyitva felejtették volna a motorházfedelét) - Step Nose, Scalino, Kantenhaube néven lehet rákeresni - borzasztó drágák már, a szép példányok 50-60 ezer eurót kóstálnak, a romosak is 23-25 ezer körül mennek, még a kicsi, 1,3-asok is, hát még az igazán izgalmas 1,6-osok. A GTAm versenyváltozatokról ne beszéljünk, azok sok Ferrarinál többe kerülnek.

De talán egy 1970 utáni belefér. Talán... Essenben láttam olyanokat, mindet 25 ezer fölött mérték, némelyiket jóval 30-on túl. De nem is akarok annyira szép autót, nekem pont hogy kissé használtas kellene, mert a Pontonnal is az volt a bajom, hogy egy túl szépre megcsinált autóból pillanatok alatt elhasznál az ember pár ezer, tízezer eurónyi állapotot, amit az én pénztárcám nem bír el. De egy Note 3 körüli, műszakilag még egészséges, de itt-ott kopottas, használati nyomokat hordó példány, garázsban tartva évtizedekig stabil tud maradni, egy-két plusz karcot észre se vesz rajta az ember. Ilyen kéne.

Lehetőleg 1750-es, 2000-es, mert az az erős, az a vagány, abban van annyi műszer, mint egy Jumbo Jetben. Sajnos a nagy motorosakból tizedannyi van, mint az 1300 GT Juniorokból. És drágák. Amiket esetleg elérnék (némi alkut belekalkulálva), azok már elég rozogák és 1500 kilométeres körön túl helyezkednek el. És minden odautazás, megnézés egy ezrest levon a pénzemből, három lyukra futás, és nézegethetem a Zaporozseceket. Mindenféle olaszautós barátomnak leadtam a drótot - Mados barátomnak, Olasz Petinek az Alfariumtól például -, hogy ha látnak ilyet, szóljanak.

Négy nap alatt fejből tudtam Európa Bertone-kínálatának alsó szegmensét. Az ikonikus, lépcsős nóziról hamar letettem, bár egy 1600-ast találtam szétszedve, összerakásra, apró lakatolásra várva Franciaországban - egy estébe került, hogy az összes ismerősöm mozgósításával kiderítsem a telefonszámot, a leboncoin.fr ugyanis külföldi címre nem ad ki telefont. Szédültem az izgalomtól, csak hogy másnap, egy francia, de Magyarországon élő ismerős tolmácsolásából megtudjam: a hirdetés megjelenésének másnapján - február végén - eladták az autót. Boioioioiiinggggg...

Van egy 2000-es zöld autó még Belgiumban, de már ránézésre is volt pár hibája, leírás se volt hozzá sok, a távolság meg... Arról letettem, ott egyetlen lyukra futás elvitte volna a pénz és az éves szabadságom nagy részét. Inkább valami biztonságosabbat, szívásból volt elég.

És persze Mados, a drága Mados bejelentkezett. Igen, az olasz haverja tud egy autót pár faluval odébb, szerdán utazik arrafelé, megnézni. Az autó egy 1300-as Junior, kipróbálható, régi restaurálás, már kopik a széleknél, de műszakilag állítólag nagyon egyben van, amúgy meg állandóan garázsban lakott. Várom a híreket, mert ha belefér a pénzembe... De inkább nem szövögetem az álmokat, várjuk ki.

Amúgy meg - a cikkekkel kapcsolatban mindenkit arra kérek, ne ossza be, mit, mikor írok meg; ha kések valamivel, annak mindig oka van, és volt is. Felelősségre vonásból, lesajnálásból, prekoncepciógyártásból nem kérek. Sose hagytam még szarban az olvasókat, ezután se fogom, és az olvasóktól is kérem, hogy legyen felém némi bizalom az elmúlt tizenegy évnyi (másokkal meg huszonnégy) ismeretségünk okán. Legyünk jó fejek, barátok, mint eddig is. Úgy mindenki boldog lesz és nem keseredik meg a falat a szánkban. Egyikünkében sem.

A szponzorációt köszönjük a Mercedes-Benz Hungáriának, az autószállítót pedig Naményi Petiéknek a Bavarian Classicstől!

-------------------------------------------------------

Ponton Dezsőről szóló posztok, amióta Magyarországon lakik:

2018.03.26. Véget ért, indulás Berlinbe!
2018.03.23. Eladtam, eladtam, ELADTAM!
2018.03.23. De hol vannak a vadászok?
2018.03.23. Valami zsizsegés már van
2018.03.20. Nem húznám: ideértünk
2018.03.20. Túl vagyunk azon a Ponton
2018.03.17. Dezső mégis menni Essen!
2018.03.11. Essen-túra- lefújva
2017.06.11. Te a németnél ilyen roncsot nem látsz
2017.06.01. Dezső menni Németország
2017.04.09. Pár vég szövet csodát tett
2017.04.02. Csak azért se teszek bele villanymotort!
2016.04.19. Megették a nyüvek a Mercit
2016.04.10. Megy!
2016.02.07. Egy laza nap, és talán működik megint
2015.11.22. Nem megy be? Dehogyisnem!
2015.08.16. Sejtettem, hogy ez lesz a vége
2015.04.05. Ponton-sztori: az újabb szópóroller
2015.01.25. Hogy van a Ponton? Sehogy. Pedig küzdök
2013.12.01. Ponton a gyógyulás útján
2013.11.09. Dezső végre magyar lett
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája...
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább