"Egy reggel a New Yorki Autókiállítás karbantartói különös látványra figyeltek fel a Jaguar standon. Néhány jólöltözött fiatalember szorgoskodott az XK-E körül mérőszalagokkal és jegyzetfüzetekkel. Hamar kiderült, hogy a Chevrolet számára dolgoznak és össze szeretnék hasonlítani az autót a Corvette Sting Ray-jel, aminek éppen akkor zajlottak a tervezési munkálatai", emlékszik vissza egy szemtanú a Jaguar E 1961-es amerikai bemutatójára.
Az E-típus az Újvilágban azért kapta az XK-E
nevet, mert a háború után bemutatott XK120 sorozat olyan
ismertséget biztosított az ugró vadmacskával fémjelzett márkának,
amelyet a helyi kereskedők nem szerettek volna feladni. A new yorki
premier során az emberek
sûrû, tömött sorokban álltak, csak hogy egyetlen pillantást
vethessenek az új sportkocsira.
A kiállítás után az egyik Los Angeles-i
kereskedõhöz
besétált Frank Sinatra és rábökött a demoautóra: "Ez kell
nekem és most rögtön". A showroom tulajdonosa kiüzent, hogy errõl
szó sem lehet, most különben sem ér rá. Hja, a kereslet és a
kínálat. A kereslet pedig óriási volt.
1964-ben a 3.8 literes motort megnagyobbították
4.2 literesre, a kétüléses kupé mellé pedig egy 2+2 üléses variánst
is kihoztak, mivel a fiatal amerikaiak családostul szerettek volna
utazni. Eközben szintén Amerikában a Jaguar E-típus vagy XK-E -
bárhogy is nevezzük - sorsát döntõen befolyásolta, hogy a '60-as
évek második felében Ralph Nader
fogyasztóvédelmi munkásságának köszönhetõen az autógyárak
kénytelenek voltak egyre szigorúbb biztonsági elõírásoknak
megfelelni.
Ez alól az E sem bújhatott ki. A hosszú
motorháztetõ megfelelt gyûrõdési zónának, a mûanyag
fényszóró-borítás azonban gátolta a fényerõt, így el kellett
távolítani. 1968-tól a szakirodalomban csak másfeledik szériának
titulált Jaguar E-ket már így árusították, ráadásul
a belsõ térbõl eltûntek a kiálló kapcsolók és az indítógomb
is. Mivel a Jaguar ezeket a változatokat is az elsõ szériába
tartozónak értékelte, a rajongók kitalálták az 1.5 széria
elnevezést. Igazából a leghûségesebb E-hívõk szerint a sportkocsi
ekkor indult el a lejtõn. Már a két hátsó ülés beiktatásával
kezdett veszíteni a forma eredeti letisztultságából, de a kiálló
fényszórók teljesen tönkretették a lágyan hullámzó vonalakat.
Az 1968-1971 között készített második széria
csak
folytatta a megkezdett trendet. A lökhárítókat
megnagyobbították, a "családi kupé" szélvédõjét néhány centivel
elõrébb hozták, az elsõ és hátsó lámpák mérete szintén megnõtt.
Azután egy
5.3 literes, 272 lóerõs V12-es motort gyömöszöltek a
motortérbe, abbahagyták a kupé gyártását, és sportkocsi helyett
GT lett az E-típusból, szervokormánnyal, hûtõráccsal. Igaz, a
második és a harmadik széria volt a legkelendõbb, egy idõben akár
évi 18000 darab is elhagyta a gyárat, amelynek döntõ többsége
Amerikában landolt, de az igazi sportkocsi-rajongók szíve vérzett.
Azután az olajválság véget is vetett az E-típus karrierjének
1973-ban.
A Jaguar E-típus
versenykarrierje csakis Angliában nevezhető sikeresnek. A
Ford a GT40-re és a Ferrari a GTO-ra sokkal több pénzt költött.
Ráadásul divatba jöttek a középmotoros konstrukciók, az E pedig
orrmotoros volt. Azért készült egy tucat Lightweight verzió, amely
még a 24 órás LeMans versenyen is elindult 1962-ben és dacára a
rengeteg technikai malőrnek, 9. helyen célba is ért.
Ekkoriban
egy ifjú skót is lehetõséget kapott, hogy kipróbálja az új angol
versenygépet. Rögtön meg is nyert egy helyi versenyt. Az urat
Jackie Stewartnak hívták és késõbb mint Forma 1 versenyzõ lett
ismert... A késõbbi Jaguar szériákból már nem faragtak speciális
változatokat. Viszont miután az E-típus gyártása befejezõdött
Amerikában, több V12-es modellt speciálisan átalakítottak és ezek a
helyi klubversenyeken letarolták a mezőnyt. Késõbb megalakultak a
klubok és az egyesületi tagok is beneveztek versenyekre. Így az
E-típus legendája a mai napig tovább él.
További cikkeink
















