hirdetés

Aztán azt mondtam neki, gyere,
nézzük meg az autókat és a motorokat. Bár ne tettem volna.

Míg néhány évtizede a fő csarnokban is sok autó és motor állt, mára
a vaskerekűek vették át itt az uralmat. A közúti járművek a bejárattól
jobbra lévő, kisebb terembe szorultak vissza, bátran mondhatom,
méltatlan körülmények közé.

Nemrégiben a
Közlekedési Múzeumban jártam két és
fél éves kisfiammal. Rég vártam már ezt a pillanatot, amikor először
elhozhatom ide, mert az én gyerekkoromnak is felejthetetlen élményei
közé tartoznak a városligeti épületben eltöltött órák. Egyébként
felnőttként is visszajárok egy-két évente. Sok változás az utóbbi
időben nincs, de szeretek
körbekóvályogni a régi, olajszagú apparátusok és masinák közt.
Aztán a végén megállni a boltnál, és végignézni az avíttas
képeslapokat.

Az autók magas, barátságtalan, rosszul megvilágított helységben
állnak. A sarkokban van ugyan egy-egy installáció, de azok már tíz éve
sem számítottak kiállítástechnikai szempontból modernnek. A kiállított
autók többsége a második világháború előttről származik, az embernek
olyan érzése van, mintha 1975-ben megállt volna itt az idő. Merthogy
többségében csak olyan veteránok állnak itt, amik már a múlt század
hetvenes éveiben is annak számítottak. Viszont sehol egy krómmaszkos
Moszkvics, egy
nagykerekű Wartburg vagy egy jó kopoltyús
Zaporozsec .

Pedig pont ezek az autók, ez a korszak tudna nagy közönséget
vonzani, hiszen a most felnövő gyerekek szüleinek ez volt a gyerekkora.
És egy ilyen múzeum akkor működik, ha azt lehet mondani a
gyereknek, képzeld, ilyen papírjaguár Trabantja volt a nagypapának,
ilyen Wartburg kabrióval volt Bárdy György az élet császára, és ilyen
állólámpás Mercik ablakára tapadva csorgattuk a nyálunkat a Duna
Intercontinental szálló parkolójában, amikor apa akkora volt, mint te
most, kisfiam.

És hol a puha ülésű Warszawa taxi, a csőrös Csepel teherautó, és
a gyönyörű
Ikarus 55-ös ? Miért nincsenek fecskefarkas amerikai autók az ötvenes
évekből? Hol vannak olyan legendává érett autók, mint a Citroen DS, a
Ford Capri vagy a
Skoda Felicia,
esetleg Ferjáncz Attila híres
Renault 8 Gordinija? Miért
nem tudok a fiamnak mutatni egy olyan
Ikarus 620-ast,
amivel iskolából jártam haza?

Elég végignézni a Magyarországon mérvadónak számító Veterán Autó és
Motor című magazin utóbbi években megjelent
címlapjait , hogy lássuk, a régi autók és motorok iránt érdeklődő
emberek többsége nem a vintage korú járművekről szeretne olvasni, hanem
olyan klasszikusokról, amiket még ők is láthattak az utcán
futni. Ahogy az újság felismerte az igényeket, a múzeumnak sem szabadna
a raktárában rohasztani a Trabant 601-est, a Skoda 1000 MB-t, a
Pobedát, a Barkas kisteherautót vagy a kutyacsont hűtőrácsos (piskóta-)
Ford Escortot – hogy csak néhányat említsek azok közül a kocsik közül,
amelyeket meg sem kéne venni, mert már megvannak.

Mindeközben a Közlekedési Múzeum területének döntő többségét
hatalmas helyigényű mozdonyok, vonatkocsik és villamosok
foglalják el. Vajon miért, amikor a Tatai úton van egy gyönyörű
vasúttörténeti parkunk,
Szentendrén pedig egy
BKV tömegközlekedési múzeumunk ?

Persze lehet azzal védekezni, hogy nincs pénz, meg a mozdonyokat az
új szárny megépítése óta nem lehet eltávolítani az épületből, és a
múzeum nevében közlekedési szó szerepel jelzőként, és nem autó, de ez
csak a probléma megkerülése. Mert
az autónak hely kéne, sok hely, több hely, mint a vaskerekűeknek
és más guruló, úszó és repülő szerzeteknek. Hiszen a gépkocsi él
hozzánk legközelebb, ott van velünk a családi fotókon, és így sokkal
több érzelem kiváltója, mint más járművek. Éppen ezért sokkal nagyobb
érdeklődésre is tart számot.

Akárcsak a motor, aminek helyzete talán még mostohább a Közlekedési
Múzeumban, mint az autóké.

Szegény kétkerekűek az autós terembe vezető, folyosószerű rész
fala mellett,
a falhoz szorulva állnak, körbejárni nem lehet őket, csak oldalról
nézegetni. A – tudomásom szerint egyetlen példányban fennmaradt –
Pannónia P 24-es prototípus például fontosságához képest megalázó
helyen, az ajtó mellett szomorkodik. Aki pedig a Magyarországot a
háború után újramotorizáló, legnagyobb példányszámban gyártott
Pannónia típusokat – a TLF-et, a T1-et vagy a T5-öt – keresi, hiába kutat,
mert csak a későbbi, és jóval kevésbé népszerű P12-essel, P20-assal és
P21-essel találkozhat. De nincsen Earles villás MZ Trophy sem, ahogy
hiányzik a bordó csepptankos Jawa, vagy a falusi ötvenesek, mint
például a Komár vagy a
Riga.

Még a magyar motor, a Pannónia iránt érdeklődők járhatnak legjobban,
mert ők a Nagykőrösi úton megnézhetik Maróti József magánszorgalomból
összeszedett, több mint harminc darabból álló magyar
motorkerékpár-gyűjteményét.
De
mit tegyen, aki sport Czetkát vagy Izs Planétát akar látni?
Járjon veterántalálkozókra, hátha szerencséje van?

Gyanítom, hogy nem elsősorban a Közlekedési Múzeum munkatársain
múlik. De azoknak, akik ebben döntésképesek, lassan be kéne látniuk,
hogyha nem is itt, akkor valahol máshol, de szükség lenne egy nemzeti
autó és motorkerékpár-múzeumra. Egy olyanra, ahol
akár bele lehet ülni néhány kocsiba, ahol hangulat is van, nem
csak félszegen álldogáló járművek, és ahol technikatörténeti
őskövületek helyett a velünk élő közelmúlt lenne kiállítva.

Kíváncsi vagyok, megérem-e a megnyitását.