Eladtam, eladtam, ELADTAM!

2018.03.23. 20:06
70 hozzászólás

Itt már mindenki depressziós, a pénzes látogatókat valami láthatatlan energiamező tartja a felső szinteken, mert ott zúznak az eladások, egymás után kerül a verkauft tábla az autókra, itt lent viszont csak a kávé fogy.

Én meg ebben a dögledelemben egyszer csak eladtam a Pontont.

Épp cikket írtam, ölemben a laptop, ülök a horgászszéken az autó mögött, igazából már fel se kapom a fejem a nézelődőkre, beütött a cipőbolti eladó-effekt nálam is. Jön egy kopaszodó ember, a szemem sarkából látom, hogy egyenesen a Ponton felé tart, lehet, hogy kapta valahonnan a tippet? Benéz az ablakon, tapogatja az illesztéseket, alányúl a küszöbnek, körbejön a lábamnál, nézi a túloldalát is. Ez nem a jajkedveskémdeszépautó, mi ez, Volga?-típusú vevő. Akar valamit.

Utánamegyek, kérdezem, segíthetek-e, mondom neki, hogy ich spräche Englisch viel besser als Deutsch, váltunk, udvarias, kérdezi, mi a sztori, mit kell tudni. Mesélek. A sok-sok lakatolásról. A motorfelújításról. A papírkürtőkről, A molyokat nem mondom el, mert csak én hiszem el, hogy kiirtottam mindet, pedig tényleg. Kinyitja a hátsó ajtót, felszedheti-e az ülőlapot, persze mondom, felszedi, néz, tapogat, ütöget, mondom neki, kár ütögetnie, mert még véraláfutásos lesz a keze, itt van inkább a könyv, abban pőrén lát mindent. Azért nyittat velem csomagtartót, már emelgeti is a szézám gumiját, megint felhívom a figyelmét a könyvre, végre veszi a lapot, lapozgat.

My God, szalad ki önkéntelenül a száján, amint a képeket nézegeti, én meg meleg szívvel gondolok Csabira és Tomira, mert a lakatolásnál és a fényezésnél akad éppen el. Látom rajta, hogy nem hiszi, alámászik, adok neki kínai ledest, világít, ingatja a fejét, megint tapogat, kinyitjuk a gépteret. Mesélem, hogy váltót-diffit-hűtőt nem, de minden mást felújítottunk. Be is indul, kérdezi, persze hogy be, titokban rátolom a sarut, a mechanikus óra őrült kerregéssel felhúzza magát, húzok kis szívatót, másfél fordulat, purrog. Belehallgat a motorba, ez szép, mondja, majd beül, lámpákat kapcsolgat, de hiszen minden működik, minek?

Még tart öt percig a szeánsz, megmutatom neki a repedt bakelitkeretet, az apró karcolásokat a fényezésen, elmagyarázom, hogy inkább vettem bontott, de szép és eredeti lökhárítókat, mint új Vietnamban gyártottakat, mert azoknak nem tetszik a sárgás színe. Bólogat.

Leülünk a horgászszékekre, kérdezi, ha megvenné az autót, hogyan zajlana, ő egyébként berlini. Elmesélem, autó hozzá, én haza a rendszámmal, törzskönyvvel, forgalmival, kivonat, papírokat elküldöm, remélhetőleg alig pár nap. Mutatom neki, hogy az autó kvázi német TÜV-kész, itt van a garnitúra új gumi, még fel se raktam őket, fagyálló kicserélve, motor műszeresen beállítva. Tetszik neki, látom. Bemond egy olyan összeget, hogy kicsit megfordul velem a világ (előre mondom, árat nem fogok leírni, mert nyolc év alatt elegem lett belőle, hogy néhány fejletlen agyú és modorú troll állandóan a zsebemben akart turkálni, helyettesítsen be ide mindenki tízezertől százezer euróig bármit). Mondom neki, annyiért Magyarországon is van rá vevőm. Kicsit feljebb srófol. Már eléri azt az összeget, amennyiért úgy gondoltam, hogy a börze legvégén, kétségbeesésemben oda fogom adni az autót.

Megkeményítem a szívemet, bár a csarnokban honoló pangás csúnyán tol afelé, hogy rábólintsak. De nem adom fel ilyen könnyen. Mondok neki egy árat jóval feljebb, és tájékoztatom, hogy ez a vége, pont. Megfelezi a két érték közti távolságot. Nézem. Akarja az autót. Látja, hogy jó.

Mondom neki, akarja az autót, látja, hogy jó. Nevet, bólogat, ha nő lenne, már rendelném a neki következő Irish Creamet. De itt autót adunk el. Próbálkozik, ráütök a stóc gumira – ez itt legalább ezer euró értékű, spéci Michelin, önmagában érték, és ha kell, van nálam autószállító, elviszem a kocsit Berlinbe, grátisz. Hozzáteszem, ez egy jó autó, ennyit biztosan megér.

Itt jött az, hogy felállt, nyújtotta a kezét, én is, majd adott kétezer euró előleget és megírtuk a papírokat. Hétfőn reggel tehát irány Berlin, ott kapom a pénz maradékát. De Dezső, Dezső, nem vagyok nyugodt, ismerem az irántam mutatott gyűlöletét. Majd felborítja a trélert. Vagy lepisálja az autószállítót motorolajjal. Esetleg magára húz egy kamiont az autópályán. Bármi megtörténhet, nem vagyok nyugodt, sem felszabadult, nem olyan volt ez a nyolc év. De egy kicsit most jobb, tagadhatatlanul jobb. Jó akkor lesz, ha az autó nála, a pénz nálam, én otthon, a papírokat pedig megkapta. Addig még csak félig vigyorgok; nagyon nem szokásom előre inni a medve bőrére, az a buta emberek sportja.

A szponzorációt köszönjük a Mercedes-Benz Hungáriának, a Ducato trélert pedig a Bavarian Classicsnek!

Mi történt a Pontonnal az eladásig Essenben. Ez mind:

Azt hitted, minden VW-t ismersz?
Bogár, Golf, Passat meg néhány szögletes terepjáró, ó, persze, a Transporterek – nagyjából ennyit tudott régen a Volkswagen. Tévedés. De mekkora tévedés.
Pontonvég
Ha nyolc évvel ezelőtt olvasom, amit itt írok, felvágom az ereimet. Ha néggyel ezelőtt – hát, nem is tudom mire vélni a hírt. Most itt van a helye: táncot jártam a dög hűlt helyén, igen, a garázsban.