Nem megy be? Dehogyisnem!

Motorbeszerelés Dezsőbe, a Ponton-Mercedesbe

2015.11.22. 06:58
70 hozzászólás
Csak annyit mondok: haladok.


Mint kisgyerek a maradék, kihűlt répafőzeléket a süti megevése után, úgy tologattam magam előtt ezt a feladatot. Ha rágondoltam, máris émelygést éreztem gyomortájt. Még nagyon tisztán élt bennem az emlék, hogyan jött ki Dezső elejéből az a rühes blokk tavasszal. Hát nem könnyen.

Elszerelgetek én bármit, előbb-utóbb meg szoktam javítani a dolgokat, túlságosan nem is zavar, hogy öreg autóm van, mert nekem a szerelés általában nem szívás (ahogy sok kollégám és néhány olvasó is gondolja), hanem egyfajta agyi, fizikai relaxáció. Alkotok, szeretem, még ha ténylegesen van is szívás, a megoldás annyival édesebb a végén. Egyvalamit soha nem akartam: sok pénzért tükrösre lakatolt és fényezett autókhoz nyúlni. Az olyat az csinálja, akinek benne van a kezében a rutin, aki nem ejti rá káromkodva a tízes imbuszkulcsot a hamvas akkutálcára, akinek nem pattan el a kalapács tízszer, mire szétüti azt a nyomorult gömbcsuklót.

Csakhogy mire az ember eljut oda, hogy az autó csillogva a garázsában áll, netán megkapja az OT-vizsgát, rendszám virít rajta, és közlekedhet a forgalomban, addigra 1) elfogy a pénze; 2) ha megint lesz, máris egy újabb projekt viszi azt, tehát drága szereltetésre nem marad. Pedig – ezt sok-sok tapasztalat mondatja velem – az OT-s, csilivili autók nagy része messze van még attól, hogy kész legyen, jó részüket szét kéne szedni, újra hangolni, karbit, gyújtást cserélni, féket, futóművet felújítani. Az én autóim is többnyire ilyenek – a szépek nem jók, a jók nem szépek, talán csak annyival vagyok esetleg fejben előrébb néhány más surcitársamnál, hogy nem védem a mundér becsületét, a s tudom, hogy a szépeken még dolgozni kell.

Így tettem be komplett új kuplung fő- és munkahengert, majd cseréltünk Karesszel először diffit, majd váltót, majd adagolót a gyönyörűséges, családi állólámpás Mercimen, a Szobron. Mert ez mind bedöglött azt követően, hogy Csabi fenségesen összerakta nekem, akkor azt hittem, véglegesre. Hiszen ő karosszériás mester, nem autószerelő, ezt minden alkalommal elmondta nekem, amikor könyörögve kértem, hogy pakolja ő össze az autót, mert úgy egyszer talán lesz belőle valami. Nem hibáztatom, nem tudhatta, hogy az alkatrészek rosszak, illetve elromlottak a hosszú állásban – a hibák csak pár száz kilométernyi használat után jöttek elő.

A Ponton azonban bő kétszer annyiban van, mint a Szent Szobor, s közel háromszor annyiban, mint amit 2010 februárjában a megvételekor, a legrosszabb forgatókönyv szerint számoltam rá. A kopottas öreg krumpli helyett lett egy olyan autóm, amire a pók nem mer hálót kötni a garázsban, amit a veszély feszített energiamezőként fel-felzúgó moraja vesz körül, ha bárki közel megy hozzá. Egy csodás autó, de hatalmas nyűg.

Persze, ha lenne mögöttünk már legalább ezer együtt töltött, boldog kilométer, biztosan máshogy nyilatkoznék róla, hiszen a Bianchi is tíz évig, sok-sok újrabontással, újrajavítással készült, mire használható lett, és igazán jó csak tizenhét évvel a megvásárlása után lett, amikor a projekt megkoronázásaként, közel ötven évesen elvitte Rómába a családot. Annyi idő után, amikorra már több helyen ki kellett javítanom a fényezését ecsettel, amikorra már kissé elkoszolódott és kinyúlt az ülésein a műbőr, és amikorra nagyjából leégett a kipufogójáról az összes festék.

A Bianchin tanultam meg, hogy a fényes veterán jármű szinte biztosan rossz, mert mire eleget próbálgatták és szerelték ahhoz, hogy összeálljon, már garantáltan kopott lesz. Ezt a kopáshoz vezető utat viszont baromira nem akarom bejárni a Pontonnal, mert abban benne van az anyósom, a sógorom és a feleségem pénze is, amit mind várnak vissza, ha egyszer eladom. Öt karcolás, három horpadás, egy feslés, és ennyi miatt máris ugrik vagy háromezer eurónyi érték – mert jó árat csak tökéletes autóért ad a német. Egy ilyen kocsi szerelésekor csak tökéletes munkát szabad végezni, olyat viszont én nem tudok, elnézést. Néha az egészen jó szint sikerül, sokszor a "jaj mit tesz ez a barom" vonal játszik, de megbízhatóan nem tudom produkálni az előbbit, csak idegrendszeri károsodások mellett.

Ezzel a súlyos tudattal vágtam neki a blokkbeszerelés feladatának. Amiről minden szakirodalom azt állította: csak alulról lehet, a váltóval és a komplett futóművel együtt. Csakhogy nekem sem olyan emelőm nincs, amivel elég magasra fel tudnám húzni az autót, hogy alul kiférjen a gépészet-piramis, se a garázsom nem elég magas, hogy mindezt akár elméletben kivitelezni lehessen. Nekem maradt a klasszikus, orrból ki, felfelé módszer. Ha törik, ha szakad.

A blokkot már a nyáron visszakaptam Karesztől, nem tudom, honnan, de szerzett bele egy garnitúra első túlméretes Mahle-dugattyút, holott olyan alapos kutatásaim szerint egész Európában nincs. A Fortuna Bt-nél szépen megfúrták a motort, szereztek bele csapágyakat is (apropó, valakinek nem kell egy megmaradt garnitúra, állólámpásba való, első túlméretes csapágysor, olcsón? A Pontonba vettem, de abba nem olyan való), amennyire én látom, szép munkát végeztek.

De ha csak rajtam múlik, sose kezdtem volna bele, pedig a Ponton óriási, döglött testét nem győztük kerülgetni a garázsban. A löket Sipos Zoli barátom Szilvássy Pisti haverjának köszönhető, akitől anno a motorkiemelő zsiráfot kölcsön kaptam. Fél évig üzengettem neki, nem kell-e neki a zsiráf, mindig visszaüzent, hogy nyugodtan maradhat. De most hirtelen szüksége lett rá. Sipi kedden telefonált, péntek este legkésőbb vinnie kellett a kiemelőt. Én meg villámgyorsan kivettem két nap szabadságot. Ennyi időm volt, hogy betegyem a blokkot, alulról meg felragasszam rá az olajteknőt, mert tudtam – ha elviszik tőlem a zsiráfot, soha nem kérem vissza, és a Ponton ott fog megrohadni a garázsban.

A trükk itt ugye, az volt, hogy a motort nem egyben vettem ki a kocsiból, hanem rétegenként, ahogy Norbi fiam például a sütiket eszi. Karbi, szelepfedél, vezértengely, hengerfej, majd alulról az olajteknő – addig bontottam a motort helyben, amíg csak a nyers blokköntvény maradt. És bár a Ponton szűkös motorterét egy sokkal laposabb ohv-blokkhoz tervezték, ez a magas ohc-motor, ami az enyémben van, csak jóval később került bele a gyártmányfejlesztés során, így, lapra szerelve már iszonyatos kínok közepette, de ki tudtam ráncigálni belőle. Le kellett bontanom hozzá a segédirányítókar-állványt is, de kijött, valahogy. Most jöhetett ugyanez, visszafele. Hurrá.

Az egész visszaépítési művelet egyik sarkalatos pontja a teknőt a blokkhoz záró tömítőanyag volt. Számításaim szerint ez nem száradhatott túl gyorsan, mert sehogyan nem tudtam megjósolni előre, vajon mennyi ideig lavírozok majd a kocsi alatt fekve az alkatrészek között, mire fel tudom passzintani a teknőt. Hiszen már akkor, tavasszal, lefelé vételkor is útban volt mindenféle illesztőcsap, futóműelem, karosszérialemez, vissza még nehézkesebb lesz, azt tudtam.

De milyen jó, hogy nyáron a Henkelnél jártam sajtótájékoztatón – összeismerkedtem Birkás Benczével, a cég repülő tanácsadójával: ő az, akinek a telefonja csörög, ha felhívják a központi segély hot-line-t. Vele dumáltunk arról, hogy valami spéci, lassan száradó, de száradás után masszívan térhálósodó massza kellene nekem, ígérte, hogy mire odaérek, lesz. Lett. Loctite Fluid-D a neve, tényleg azt csinálja, amit kell – órákig trutyi állapotban marad, majd egyszer csak megköt. Bencze ezt a csodaszert a szerelésre kivett szabim csütörtök reggelén tette le a Henkel főhadiszállásán, a XI. kerületben – volt hát egy tempós menetem érte a Honda Spacy-vel, hihetik.

Gyűlöletes dolog ám hónapok óta szétszedett, akkor, a pillanatnyi megítélés szerint még gondosan elcsomagolt, kristálytiszta logika szerint csoportosított motoralkatrészeket újra motorrá varázsolni. Ilyenkor derül ki, hogy az a logika mégsem volt annyira kristálytiszta, jöhetnek hát a képek, de persze, hogy hiába készült vagy száz, pont az a látószög hiányzik, ahonnan kitűnne, melyik lyukba ment az a bizonyos fura csavar.

Mindegy, annyira azért nem volt komplikált, felszereltem a motor hátsó lemezlapját, makulátlanra pucoltam a blokkot belülről (Karesz is megcsinálta ezt, de azóta eltelt pár hónap...), felment gond nélkül a lendkerék is, természetesen mindent precízen nyomatékra húztam, hogy is máshogy. Levakarásztam az összes illeszkedő felületet, hogy ilyennel ne akkor kelljen szenvednem, amikor már szerelném fel a motorra a csingilingiket, gyártottam a hiányzók helyett új tömítéseket is a klasszikus, "olajjal bekenem, ráteszem, a lenyomatot kivágom"-módszerrel. El lehet az ilyennel pepecselni egy adagot.

A kuplung az, amitől mindig parázok kicsit. A hivatalos szervizben spéci illesztőcsappal teszik be, mert maga a tárcsa összevissza tud csúszkálni a jóval nagyobbra méretezett helyen, a lendkeréken belül. Ha viszont nem központosan teszed be, és úgy összehúzod a kuplungszerkezetet, már nem hajlandó többet moccanni, viszont olyankor a nyeles tengely se talál majd bele sem a kuplungtárcsa nyakába, sem a főtengelyben levő vezetőlyukba. Precízen illik ám vonalba tenni, különben lehet kivenni hússzor a motort, mire egyszer csak becuppan. A körülmények ismeretében pedig gondolhatják – a motor ki-be volt a legutolsó dolog, amire vágytam ezen a világon.

Sebaj, jobb híján legyártottam egy Karesz-féle illesztőstiftet. Fogtam egy olyan csőkulcsot, amely majdnem pontosan passzolt a főtengely lyukába, majd annyi szigetelőszalagot tekertem rá, hogy igazán passzentos legyen. Ezt követően, abban a magasságban, ahol a kuplungtárcsa nyaka lenne, magára a csőkulcsra még egy sávnyi, vaskos szigszalag-gallért tekertem, hogy az is jól illeszkedjen. Mivel a tövénél is volt némi engedés, illetve a kuplung magasságában is, ezért nem mondanám nagyon precíznek a tákolmányt, de a semminél több volt. Betettem az e-bayről vásárolt vadonatúj kuplungtárcsát (ha már megvan, miért ne ez menjen fel?), kézzel ráhúztam a szerkezetet. Fél órát mozgattam, nézegettem, méricskéltem, mire úgy döntöttem, ennél jobbat nem tudok.

Épp befutott a családom – segítség a láthatáron! Bálint – bár annyira nem rajong az autókért, mint például Papp Tibi kislánya – mindig felajánlja, hogy segít, amikor betoppan a garázsba, és látja, hogy valamivel molyolok. Irtó empatikus gyerek, sokszor túl jó is. Tényleg szívesen rászánja az időt, sose éreztem még, hogy kényszerből tenné. Befogtam, pláne, mert motort betenni tényleg az érdekesebb műveletek közé tartozik, sokkal jobb, mint például napokon át ülést kefélgetni Vanish Oxyval – mert olyan is kijutott már neki.

Felakasztottuk a motort a zsiráfra két gurtnival, jó darabig állítgattam, hogy szépen, döntve, jól manőverezhetően lógjon. Aztán mehettünk pecázni, csak fordítva. Úgy kibéleltem a motorteret, hogy aludni lehetett volna benne, nem kockáztathattam a rombolást. Nem tudom, mennyi idő telt el, azt se számoltam, hányszor mozgattam át a blokkot a gurtnik ölelésében. Bálint emelt, eresztett, emelt, zsiráfot lökdöstünk odébb, megint süllyesztett, egyre közelebb voltunk. Aztán elkezdtem bemászkálni alá, mert a váltót meg alulról emeltem, krokodillal, így találkozhatott a nyeles tengely és a főtengely. Nem kedves meló egy szellősre méretezett motortérben sem, de különösen utálatos egy olyan, harmincas évekbeli, csőrös autókét idéző géptér-vályúban, amelyben elöl a futómű bölcsője, hátul az ágas-bogas tűzfal határolja be a mozgást.

Végül azért csak összeakadtak, aztán lehetett forgatni a főtengelyt, hogy a nyeles tengely bordái bekapjanak a kuplungtárcsa hasonlóiba. Persze kicsit azért csak sikerült odébb tennem a kuplung középpontját a kelleténél, de vagy egy óra kínlódás után így is nagyjából bent volt a blokk, két csavar már tartotta a váltóhoz a harang fölső részén. Bálint eufóriában úszott, sose látott ilyet. Neki másnap suli, nekem meg elegem volt, felmentünk vacsizni.

Másnap elvileg sokkal könnyebb feladat várt rám, csak az olajteknőt kellett feltennem és visszakötnöm a futóművet, de tudtam, hogy egy kerekein álló autó alá bemászkálni százas nagyságrendben nem legjobb kikapcsolódás egy ötvenhez közeli testnek. Ráadásul a kiszerelésnél sem az volt igazán nehéz, hogyan vegyem ki a blokkot, hanem az olajteknő nem akarta megadni magát. Tudom, állandóan aggódom.

Helyből elment vagy másfél órám, mire Brigéciol, hőlégfúvó és egy alumínium spakli segítségével végre kitakarítottam a dekniből a Finist, amit valamelyik jó svéd beletöltött anno a motorba. Tudják azért, hogy a törött gyűrűk zaját, a kompresszióhiányos motor erőtlenségét és füstölését, az elfáradt csapágyak miatt nulla felé szánkázó olajnyomásmérő problémakörét kissé elködösítsék.

Nem kevés stp-t (vagy valami hasonlót) borítottak bele. Dezső már átesett négy olajcserén az összerakás óta, de itt még mindig annyi kátrányszerű trutyit találtam a teknő alján, sziszifuszi feladat lett kitakarítani. Aztán rohangászhattam Burgmann-tömítés után, amit ezeken a régebbi Merci-motorokon használtak hátsó főtengelyszimering után - Karesz kicserélte a fölső felét, de nem találta a maradékot, vehettem megint egy szettet, no meg persze akkor már beszereztem egy új első szimeringet is a Torjay Lacinál.

Amikor aztán tiszta volt a dekni, nem találtam azt a spéci csavart, ami az olajszivattyút a helyén rögzíti. A fotóim szerint az egyik fekvőcsapágy-anyából tőcsavar állt ki, azon volt egy rézanya, az tartotta szivattyút támasztó lemezt. De hol van? Elveszett.

Tőcsavart vágtam, anyát túrtam, felpróbáltam, stimmt, minden a helyén. Oké, nézzük, hogy megy majd fel a teknő. Sehogy, mindenhol fennakad. Hátul például, a váltóharangból kiálló stiften. Erre találtam megoldást: ha lazára hagytam a váltó-motor összekötő csavarokat, egy pajszerrel el tudtam annyira feszíteni, hogy a stift önmagában ne okozzon gondot. Csakhogy úgy a kormányösszekötőbe akadt bele.

Olajszivattyú nélkül fasza lenne minden, cupp, így felmenne, csakhogy akkor lenne egy egyperces járatás után besülő motorom. Egy-egy ilyen próbálkozás viszont mindig azt jelentette, hogy papírlaposra hanyatt kellett feküdnöm a garázspadlón, lapockákon billegve bekúszni, felfelé nézés közben a szemembe hulló törmelékkel kínlódni, rájönni, hogy nem a megfelelő szerszámok vannak a kezem ügyében, de ha azok voltak, akkor kitalálni, hogy a kerékjáratban hogyan tudom átemelni úgy a karomat a fejem fölé, hogy elérjem a 13-as kulcsot ott, ahol a legjobb térérzetem szerint sejtettem a hollétét, majd fej mögött, orromtól egy centire a reszeléket a szemembe öntó vasakkal koncentrálni arra, hogy sikerüljön rátalálnom a csavarfejre, és még tekerni is tudjam azt. Ja, és utána ki. Említett lapockákon.

Mindezt szorozzák be százzal, nagyjából annyiszor csináltam újra. Elátkoztam azt is, hogy megszülettem, az internacionalizmus szellemében Sune Edmund neve is a számra tolult párszor. Pokoli az ilyen igénybevétel, pláne, hogy a garázsom padlója összegyűjtött jó pár kavicsot, pici anyát, műanyag törmeléket az esztendő alatt, amíg Dezső nem mozdult a helyéről. Az a sok, apró, kemény szemét pedig mind húsba vágó üzenet, amikor az ember a bőrkéreg nélküli lapockáján közlekedik, amit nem járásra terveztek. Hirtelen megértettem a szárazföldet épp meghódítani készülő vízi őslényeket, miért húzták inkább évmilliókig a sós löttyben.

Feladtam. Beláttam, nem tudom én ezt kulturáltan összerakni, már ha nem akarok mindent szétverni. Hacsak... Hacsak le nem bontom a kormányösszekötőt. Bármelyik autómon ez csupán kellemetlen, de kivitelezhető feladat lenne, fognám a két legnagyobb kalapácsomat, befeszítenék egy villáskulccsal, majd ütném, így: ÁÁÁÁÁHHRRR!!!

Röppenne néhány szilánk, levernék festéket is, de szétugrana a kúp. Viszont itt nem repülhet szilánk, nem verhetek le festéket, semmi se történhet, egyáltalán. Hohó, eszembe jutott, hogy Essenben vettem gömbcsukló-kinyomó szerszámot. Ideje kipróbálni...

A biztonság kedvéért rongyba tekertem a gömbcsuklót, rátettem a kinyomót, naná, hogy rövidnek bizonyult a csavarja. Nem is tudom, hogy gondolták, hogy működni fog. Sebaj, van nekem hosszabb, betekertem, így, la, már jó is lett. Oké, de hogy üssem meg?

Odáig tekergettem a kormányt (persze megint ki az autó alól, vissza alá, nem jó, ki onnan, vissza...), hogy a blokk melletti lukon épp lelássak a csuklóig. Jól megfeszítettem a kinyomó szerkezetét, a kormányszerkezet irányítókarja alá beszorítottam egy rombusz emelőt (mert féltem, hogy szétverem a csapágyakat odabent), kimásztam, egy racsnis kulcs hosszabbítóját igénybe véve ütöttem fentről.

Aztán be alá megint, feszítettem, ki onnan, ütöttem, vissza alá, még feszítettem, fel, ütöttem... Tucatnyi ilyen akrobatamutatvány után nagyot dörrent az egész és – banzaaaaaaiiiiiiiiiiii!!!!!! – ordítottam, indiántáncot járva az autó körül. Szétugrott, és Karesz aggályainak ellentmondva – „utálom ezeket a szétnyomókat, mindig tönkreteszik a gömbcsuklók gumiharangjait” – a porvédő is sértetlen maradt. Bátraké a szerencse.

Hahh, olajteknő-Mózesem alatt szélesre nyílt a szerelvény-tenger, száraz lábbal kelt át a keletkezett téren a blokkig, így már gyönyörűségesen passzolt. De mivel egyik kézzel a blokkot kellett elfeszítenem a váltótól egy csavarhúzóval, hogy a dekni felmenjen a stift mellett, hátul, a másikkal magát a teknőt kellett emelnem, így nem maradt végtagom, hogy legalább egy csavart betekerjek, ami átmenetileg a helyén tartja az egészet. Nem, arra ne is gondoljanak, mert azzal nem tudok fogni...

A rombusz emelő újra munkába lépett, beállítottam precízen arra a magasságra, ahol a teknő alja lesz, amikor visszateszem, s a kezem ügyébe készítettem. Kimásztam Dezső alól (ekkortájt vált szokásommá a dupla ön-koki, azaz amikor türelmetlenül emeltem volna a fejem, hogy kint legyek végre, bevertem a rendszámkeretbe, ami ugyan nem fájt, viszont ijedtemben visszahúztam a fejem a talaj felé, ami így pont az előre kihúzott kormányösszekötő pőre csavarjának baszta a fülem, oly erővel, hogy nemcsak a fülem vérzett, de még egy réteggel odébb, a fejem is bekékült). Jó móka volt, pláne harmadszorra-negyedszerre. Aki buta, sose tanul.

Óriási műgonddal, szigorúan ujjal teregetve  tubusból kipréselt szert, elláttam a teknő illeszkedő felületét Fluid-D-vel. Tényleg semmi jelét nem mutatta annak, hogy valaha meg akarna szilárdulni. Ekkor megjött derék munkatársam, egyben nagyobbik fiam, s újra segíteni akart, mert lejárt a pénteki műszak... iskola, vagy hogy is hívják. Segíteni? Itt mindig van mit, édes gyermekem...

Innentől Bálint megint adogatta a szerszámokat, tologatta a teknőt felém, óvó angyalként lesve, mi hiányzik, klassz csávó. Csodásan felcuppantottam a teknőt, emelőt beszorítottam alá, s a kiváló lidles motoros csavarhúzóval feltekertem azt a kábé 496 csavart, ami a helyén rögzíti. Isteni. Összehúztam a váltót a motorral, helyükre kerültek a motortartó bakok, oda is bement a két csavar, feltettem az ékszíjtárcsát, majd ismét Dezső alá mászva a lendkereket takaró kis lemezt és a kuplung visszahúzó rugóját is helyére tettem. Épp időben, mert Sipi csörgött a telefonomon – Csík, mindjárt nálad vagyok, vihetem a zsiráfot?

Viheted hát...

Nem szívesen csinálnám újra ezt az egészet, bár már tudnám, hogyan kell, ezért valószínűleg sokkal kevesebb stresszel és gyorsabban sikerülne. Ennek ellenére baromian örülök, hogy túl vagyok rajta. Dezsőben újra van motor – még ha hiányos is –, megint kormányozható, tehát kicsit manőverezhető is a garázsban. És hála az elővigyázatosságomnak – egy gombostűfejnyi festék nem sok, annyit nem vertem le. Sikeeeeeeeer!

Aztán persze volt nálunk fűtéstakarítás, kilenc és fél év után át kellett mosni a házban a rendszert. Akkor zajlott, amikor én épp Japánban voltam a Toyotával, felügyelni nem tudtam a dolgokat, pedig Dezső is, cirkó is egyformán a garázsban laknak.

Eddig három apró festékhiba volt a Dezsőn, név szerint ismertem mindet, mint Efrájim Kishon a hajszálait. Fájt valamennyi, mert bármi, ami a tökéletestől elmozdítja ezt az autót, súlyos mínuszként jelentkezik, ha majd esetleg el akarnám adni – nagy ám az ugrás a Note 1 és Note 2 értékek között, Dezső pedig egyelőre még közelebb van az Einzhoz, mind a Zweihez. De már nem kell sok hiba, és lecsusszan onnan. Nos, lett egy új névadási kötelezettségem, a hátsó sárvédőn levő horpadásnak, épp azon, amibe a kamion beleszállt Harnosändben anno. Picike, de éles és a festék is sérült. Mivel az elem nagy, tükörfényes, és jó fényben van, most már állandóan látom. Be kellett volna talán bugyolálnom az egész kocsit szivacsba, mielőtt szerelők jönnek? Utólag nehéz okosnak lenni. Persze senki nem tud semmiről semmit, én meg most kaparom a falat. Kell nekem ilyen autó?

Mindegy. Karesznál készül a hengerfej (a föld alól előtúrt megint nyolc bele való, spéci szelepvezetőt), aztán teszi be az indítómotorba a dán bácsitól rendelt új Bendixet, talán megcsinálja a láncfeszítőt is, amiből mintha hiányozna az a fészek, ami a benne levő golyóval karöltve meggátolja, hogy az olajat a lánc vissza tudja pumpálni a feszítő barlangos testéből. Ha ezek megvannak, mehet össze a motor...

Azért kicsit már várom, az (talán) nem lesz ilyen kellemetlen munka. Kövessék a sztorit.

-------------------------------------------------------------------------------------

Megjelent posztok azóta, hogy Dezső a hazánkban állomásozik (időrendben visszafelé):

2015.08.16. Sejtettem, hogy ez lesz a vége
2015.04.05. Ponton-sztori: az újabb szópóroller
2015.01.25. Hogy van a Ponton? Sehogy. Pedig küzdök
2013.12.01. Ponton a gyógyulás útján
2013.11.09. Dezső végre magyar lett
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája…
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább