„Odanézz, a Jaguar!” – rikolt Larry. „RECCS” – rikoltom vissza, pontosabban a pusztuló hetes nyakcsigolyám, hiába na, jófajta granturizmó ez a Peugeot 406 kupé, de 1200 kilométer mégiscsak 1200 kilométer. A Lambóval kellett volna jönni, mondtam, a Comói-tó mellett gyorsítunk ki egy kanyarból egyébként, a Cernobbio és Moltrasio közötti szerpentinen, a Jaguar meg egy C-XF. Ja nem, a C-XF, egy darab van belőle ugyanis.

hirdetés

I. A csínytevők

Elbámult Odüszeusz, kikötőket látva s arányos

gályákat, hősök piacát, meg a hosszu, hatalmas

és cölöpökkel támasztott falakat, csoda nézni.

Larry haláli figura. Tizenkét órája elképesztő sztorikat mesél, a
zömük sajnos annyira van a névvel publikálhatóságtól, mint
Manaus eperhabszín operaháza az Amazonas torkolatától. Elég az hozzá, hogy
ha autós üldözést terveznek, ahol
holdbéli földutakon kell a jard elöl szőnyegbe taposni a
gázt, vegyenek
nagy Lexust. Úgy
nyeli el a futóműve az úthibákat, mint tavasszal teraszra tett muskátli
a tápoldatot.

A Concorso d’Eleganza Villa d’Estére jöttünk egyébként, azért ez a
nagy sietség, már elmúlt este hat, és
hét harminckor van az állófogadás a villa
előkertjében, odáig negyvenöt perc szerpentin a hotelig,
az egyik útszéli parkolóban egy
Ferrari 121 LM Spider versenyautó, zuhany (Larry: 5 perc,
én: 25 perc), negyvenöt perc szerpentin vissza (kivont
fényképezőgéppel, a Ferrari eltűnt), ekkor már elmúlt hét harminc
bőven, értelmezhetetlenül szétszórt öltözékű, de persze murvába tipróan
elegáns arisztokrácia a tóparti fövenyen, beleharapunk egy-egy citrom
méretű olajbogyóba, zamatos, omlós. A
weboldalukon
volt egyébként ez az esti fogadás, Dr. Orosz és Mr. Parker
meghívóleveleiben szó nem volt róluk, de azt mondtam Larrynek,
csak határozottan, csak határozottan. Ha emlékeznek
Sylvia Plath
Üvegburájára,
amikor a főhős Esther Greenwood elé furcsa ételt tesznek, ő csak ennyit
gondol:
kezdd el enni valahogy, de határozottan, és mindenki azt hiszi
majd, hogy ahonnan te jössz, ott így csinálják. Molyolni nem
szabad, azt soha nem szabad, úgyhogy Larry felkapja a frissen vásárolt,
én a frissen tisztíttatott öltönyömet,
suave-ek vagyunk, kavarja a hajunkat a parti szél, de a
vacsoraterem ajtajában egy szmokingos ember vacsorakártyát szed, ami
nekünk nincs, úgyhogy felosonunk a még zárt sajtószobába, engem kiver a
jeges veríték, Larry meg ledobja magát egy gép elé, és
megmutatja az eBay-en a Ferrarit, amit 4 nap múlva tervez
megvenni, aztán lelépünk.

Mondtam, hogy a Lambóval kellett volna jönni.

II. Az inszektoid Pietà

Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes

embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.

Mit keresek én itt? De tényleg, mit keresek én itt?

Szombat délelőtti deszaturált verőfényben állok a tó partján, a
tizenegy éves edzőcipőmön vékony murvapor,
előttem meg a
Ferrari P4/5 by Pininfarina . Ez:

Van egy egész sor konceptautó egyébként. Nyaranta a hűtőben is
szokott lenni a jéghideg, illatos sárgadinnye mellett is egész sor más
gyümölcs, paradicsomok is. A P4/5 úgynevezett recskamobil. Megvesszük
az autós újságot,
elvonulunk vele a mellékhelyiségbe, nézegetjük.
Odalapozunk, visszalapozunk, belenyomjuk az orrunkat, és így tovább.
Harmadik dimenziója nincsen, csak optimálisan bevilágított,
tökéletesen polárszűrt felületei, kifotosoppolt
porszemek, kékvérű háttér. Vannak azok a kicsit ijesztő mesekönyvek,
amikből kinyitva
ügyesen lappá hajtogatott figurák ugranak elő minden
oldalon,
tigrisek például , na pont olyan a P4/5 élőben.

Pedig igazi. Na jó, nem úgy igazi, mint ahogy a másik
Ferrari-koncept, a
GG50 , amivel pár órával később a tervező fia, Fabrizio Giugiaro
begördül, mert
annak szétrobbant élőlények vannak a visszapillantóin.
Ennek nincsenek. Csak egy hiperélethű modell, 1:1 méretarányú, mindene
működik, a kitalálója/gazdája,
Jim Glickenhaus pedig a hátsó kereke mellett áll, szürke öltöny, piros
bézbólsapka, napszemüveg, karbantartott, de óvatlan pillanatokban az
időhöz hasonlóan elfolyó arc.

„
Lecsaptunk róla vagy 250 kilót, és az aerodinamikája
is jobb, mint a donor Enzóé, – mondja Jim –, úgyhogy gyorsabban van
százon és a végsebessége is több, 362 km/h. Tökéletes mindennapi autó
egyébként, – teszi még hozzá –, ezzel járok a városban.”
Persze. Alieneket irtani. Nézzék meg a kerekeket,
tökéletesen hozza a
Bolygó neve: Halál csapatszállító harckocsiját (amivel bemennek a reaktorba az
elején). Jim B-mozikat rendezett régen, abból gazdagodott meg, ma már
főleg ferrációval foglalkozik.

Az apám 1988-ban eltöltött egy hetet Rómában, valami tudományos
konferencián. Azt mesélte mikor hazajött, hogy a helyszínen tudta meg,
hogy a konferencia egy nap, úgyhogy lett hirtelen hét teljes napja
Rómára és a Vatikánra. Az egyik napot a Pietàval töltötte, reggel leült
elé, délután odébbállt.
Közben nézte. Mert nem lehet nem nézni.

És a P4/5-öt sem lehet nem nézni, pedig a Pietàval szemben
egyáltalán nem éterien szép. Elsőre talán még retró is, és a retró
förtelmesebb dolog, mint az
Onchocerca volvulus hengeresféreg, aminek lárvái a
szaruhártyában telepednek meg és vakságot okoznak,
a retró a Vorsprungba vetett hit pusztulása, és ha
nincs haladás, akkor ön is, én is, és rajtunk kívül mindenki most
roppanthatja el a ciánkapszuláját.
KRRRUNCH! De a P4/5 csak elsőre retró, pedig
Glickenhaus annak akarta, a
hatvanas évekbeli Ferrari prototípusok Enzóra épített replikájának, aztán a
Pininfarina zseniális tervezője,
Jason „Maserati Birdcage, Maserati GranTurismo, Ferrari 599 GTB” Castriota
gyengéden átcibálta a jövőbe.

A P4/5 a hatvanas évek autótervezési zenitjét elismerve
futurisztikus. Gonosz ledszemekkel méreget,
tojócsőszerű fehér kerámia kipufogóvégek merednek ki a
lemezes polikarbonát szárnyfedeléből. Nem úgy futurisztikus, mint az
NSX, nem repülni
akar, autó marad, de azt súgja, kegyetlen rovarhangon, hogy
ez a jövő mindig három lépéssel előttetek fog járni, ez a jövő
délibábjövő, ti konfekciót vezető senkik, ti húsz év múlva se jöhettek
el ebbe a jövőbe, belefulladtok inkább
Zénón második paradoxonába .

Szirénszerű autó. Rideg, barátságtalan, és mégis, másfél órája
mellette állok és nézem, pedig itt van még száz autó, mindegyik
művészet. Hogy milyen a sötét kupola alatt ülni, a világ egyik legjobb
autójának kikönnyített változatában,
farpofákra öntött szénszál kagylóülésekben, és adni
egy kövér gázt? Jim tudja. Én nem.

III. Mono no aware

És közülük ki a mézédes termést meg is ette,

már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,

ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,

egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.

Tudják, ez
munka. Furcsa munka, az biztos, mintha plutóniummal teli
zsákokat hordanánk Mendelssohn
e-moll hegedűversenyére , miközben azt próbálnánk megfejteni, hogy Van Gogh
A tenger Saintes Maries-nál című képén
miért vannak barna ecsetvonások a vízen, és közben
persze torót rágcsálnánk, a tonhal hasának zsíros, ízletes aljáról
kanyarított húst. Leszív. Nyirkos kezekkel és csapzottan haladok át
harmincas évekbeli Alfa Romeók előtt, a cipőm krétafehér a murvaportól
(még most is az, tíz nappal később), a fényképezőgép sózsák, balra
Ralph Lauren különleges, varázslatos 1930-as Mercedes Benz SSK-ja, a
Trossi, de a
könnyű vaníliapudinggá vált agy képtelen mit kezdeni vele.

Szembejön Sergio Scaglietti.

Alacsony, olasz öregember egyébként. Elegáns persze,
milyen legyen, ez errefelé genetikai, a kezei inasak,
a szemei mint a tó.

Körülöttünk szétszórva Ferrarik, amiket Scaglietti tervezett még
régen. Cseresznyevirágok a földet érés pillanatában, ötven évesek, de
ragyognak,
gondosan kiretusálták belőlük a rendeltetésszerű
használatot.

A piros 121 LM Spider, amit az út mellett láttunk.
Eugenio Castellotti
vezetett vele az
1955-ös Le Mans-i 24 órás versenyen , mielőtt magnéziumlángba borult mögötte
a világ.

A piros
860 Monza, amivel
Juan Manuel Fangio megnyerte az 1956-os sebringi 12 órás versenyt.

Vagy a mega-Ferrarista
Peter S. Kalikow sötétkék 1961-es 250 GT California Spidere,
ami 46 éve a világ legszebb kabriója, és az is
marad.

Scaglietti ujjlenyomatai a festék alatt, az alumínium
domborulatokon. Egy korból, ahol az anyagok, a technika és az emberek
konstellációja tökéletes egészekké állt össze, újra és újra és újra.
A Mediciek Firenzéje volt ilyen. Periklész
Athénje.

Az ötvenes-hatvanas évek Modenája.

Mit keresünk mi itt?

Nem mi, zsebes gatyás, csillogó szemű, kócos autóbuzik,
Press bilétával. Mindenki.
Mi, akik nem voltunk ott akkor. Mi, akik olvasunk,
akik bámulunk, akik vásárolunk. Mi, akik soha nem formáltunk lemezeket
tökéletes felületekké, akik soha nem políroztuk tükörfényessé
karburátorok torkait, akik soha nem nevettünk és ittunk versenyzőkkel,
akik minden nap a halállal keringőztek tucatszor?

Kell egy 250 GT-nek, hogy nézzük? Hogy írjunk róla? Hogy
dollármilliókért megvegyük és megtanuljuk helyesen kiejteni a Blu
Inverno festék nevét?

Scaglietti a fonott székben. Kék zakójának gallérja
ülve is a tarkójához simul. Ilyet csak méretre szabott
ruha tud. Az autóihoz közelhajolni olyan, mint belenézni Van Gogh
tengerébe. Minden ecsetvonás a helyén van. De elképzelhetetlen belőlük
az egész.

IV. Helló és viszlát

Sok bor folyt le a torkukon és sok-sok juhot öltek,

sok csámpás lábú s járású ökröt, a parton.

„Most dumáltam
Ian Callummal,
teljesen közvetlen ember,
kérdeztem, hogy mi lesz a következő Jaguar, persze nem mondta
el” – mondja Larry, már tiramisu és eszpresszó után, én egy
tál bivalymozzarellát és garnélát egyensúlyozok. A Concorsónak lassan
vége. Az Arany Kupát egyébként egy Bugatti 57 C nyerte, én Kalikow
California Spiderére szavaztam volna, ha felnéztem volna időben a
fényképezőgépből.

Vasárnapra a Concorso átköltözött a szomszédos Villa Erbába, és most
már bárki bejöhet, aki leszurkol tíz eurót.
Merész emberek ezek az autógyűjtők, kisgyerekek
rohangálnak a csillogó testek között, isszák a formákat, amik
évtizedekkel előzték meg őket, én közben
Paul Roeslerrel beszélgetek, aki partner egy San Francisco-i befektetési
alapban és egy
Lamborghini 400 GT 2+2 -t hozott, gyönyörűen felújított, ami persze
az autó általános rondaságán nem sokat változtat.

Paul előszed egy tanúsítványt, amit maga Ferruccio Lamborghini írt
alá, közben Kateryna, a képtelenül stílusos ukrán életmódriporter
operatőre
felrúgja a kameraállványt, ami két centivel kerüli el Kalikow
sötétkék California Spiderét. Kalikow arcán megfigyelhető a
masszív hátsó fali szívinfarktus összes jele, aztán szédeleg még egy
kicsit és magához tér. Szóval zajlik az élet. Ideje lelépni.

Vizespalackok az ülés alá, GPS be, és
WROOOOOOOM, ha nem is a Lambóval jöttünk, a formaterv
legalább olasz, Pininfarina. Viszlát, viszlát. A P4/5 nem látszik a
tömegből, gyűrűkben veszik körül az emberek.

V. A nekrofília elkerülése
végett

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.

A Brenner-hágó felé elkapjuk a ritmust. Száznyolcvan körül megyünk,
hullámosan emelkedő út, bele a hegyekbe, a kupé mohón
tapad a kanyarokba. Granturizálunk, álló kocsikat kerülgetünk, Larry
kicsiket kormányoz, aztán a GPS magasságjelzője 1300-valamennyinél nem
emelkedik tovább. Lemegy a nap.

Ez tíz napja volt. Azóta főleg japán körtéket ettem, színes
értelmetlenségeket olvastam, rosszul aludtam, és meredtem magam elé.
Azt hiszem nem tudok semmit. Csak azt, hogy volt egy
elnyújtott pillanat valamikor a múlt században, ami az emberiség
kultúrtörténetének mérföldköve. Mérföldkő egy jobb élethez.

De elmúlt.
Vége. A P4/5 játékautó. Peter Kalikow múzeumi gondnok.
Az autó már nem varázslat, nem az ébredező Európa oxigénnel szaturált
vére, hanem globális érelmeszesedés.
A világ továbblépett.

Menjünk vele.

Építsünk
robotot , scramjetet,
űrhajót, neurális interfészt, impulzuskarabélyt,
bármit, ami az lehet, ami az autó volt ötven éve. Vannak más
világok is.

Sergio Scaglietti sem konflisokról álmodott.

Az idézetek Devecseri Gábor
Odüsszeia-fordításából
származnak.