A mendemondának igenis van alapja. Ajándékok és egyéb, nem
kézzelfogható juttatások nagy mennyiségben röpködnek a szakmában - lásd
a
most feltámasztott Mohó Hiéna
rovatot. És mindaz, ami a Hiénában szerepel, csak a jéghegy csúcsa.
Efféle tárgyi juttatásokhoz általában sajtóbemutatókon lehet közel
férkőzni. Előre megjósolható, hogy minél ismertebb a márka, de
minél jelentéktelenebb a típus, vagy bevállalósabb frissítéséről van
szó, annál busásabb a jutalom. Nyilván, hogy az újságírónak kedvet
csináljanak az ilyen esetben császármetszéssel felérő, nehéz
cikkszüléshez.
Hadd kezdjem egy saját példával: amikor 1994-ben életem első
sajtóbemutatójára utaztam Luxemburgba, nem is értettem pontosan, miért
küldenek. A Ford Escort RS Cosworth félidős frissítése volt az ürügy,
ez pedig a látványos, nagy szárny eltűnését és egy kisebb turbót hozta
magával, nem olyan dolgok, amiket nagydobra szokás verni.
E sok mínusztól az autó állítólag jobban megfelelt utcai
használatra - honnan is tudtam volna megítélni? Hiszen előtte csak
egy Sierra Cosworth anyósülésén utaztam.
Mint minden autós sajtóúton, a meghívó fél állta a cechet, a
Hiltonban laktam, természetesen első osztályon utaztam a repülőn,
és vajon mivel tértem haza? Na mivel? Egy hordozható
MiniDisc-játszóval. Azzal az MZ1-es Sonyval, amelyik ezt a kérészéletű
médiumot bevezette. Gondolkoztam, hogy talán a végbelemben kellene
áthozni a határon, annyira féltem a vámosoktól, de nem kaptam
Luxemburgban vazelint. És fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Hiszen
ért vagy százhúszezer akkori forintot a bizóban, én meg éppenséggel nem
porszívóval takarítottam akkoriban a tízezreseket a bérpanelben.
Végül mégsem adtam el, ajándék volt, munkálkodott bennem valami
minimális tisztesség. Attól kezdve minden hónapban félretettem
kétezer-kilencszáz forintot a harmincötezer nettós fizetésemből, és
vettem egy-egy új, üres MD-lemezt. Három év alatt átmentettem rájuk az
összes dzsesszalbumomat (gondoltam, az LP-nek úgyis vége, de azokat a
zenéket szerettem a lemezeimen), majd rákaptam a szalagos magnóra, és
félretettem az MD-t.
Tönkre is ment az állásban, a számkivetettségbe bepusztult a
lézerfeje, és vak sugarával nem ismerte fel az addigra ötvenes flottává
dagadt, de egyenként észrevehetetlenné csökkent értékű lemezeim egyikét
sem.
Jól el is adtam Miskolcra egy srácnak nyolcezerért.
Alkatrésznek. Utána egy ideig mindennap ujjongva hívott, hogy sorra
tartja a bulikat a sulidiszkóban, és a Sony huszonnégy órás
szolgálatban, ezerrel dolgozik. Úgy látszik, csak engem nem szeretett a
dög.
Hasonlóan nagy ajándék aztán nem is akadt, bár más újságíróktól
hallottam mindenféle laptopokról, mobiltelefonokról (ezek tíz évvel
ezelőtt még menő dolgok voltak). Amire emlékszem abból a korból, az a
négybites (tehát igen béna) hordozható CD a Citroen Saxo-bemutatóról,
amelyik bírt vagy bő másfél évet (szintén lézerfejhalál).
Meg egy gömbölyded, ezért teljességgel használhatatlan Benetton
bőröndre a Fiat Seicento-útról, esődzseki is rémlik, Du Pont
anyagú, a Maserati Ottocilindri sajtótájékoztatójáról.
A nagyobb ajándékok korszaka valamikor az ezredforduló után jött el,
addigra viszont már többnyire másodosztályon reptettek az importőrök.
A kezdetekben még minden autós cég businessen utaztatta az
újságírókat, hiszen egy kétnapos út kétnapnyi nettó kiesést jelent
a munkából. Kompenzációként a tágasabb első osztályon ki lehet nyitni a
laptopot, próbálja meg ezt valaki a turistán. Meg aztán az elsős
jegyhez automatikusan járt a belépő a reptéri "lounge"-ba, azaz az
úriasan utazóknak fenntartott, kényelmes fotelekkel kirakott,
ingyensósmogyorót, -piát, -kávét, egyes reptereken teljes ingyenebédet
is nyújtó rezervátumba. Amikor valaki négy órát várakozik Párizsban, és
éjjel fél tizenkettőkor ér haza a reptérről, nem mindegy, tudott-e
haladni fél munkanapnyit valamelyik cikkével, vagy sem. Tehát a
businesses utaztatást még meg is lehetett magyarázni.
A balkáni háborúval kezdett romlani a helyzet, szeptember 11-el
pedig elmúlt a kellemes utazások korszaka. Tisztelet a kivételnek, azaz
a charterjáratokat preferáló nagy cégeknek. de a kicsik, amelyek csak
négy-öt és nem ötven újságírót visznek egy-egy bemutatóra, nem is
álmodhatnak ilyesfajta megoldásokról. Az importőrök a csúszások és a
felborult menetrendek miatt egyre nagyobb kerülőkkel, egyre több
átszállással vitték a zsurnalisztákat a még mindig kiemelten
nyálcsorgató, távoli üdülőreszortokra. Ma már
olyan kevés idő marad tesztvezetésre, sajtótájékoztatóra,
kérdezz-felelekes vacsorára, hogy akár Pusztavacson is tarthatnák a
bemutatót, az ember úgysem lát semmit, sokszor azt sem fogja fel,
milyen országban jár.
Egy külföldi bemutatóról azonban nem lehet hazajönni csak úgy, a
hazaiakról viszont minden rutinos firkász rendre lelécel két-három óra
arcfelismerősdi után, ami aztán fáj az importőrnek, mert akkor mire
ment a nagy szervezéssel? A hazai rendezvényeken
felbukkan a főleg a csak a hazai sajttájokra járó, őszinte,
célratörő gittegylet, amelynek tagjai nyersen az ajándékra utaznak.
Hallgatózni szégyen, de olykor hasznos, ezért már én is tudom mi
ilyenkor a píszí duma - "köszönöm a meghívást, sajnos sok dolgom van,
csak sajtóanyagért jöttem". És akkor egy köszönömmel, rúzsos hoszteszi
mosoly kíséretében átadódik a szatyor.
Egyéb emlékezetes ajándék volt még az évekig hű szolgálatot
teljesítő, fekete alapon egészen diszkrét fekete típushímzéssel
ellátott,
hi-tech Peugeot 607-es télikabát, a típus harmadik bemutatójáról
származott a négy közül. Ekkor azt bizonyították a sarkkörön túli
jeges próbapályán, milyen jól rendbe tették az első bemutatókon még
bizonytalan hátsó futóművet. Meg a nyers marhabőr volvós dzseki (amit
mondjuk nem én kaptam, de sok kollégát megkörnyékeztem érte
kihagyhatatlan csereajánlataimmal).
Amúgy is szabály, hogy a bemutató helyszínén adott ruházatot szinte
mindig haza lehet vinni. Ebből következik az is, hogy a múzeumi
cipőpapucsot viszont vissza kell adni, meg a szatyorból kikandikáló
szállodai frottírköntös is rossz fényt vet az eltulajdonítóra. Kevéssé
hasznos, de
gyönyörű a Toyota Prius II-féle, fadobozos, digitális rádió
(nálunk nincs is rendes DAB-adás, de emez még csak nem is sistereg,
annyira modern) és a Fiat Multipla faceliftjéhez mellékelt Nokia 6230i,
ami nekem a kezdetektől nem működött. Viszont volt a dobozában egy
feltöltött olasz telefonkártya, későbbi olasz útjaim során nagy hasznát
vettem - volna, mert valahová eltűnt. Csak két évvel később, egy
költözés után került elő.
Az éles szemű prezenthiéna tendenciákat is megfigyelhet az
ajándékozási szokásokban.
A Renault, a Honda, az Audi és a Mercedes például előszeretettel
ajándékoz karórát, a Fiat (és természetesen az Alfa Romeo, valamint
a Lancia is) inkább az elegáns, valóban kúl ruházati eszközökre,
szatyrokra, kölnikre mozdul. Olaszországi bemutatón több márka már csak
olivaolajat, spanyolon, portugálon vörösbort ad; ennyi belefér. A
legtöbb gondolat az Opel csomagjaiban érhető tetten: Tenerifén (szép
sziget, és messzire ellátni ott) kis távcső (Corsa B-facelift), a
londoni szalonra lépésszámláló (Corsa C), a portugál bemutatóra - khm -
egy szépen faragott, állítólag művészi kődarab, parafadobozban (Vectra
B-facelift).
bézbólsapka-gyűjteménye van.
És már el sem fogad tőlünk újabbakat
Egy Jaguar-bemutatón kaptuk a
fatalpra szerelt, nagy, krómozott, ólomnehéz X-type-ot. Bár kis
híján kitört tőle a gurulós bőrönd kereke, mindannyian becsülettel
bepakoltuk. Zürichbe erős késéssel érkezett hazafelé a repülőnk, a
csatlakozásunk huszonöt perc múlva indult, méghozzá a reptér másik
végéből. Rohantunk a mozgójárdán, mint barom, csak a csomagokkal sokkal
inkább leterhelt Vadas Tamás (kísérőnk, egyben az importőr cég
igazgatója) maradt le. Becsületére legyen mondva, előreküldött
bennünket, hogy legalább mi elérjük a csatlakozást. Aztán a
poggyászátvilágítónál atomokra szedték a csomagjainkat. Csak a teljes
kipakolás után jöttünk rá, mit keresnek. A k%
További cikkeink
